Otthonok

— Kedvesem…

— Parancsolj, szívecském…

— Izé… Kellene egy kis izé…

— Micsoda kellene, kisszívem?

— Pár korona, szívecském…

— Pár korona?

— Igen.

— Aztán mire kellene neked pár korona, szívecském?

— Hát egy kis zsebpénz kell, hogy legyen az embernél, szívecském, tudod, hogy van az — és próbált kedvesen nevetni Dezső a gondolathoz.

— Mit vihogsz! Tegnap kaptál!

— De hát voltam fodrásznál…

— Az nem kerül annyiba! És itthon is lehet borotválkozni! Legalább egy kicsit itthon is leszel!

— De hát minden este rohanok!

— Este! Egy hete hajnalban jössz haza…

Holnap Böskéék jönnek.

— Már megint…

— Valamit kéne…

— Egyenek otthon! Van pénzük elég! Keres az a… az a…

— Ne? Könyörgöm ne!

Ez a diskurzus 1921. február 23-án zajlott le Budán Romlaky Dezső és ifjú asszonya, Kovács Róza között. De lezajlott az előző napon is és az azt megelőzőkön éppúgy, ahogy lezajlott másnap, harmadnap és azután is.

Miután Romlaky Dezső 1920 tavaszán elvette a debreceni főbába kedves arcú leányát, a boldog pár Pestre költözött. A pesti család is megenyhült, vagy legalábbis megenyhülni kényszerült.

Nem volt az egyszerű dolog.

Az esküvőhöz még a kötelező szülői beleegyezést — a 23 éves Dezső kiskorúnak számított — úgy kellett aláhamisítani.

De a lipótvárosiak úgy gondolkodtak: ha még nincs baj, de fenyeget, el kell kerülni mindenáron. Viszont ha mindennek ellenére megtörtént a dolog, akkor azt már úgy kell elfogadni, ahogy van. A lényeg, hogy a család egyben legyen. Valahogy. Legalább.

Tulajdonképpen így volt ezzel maga Dezső is.

Igyekezett asszonyában koncentrálni a jóra.

Az év végén visszaköltöztek Pestre tehát. Kis lakást béreltek. Romlaky Dezső beállt újra Az Esthez. Az asszony nem dolgozott. Ő felügyelte a háztartást és a pénzügyeket.

Főleg az utóbbit tette gondosan.

Ügyesen bánt a pénzzel, azt meg kell adni, jól főzött, ökonomikusan, nem volt rest csarnokba, piacra járni olcsóbb nyersanyagért, Dezső őszinte csodálattal látta ezt, mondogatta magának és kollégáinak is, anyjának, testvéreinek, hogy nem könnyű az asszony, de hát aki ember, az nem könnyű egy sem, ez legalább jól bánik a pénzzel, nem hogy vinné, de megtartja.

Olyannyira, hogy szegény Dezsőnek nemigen jutott.

Elsején odaadta egész fizetését ugyanis.

Aztán másodikán, harmadikán kezdhette úgy a napot, mint ezt a huszonharmadikit is, járulhatott, kuncsoroghatott szegény. Aztán vagy kapott valamit, vagy nem. Ez utóbbi esetben, mielőtt bement volna a laphoz, útba ejtette jó nővérét, Böskét…

Dél körül már szorgosan gyártotta a híreket. Este tíz-tizenegy körül végzett. Kilépett az Athenaeum nyomdájából, ráfordult a Körútra és…

És hajnali háromra hazaért.

Az asszony nem aludt soha.

— Hol voltál? — sziszegte.

— A szerkesztőségben, kisanyám…

Pedig hát Romlaky Dezső nem ott volt.

1921 márciusától beszokott az Otthonba. Az Írók és Hírlapírók Otthon Körébe. Legendás hely volt ez egykoron. 1891-ben alakult, székelt a Fiume Szállóban, a Múzeum Kávéház felett is, de 1898-tól már meglelte igazi helyét a Dohány utca 76. szám alatt, pár háznyira a Körúttól kifelé.

