Népszabadság, 1997. április 23.
BÄCHER IVÁN
A kecskepörkölthöz kecske kell. Elég lenne hozzá kecskehús is, két-három kiló, de hol kapni kecskehúst? Sehol.
A kecskepörkölthöz kecske kell.
Lehetőleg kettő-három.
Azért kell ennyi, mert egyrészt a kecske társas lény, rosszul érzi magát magában, depresszióba süllyed szegény, és akkor már nem lesz az igazi a húsa sem.
A kecske életét továbbá, sajátos életmódjából, pontosabban táplálkozási szokásaiból kifolyólag számos veszély fenyegeti, a kecske könnyen döglik, magyarán. Mindig rá kell hagyni párat.
De ha már van kecskénk, kettő-három, akkor már nincsen sok gond a kecskepörkölttel. Akkor már nincs gond szinte semmivel.
Akkor már — pár röpke hónap, és lehet a zsír után nézni a pörkölt alá.
Ehhez falun próbálkoztak páran disznót tartani, ez azonban ritkán járt eredménnyel. A malac nem bírja jól a kecskét. A kecske ugyanis mindent fölzabál előle. Könnyeden beugrik az ólba, addig is, amíg az óldeszkákat szépen, szisztematikusan nem rágcsálta el, aztán már csak besétál, általában be is költözik.
A kecske igen praktikus állat. Egyáltalán nem kell neki adni enni. Mindent megeszik ugyanis. Nem csupán tápot, takarmányt, tengerit, darát, szalmát, szénát, friss füvet, a kertben tenyésző mindenféle gizgazt, dudvát, bokrot, fiatal fát és öreget, palántát, veteményt, gyümölcsöt természetesen, de szívesen fogyasztja a fakérget, a gyújtóst, a stafnit, a lécet, mindenféle faanyagot, a papírt, a nejlont, a gumit, a téglaport, a meszet, a szenet, s nem veti meg az apróbb baromfit sem, mert a kecske szórakozott állat, s gyakran elfelejti, hogy ő nem ragadozó.
Egyszóval zsírért el kell menni a boltba.
Mehetnénk kocsival is akár, ha van kocsink és ha van, akkor beférnénk abba. De aligha férünk. A kecske ugyanis nem csupán mindent fölfal, de mindenre föl is hág. Ami csak fönn van, ő arra fölugrik, azon mászkál, ugrál, topog, dobog, mindaddig, míg csak az illető valami be nem horpad teljesen, össze nem lapul, föl nem dől, le nem törik, be nem omlik, ki nem zúg.
Az autó és a kecske egy portán nemigen fér meg együtt.
Miután megvan a zsiradék, már csak hagyma kell.
Konyhakerti hagymáról nemigen lehet szó — még jól emlékszünk azokra a rémes napokra, amikor mindhárom kecskénk pofájából dőlt a penetráns hagymaszag.
Miután megvettük a hagymát is a boltban, és azt fölhasználásig betettük vaskazettába, amit aztán jól elástunk, kezdhetünk gondolkodni a garnírungon.
A kecskepörkölt krumpliért kiált.
Mi is. Krumpli ugyanis nemhogy nálunk, de a szomszédságban sem igen lelhető fel. Kecskéink a levelekről a krumplibogarakat mazsolázták le elébb. De sok időnk nem volt örülni — pár nap és poros, gödrös, föltúrt pusztaság lett minden krumpliföld. Talán még tárcsázni sem kell tavasszal.
Elküldjük hát az új asszonyunkat a boltba krumpliért.
A régit, a lumbágóst szegényt, csak azért nem küldhetjük, mert az elment magától, még március végén, amikor palántázta a salátát, és csak másfél órai szorgoskodás után vette észre, hogy a kecske mindvégig követte őt…
Ebből következik, hogy salátát is venni kell majd, sót is, hiába volt egy zsákkal, vén a kecske mind, már születésekor.
De ha már eddig eljutottunk, akkor már az atyaúristen sem veheti el tőlünk a mi jó kis megszolgált kecskepörköltünket.
Megfenjük a kést, felhajtjuk a kisüstit és sóhajtunk nagyot:
— Hja, szegények vagyunk, gyerekek, de jól élünk. (A kecskepörkölt egyébként valóban a szegényemberek étele. Egy tányért ki lehet hozni már húsz-harmincezer forintból.)
Akkor aztán nekifoghatunk az egyetlen megmaradt kecskénket levágni. (A másik ugyanis egy százas szöget kapott be, a harmadik pedig patkánymérget nassolt két dobozzal, el is szaporodott a patkány, el is szaporodott volna, ha a harmadik, megmaradt kecskénk valamennyit föl nem falta volna.)
Ennek a jó szívós, inas és sovány állatnak — a kecske ugyanis, bármennyit eszik, csupa csont és bőr marad -, ennek a rosszul kezelt múmiára emlékeztető jószágnak tehát fájó szívvel elvágjuk a torkát, felhúzzuk a rénfára vagy arra, ami abból megmaradt, megnyúzzuk a megboldogultat, kibelezzük és aztán kezdhetjük róla lemosni a szőrt.
Ezzel egy nap alatt végezni bajos.
A kecskét ugyanis belül is szőr borítja.
A kecskepörköltre vágyó legjobban teszi, ha megszokja, de még jobban, ha egyenesen megszereti a kecskeszőrt.
Akkor aztán minden akadály elhárul a kecskepörkölt élvezete elől.
A kecskepörkölt elkészítése innen már roppant egyszerű: meg kell csinálni a kecskehúst pörköltnek.
Csak a fűszerezésre ajánlatos ügyelni: a kecskepörköltbe bele kell tenni, szuszakolni, zúdítani mindent, ami a kezünk ügyébe kerül, nemcsak kilónyi hagymát, ötfejnyi fokhagymát, kétliternyi vörösbort, nem csupán nyakló nélkül sót, borsot, paprikát, de kell adjunk neki maroknyi majoránnát, koszorúnyi babért, kis bokor lestyánt, csokréta tárkonyt, bazsalikomot, rozmaringot, kakukkfüvet, koriandert, citromborsot, csillagánizst, fehér ürömöt és feketét, illatos kutyafüvet, büdös kerti borókát, morzsolt légyfogót, zsályát, vasfüvet, turbolyát.
Így talán egy kicsit elvehetünk a kecskehús ízéből.
Ízre ugyanis a kecskehús valami rémes.
Bächer Iván