A besnyői esetek

Ennek a szomorú századnak minden éve, minden évtizede szomorú volt.

De Romlaky Anna életében a húszas évek szomorúbbak voltak a többinél is talán.

Először is szegény volt akkor, de nagyon. Anyja varrótanári fizetéséből éltek ketten, ő semmit nem keresett, kétszer-háromszor megpróbált elhelyezkedni ugyan, könyvkereskedésben, gyárban, de pár hétnél nem bírta tovább sehol.

Nem volt ruhája, cipője, harisnyája rendes, néha napokig az utcára se ment ki emiatt.

Az imádott anyával való összezártság nyomasztotta, örökös volt a veszekedés, a sírás a sötét és hideg Pozsonyi úti lakásban.

A család is szétesett, Anna mindkét testvére párra lelt, Böskééknél szépen jöttek, sorban a gyerekek, Dezső dolgozott, kínlódott asszonyával és rákapott a kártyára nagyon.

Anna írt, vagyis írogatott inkább ekkor, de keveset, bejárt hetente az Estlapok házába, 1920 júliusában az első novellája is megjelent, de egynovellás író maradt sokáig.

Írt volna ő boldogan, de nem volt írnia miről.

A fiúk frontján is tartósan vesztésre állt Anna.

Nem volt neki rendes.

Egyik, a debreceni Strommer Bandi, párszor fölkereste még Budapesten, de aztán Prágába ment tanulni, később onnan is tovább, egészen Amerikába, ott lett orvos, néhányszor hazalátogat majd, sőt életük alkonyán, a nyolcvanas években Anna el is megy hozzá Kaliforniába, hogy ott veszhessenek össze végérvényesen, de ezt akkor, 1919-1920-ban nem lehetett sejteni előre, akkor még csak az volt a bizonyos, hogy Bandi nem volt.

Majd minden héten elvitte őt színházba egy Bálint nevű kritikus, utána együtt ültek a kávéházban és Anna nézte, amint ez a Bálint a telefonba, minden jegyzet nélkül, folyékonyan bediktálja a szedőnek a színikritikát, ami természetesen jött a másnap reggeli lapban. Anna sokat tanult ettől a Bálinttól, aki végtelenül művelt, kulturált és kedves fiú volt, no de mint férfi, számításba nemigen jöhetett. Szent ember volt ez a Bálint, az olyant pedig csak tisztelni, csodálni tudta Anna.

De már ővele, evvel a Bálinttal kezdődött, ami oly jellemző lesz Romlaky Anna egész életére: a fiúk lesznek az ő egyetemei. Szemeszterről szemeszterre szépen, szisztematikusan halad majd.

Akadtak persze futó fiúk már akkor is, minden hétre jutott egy-kettő belőlük, de komoly nem bírt lenni egy sem, bizonyos Majer Richárd, az majdnem, de az meg elment a birtokára gazdálkodni, Somogyba.

A nagy szerelem, Schuck Laci egy erősen alkoholista fiatalember volt, akivel remekül lehetett sétálni, moziba járni és csókolózni, de ez a Laci gyereknek tartotta a tizenkilenc éves Annát és komolyabb célokra más lányokat alkalmazott.

Komisz volt ez a Laci Annához, éveken át komisz.

Az az egy jó volt az életben akkor, hogy egy igaz barátnő mégiscsak került, az egyik Heltai lány, a Böske.

Vele lógott naphosszat Anna és vele mentek le nyaranta négyszer-ötször is Máriabesnyőre, a Heltai-házba.

Besnyőn aztán mindig történt valami.

Például még 1919-ben, október 7-én a következő.

Elindultak Besnyőre hárman, Heltai Bözsi, Anna és a fraulein, elindultak fél ötkor délután, közben még egy moziba is bementek, úgyhogy éppcsak elérték a gödöllői villamost.

Nyolcra értek Gödöllőre és tizenegyig kellett volna várniok a besnyői vonatcsatlakozásra.

Hát vártak, várakoztak kilencig, diskuráltak és remekül mulattak.

Egyszer csak odajött hozzájuk két román baka és kérte az igazolványaikat.

Magyarország egy jelentős része meg volt ugyanis szállva, akkor épp a román hadsereg által.