Igazi, patinás otthona volt a magyar hírlapírásnak és a magyar irodalomnak az Otthon.

A kapun belépve, kellemes előtérbe jutott az ember. Szemben elegáns, tágas étterem várta a közönséget, kitűnő konyhával. Volt azután dohányzó, szalon, különterem, sakkszoba, hírlapolvasó, német, angol, francia lapokkal, és persze mindegyik helyiségben ücsörgött, ácsorgott, diskurált, tárgyalt, anyagot, információt, écát cserélt a budapesti újságíró- és írótársadalom — lényegében hiánytalanul. Mindenki itt volt, ide járt, aki a szakmában számított, és az is, aki nem, és mindenki elvegyült, az Otthon vendégei, lakói közé nem emelhetett falat sem laphoz, sem felekezethez, sem politikai irályhoz tartozás soha.

Volt még az Otthonban aztán pár terem, zöld posztóval letakart asztalokkal, amelyek mellett kommersz játékokat űztek a kollégák, alsóst, lórumot, pikét, römit, ultit, kanasztát, kaszinót.

Mindez még nem lett volna baj.

De volt még egy terem is.

Ez volt a baj.

Mert ebben a teremben rulettasztalka volt, jókora, és a kártyaasztaloknál smen ment, preferansz, huszonegy és baccara — és minden asztalon hevert pár ezer korona minimum.

Nos, ide szokott be Dezső, de nagyon.

Olyannyira, hogy majd fél évszázad kellett hozzá, hogy ki tudjon szokni onnan.

Igazság szerint, bár Gojszi erről nem szeretett beszélni, de már Dezső apja, a szegény Romlaky Zalán is otthon volt az Otthonban. Legendásan szenvedélyes és legendásan rossz kártyás volt.

Tizenöt évvel halála után sokan emlékeztek még rá, kitüntetett figyelemmel, szeretettel fogadta be az Otthon a Dezső fiút.

Csak otthon nem fogadták őt így.

Gyakran még a hitvesi ágyban sem szorítottak neki helyet.

— Nem baj, szivecském, leülök legalább — sóhajtott megadón , és befejezem a novellát…

— Úgysem fejezed be azt te soha! — hangzott a sötétből. — Soha nem lesz író belőled. Ócska kis firkász maradsz! Elfuseráltad az életedet, hát mindenkiét el akarod rontani.

— Elhallgatsz, te rohadt dög! — harsant az üvöltés ilyenkor menetrend szerint.

És akkor kezdődött a szokott verkli, és ment heteken, hónapokon át a veszekedés, kibékülés, botrány, elrohanás, visszafutás, elköltözés, családi tanácsadás, sírás, rívás, üvöltés, visszahurcolkodás, újabb futás, elutazás, visszatérés, gőzfürdőből munkába indulás, napokra elkeveredés, megbocsátás, hajmegtépés, elájulás, ablakba kiállás, zokogás, sikoltozás, és újra összeborulás, ahogy kell.

Azután eljött annak is a napja, amikor Romlaky Dezső magához emelt egy maroknyi, vörös, csúnya, üvöltő élőlényt és aztán könnyes szemmel ígérte könnyes szemű párjának, hogy mindennek, ami rossz volt, annak vége van, minden más lesz ezután, anyja, az imádott Gojszi életére is megesküszik akár, hogy többet az Otthonba lábát sem teszi, hazamegy, siet, lesz öröm, béke, boldogság, család, nyugalom.

Csodálatos volt az a pillanat, csodálatos, sosem volt és meg nem ismételhető.

Azután, amikor Romlaky Dezső kilépett a kórház kapuján, megtorpant hirtelen. Rájött, hogy nem várja otthon senki. Hova menjen? És míg ezen töprengett, ki tudja hogyan, miért, de szépen, lassan és könyörtelenül elindult vele a Dohány utca felé a lába…

Bächer Iván