A regensburgi túra

1930. július 27-én, vasárnap reggel 6 órakor indultak a regensburgi Hotel Kranzból.

Túranégyesről lévén szó, öten voltak: Fehérváry Ali, a cox, más néven Steuermann, aki nemcsak a kormányt kezelte megbízhatóan, hanem a közös pénztárat is, Dick Pista doktor, a vezérevezős, Gold Sámuel, a hármas, aki a csapatban képviselte a fizikai erőt, Gárdos Filax a kettes és dr. Dach Jóska, az egyes.

Gyönyörű nap volt ez, Gold Sámuel úgy emlékezett rá, mint hosszú életének egyik legszebb napjára. Szabadok voltak mind, erősek, egészségesek, jómódúak és boldogok.

Pedig akkoriban még akadtak szép napjai Gold Sámuelnek amúgy is. Bár 1927-ben elúszott a családi gyár, de Gold a Rudolph-féle paszománygyárnak még műszaki igazgatója maradt. Még jó ezer pengő került havonta.

Nemigen tellett már öthetes külhoni nyaralásokra, telelésekre, de Siófokra még ki lehetett zsuppolni a családot ezen a nyáron is.

És nem is volt olyan fontos a nyaralás, amikor ott volt a klub.

A „Duna” Budapesti Evezős Egylet.

A telep és a csónakház a Margit-sziget közepének magasságában volt, a budai oldalon. A klubtagság főként orvosok, ügyvédek, jómódú kereskedők köréből került ki — keresztény származású valahogy nem akadt köztük még véletlenül sem. A klub Gold Sámuel életének központja, értelme volt. Ide járt ki minden hét végén, ide vitte ki a családját, itt élt társaséletet, itt eredt meg a nyelve csak, itt volt fölszabadult, jókedvű, vidám — másutt soha.

A gyerekek és az asszonyok persze a csónakházba be sem tehették a lábukat, számukra ott volt a teniszpálya, a kis játszótér, a napozóplacc, az étterem és az akkor még kristálytiszta víz.

Hajóhoz, csónakhoz, evezőhöz csak férfikéz érhetett. Gold — 1920-tól klubtag — remekül evezett, nemcsak a négyeshez értett, hanem a „Duna” legendás nyolcasának is konstans tagja volt.

Minden hét végén megtettek egy kiskört legalább, de általában a Szentendrei-sziget spiccét is megkerülték, évente egyszer-kétszer pedig többnapos túrára is sor került. De Régensburgtól Gold Sámuel is csak egyszer evezett le, ekkor, 1930 nyarán.

Vonattal utaztak előző napon. A Regensburger Ruderverein telepén már várta őket a hajójuk, a 14 méter hosszú „Napsugár”.

1930. július 27-én vasárnap kora reggel indultak tehát a szállodából taxival a telepre. Rögtön az elején, a regensburgi kőhídnál majdnem borultak, de végül minden rendben indult, Walhalla után negyed egykor megpihentek a Sand kompnál, a híd alatt, ahol szívélyesen üdvözöltek egy női quadruplettet, amely Deggendorfból jött fel. Itt ebédeztek — a túra minden napján megálltak egy-egy előre kiválasztott vendéglőnél és az ebéd után mindennap szunyókáltak is egy órát a parton.

Délután öt órakor kötöttek ki a Degendorfer Ruderverein tutajánál a hajóállomás felett, a bal oldalon.

Itt a helyi egyesület tagjai barátságosan fogadták őket. Munkásegyesület volt ez, csupa kisportolt öreg, német szocdem. Az öt pesti polgár, közte két gyáros ugye, kicsit zavartan hallgatta a tőke eltiprásáról szóló dalokat délután a parton —

„Und wir Proletaren, und wir Proleteren
Wir fragen jedoch wie lenge och…”

De idegenkedésüket oldotta némileg a német sporttársak kedvessége és a fürdőző nudista leányok gyönyörű, barnára sült testének látványa.

Másnap csupán 59 kilométert tettek meg Passauig. Az útközben mind gyakrabban föltűnő hajós kollégákat eleinte összehangolt harsány „Heil! Heil! Heil!” kiáltással üdvözölték, de amikor már harmadszor üvöltöttek „Heil Hitler! ”-t vissza, akkor átálltak a csöndes integetésre inkább.

— Majd kinövik — legyintett Gárdos Filax Passauban, a Domer Gastwirtschaftban, ahol megszálltak és ahol remek vacsorát kaptak. A következő, immár osztrák szakasz után a Wiking Klub tutaján töltöttek egy éjszakát a linzi téli kikötőben. Ez elég messzi volt a várostól, de taxit fogtak és bementek a Café Centrálba, ahol megismerkedtek egy amerikai hölgytársasággal is. A további részletekről, talán a három nős hajós iránti tapintatból, a túranapló nem emlékezik meg.

Másnap reggel 6-kor indultak és 8 óra 10 perckor máris Mauthausen alatt szelték a habokat.

— Gyönyörű hely! — kiabált Gold Boldizsár elégedetten.

Marchbachban ebédeltek, este pedig Melkben, a Hotel Melkerhofban szálltak meg, majd másnap 73 kilométeres evezés és csordogálás után Bécsnél a második Pirat-ház tutaján kötöttek ki és lang-enzensdorfi Hotel Kaiser Klosterneuburgban aludtak.

Augusztus 1-jén, pénteken negyed négyre értek Pozsonyba, a ligetújfalusi oldalon, a Duna Ruderverinnél kötöttek ki a híd felett. A csehszlovák fináncok, akik nem akartak magyarul se tudni, csak hosszas huzavona után engedték őket partra szállni, elmulasztották Dévénynél a vámvizsgálatot ugyanis.

— A fene se tudja megszokni ezt a sok határt — morogtak aztán együtt a pozsonyi német evezősökkel a közösen megejtett vacsoránál a Carltonban.

Szombat este Gönyűnél 4 órakor kötöttek ki a MFTR-stég alatt és a Bognár Szállodában aludtak, miután elfogyasztottak végre egy igazi magyaros paprikás csirkét paprikasalátával.

Fél nyolckor indultak tovább. Esztergomban a Magyar Országos Véderő Egylet evezősei fogadták a csapat tagjait. A klubházban aludtak, de vacsorálni bementek a városba.

Kedd délután 5-re értek haza, a „Dunához”.

Elégedettek voltak magukkal nagyon: 729 kilométert tettek meg kilenc nap alatt, veszekedés nélkül, csodálatos időben.

Persze a túra nem volt olcsó mulatság, mint később kikalkulálták, 280 pengőbe került fejenként, de megérte bőven, el is határozták, hogy megismétlik a kirándulást a következő évben.

Erre azonban nem került sor, a válságot még a jó kedvű ügyvédek, orvosok is megérezték, 1933 után pedig valahogy egyikőjük sem kívánkozott német földre már.

Mindazonáltal később a csapatból ketten eljutottak még Mauthausenbe egyszer, igaz nem hajóval mentek, hanem jobbadán gyalog, úgy volt, hogy Dick Pista is megy velük, de ő pár héttel az indulás előtt ikertestvérével együtt kivetette magát a negyedikről az ablakon.

Bächer Iván