Elcsodálkoztak a lányok ezen rettentőn. Soha még sehova igazolványt ők nem vittek magukkal. Ez az első háborúig a Monarchiában, sőt Európa nagy részén nem volt szokás. Az embert az igazolta, hogy élt. Nem kellett ehhez papír.

Ennek a világnak, Monarchiának, békeidőnek, emberi Európának ekkor, ott, a gödöllői vasútállomáson vége lett.

A két román baka bevitte a három lányt a sötét falun keresztül a községházára.

Persze a lányok rémesen mulattak, énekeltek, táncoltak, egyszer el is szöktek, elbújtak egy fa mögé, a két román pedig nevetett rajtuk nagyon.

A községházán előkerült még egy harmadik román katona, és együttes erővel bezárták a lányokat egy sötét szobába.

No erre már lecsöndesedtek a lányok.

Ott ültek, reszkettek, bújtak vagy másfél órán át.

Végül az egyik román bejött és megkérdezte tőlük magyarul, hogy nincsen-e valami ismerősük Gödöllőn, ahol aludhatnának.

Volt. A Heltaiéknak valami messzi rokona. Elkísérték őket a katonák oda, fölzörgették a háziakat, ott aztán aludhattak, de reggel nyolcra jelentkezniük kellett a községházán megint.

Másnap tizenegyig várakoztatták ott őket, majd jött egy román főhadnagy, aki nagyon jót mulatott, mikor a lányok elmesélték neki az esetet, aztán adott nekik egy passzust és kidobta őket.

Elindultak végre Besnyőre gyalog.

Hát ahogy baktattak, holtfáradtan, összetörve az úton, egyszer csak jött egy autó. Persze kezdtek integetni, mire az autó föl is vette őket.

Csak mikor már odabent ültek, akkor látták, hogy ki ül mellettük a kocsiban.

Nem más, mint a román trónörökös, aki akkor a gödöllői kastélyban lakott.

Elmesélték gyorsan a kalandjaikat neki is. Magyar és francia nyelven folyt a társalgás. Pár perc volt persze az út csupán. Mikor kiszálltak a lányok, alig győzték a lelkendezéssel:

— Mit szóltok, milyen aranyos ember!

— Hercig!

— De milyen csúf!

— Rém csúf, az szentigaz!

— Nem baj, királynak jó lesz.

Ezen nevettek nagyot.

Pár hónap múlva aztán újra a történelem színesítette a besnyői nyarat.

1920. augusztus 14-én szombaton Anna újfent Máriabesnyőn időzött. Ezen a napon a helybeliek táncmulatságot rendeztek. Ott voltak a lányok is persze, és egy Tolnay Ákos nevű igen hercig fiú.

Éppen csak belemelegedett a közönség a táncba, amikor betoppant vagy tíz, láthatóan tökrészeg katonaruhás egyén.

Egyik pillanatról a másikra fagyos lett a hangulat. A táncosok fele abbahagyta a táncot.

— Kik ezek? — kérdezte Anna.

— Britanniások. Az ott a Prónay Pali — mondta Tolnay Ákos és megcsókolta Annát.

— Ő robbantott a Clubban?

— Az nem ő volt. Azok az Illyék voltak. De egykutya a kettő. Ez is lehetett volna.

Romlaky Anna elborzadt. Három héttel elébb több vendéget megölve bomba robbant a Vígszínház melletti Club kávéházban, az ő imádott emlékű apjának törzshelyén. Romlaky Zoltán minden délelőtt ott kávézott Molnár Ferenccel, Miklós Andorral és Bródy Sándorral. Anna nem foglalkozott politikával, de azóta a különítményeseket nem szerette. A Club az ő helye, félig-meddig otthona volt.

— Rusnya egy ember.

— Miért? Fess az! Elég fess — kacagott Heltai Bözsi.

És akkor Prónay váratlanul fölüvöltött és vele üvöltött csapata, hogy csak úgy zengett a vendéglő nagyterme belé:

Erger, Berger, Sószberger,
minden zsidó gazember,
akár handlé, akár más,
kenyere, kenyere a lopás.

A közönség négyötöde azonnal és menekülésszerűen távozott. Horthy derék katonája abban az évben saját kezűleg száznál több zsidót már ölt biztosan.

Prónay svungban volt és még mindent szabadott neki.

Annáék persze maradtak. Tolnay Ákos rém hercig fiú volt, hát hogyne maradtak volna, maradtak majdnem hajnali háromig.

Bächer Iván