Absnitzli

Hiába nyafogunk — azért lassan visszatérnek a régi, szép idők.

Például tíz évvel ezelőtt álmomban sem hittem volna, hogy én még fogok vásárolni fölírásra is.

A fölírás patinás intézményéről csak családi legendákból hallottam addig. Hogy például dédanyám a Lipót körút szinte minden üzletében, a Glázner péknél, a Pick csemegésnél, a Dubovetz hentesnél, a Szalai cukrásznál, de még a Kerpel patikusnál is csak havonta egyszer fizetett, a fizetésnapon.

Az állami boltok korában, a hetvenes években, amikor a bevásárlás szenvedélye felmenőimből szép lassan átöröklött belém, nem is gondolhattam efféle módira.

És lőn: ma már egy-egy kockásfüzetbe állandó rubrikám van nem csupán Pesten, két boltban is, Szalinál és Schwartz úrnál, de ha falun időzök, bizony ott sem föltétlenül kell készpénz zörögjön zsebemben, ha Marika üzletébe vagy netán, uram bocsá, a kocsmába visz utam.

Mindenütt szépen fölírják adósságaimat, s ráérek azokat majd törleszteni, mikor ez módomban áll. És ez nem valami úri kiváltság, bizony vaskos mindegyik füzet.

Megértük ezt is.

És nem csupán a fölírás tért vissza a békebeli kereskedés világából.

De például az absnitzli is.

Erről főként atyai barátomtól, a Légszesz utcában nevelkedett Galabárdi Zoltántól hallottam sokat.

Hogy ugyanis valamikor minden hentes tartott a pult alatt egy karton dobozt. Ebbe pottyantotta bele a párizsi, a téliszalámi, a májas, a kolbász végét, amit a világért sem adott volna úri vevőnek.

Ez a potyadékelegy, ami a dobozban összegyűlt, ez volt az absnitzli.

Ezt aztán eladta a hentes külön. Ha volt valakinek tíz fillérje, akkor már mehetett is — hogy a Józsefvárosnál maradjunk — Jánosihoz a Népszínház utcába, mondjuk vagy Klemhez a Mátyás térre, vagy Teltschhez a Vígh utcába és már mondhatta is:

— Kérek négyért absnitzlit, hatért kenyeret! (1935-ben 40 fillér volt a kenyér kilója, 20 fillér a krumplié, pengőért adtak egy kiló marhahúst.)

Ilyenkor aztán a hentes mindenekelőtt jól megnézte a kuncsaftot, aztán tekintélyt parancsoló vörös markával lenyúlt a pult alá.

Az igazság pillanata volt ez.

Kiderült, hogy mennyit ér a vevő a mester szemében.

Hisz’ kikerülhetett a zsírpapírra a pult alól egy maréknyi szalonnacafadék, disznósajtcsücsök, de akár egy nyolcdekányi friss párizsi, gyulai, sőt uram bocsá, testes szalámidarabka is.

Zoli barátom absnitzliként kóstolt először életében téliszalámit — tizenöt éves korában.

Magam, mióta fogam van, eszem a szalámit — de absnitzlivel nem találkoztam negyven éven át.

Azt a hentesek kérés nélkül hozzácsapták a fölvágotthoz.

Néha bosszantó volt, de belefért.

De ma Schwartz úr már mindig levágja gondosan.

S lassan levágja mindegyik.

A minap betértem a Klauzál téri Kaiserbe. Ez jó bolt, nagy bolt, de fölírás itt nem lehet.

De van más a múltból. Mert a fölvágottas pult tetején, legalább százféle, szépen adjusztált húsnemű felett néhány különös pakkra figyeltem föl a minap.

A szokásos műanyag tálcácskán párizsi, zalai, disznósajt, s még legalább tízféle áru volt fóliával csomagolva gondosan. Mind friss, mind gusztusos — és mind vége.

Absnitzli — ugrott eszembe a történelmi lecke.

Megnéztem az árát — 138 forint. Legalább fél kiló finom hús. Fordultam is páromhoz azonnal:

— Vegyünk ilyet kettőt, isteni lesz a kutyának.

Elég hangosan mondhattam, hallhatták a mögöttem állók és a fiatal eladóleány is.

Észrevettem, hogy az utóbbi furcsán néz rám. Hátrafordultam.

Hárman álltak mögöttem.

Mindhárman a követ nézték odalenn.

A pulton három absnitzlis csomag volt.

Csöndesen kértem húsz deka parizert és gyorsan eloldalogtam a kutyakonzerves dobozokkal megrakott gondolák felé.

Bächer Iván