Nász Debrecenben

A legtöbb férfinak szerencséje van a nőkkel.

Romlaky Dezső, szegény, a kevés számú kivétel közé tartozott.

1916-ig, amíg ki nem ment a frontra, nemigen volt baja velük. Az odakinn és az orosz fogságban történtekről senkinek nem beszélt soha. Valami hercegnőre, akinek birtokán dolgozott volna, történt utalás később, de a részleteket a háború, a front, a fogság többi élményével együtt Romlaky Dezső soha nem osztotta meg senkivel.

De későbbi írásaiból arra lehet következtetni, hogy nővel nem volt dolga a háború alatt. Nehéz elképzelni ezt, de hát az életben általában olyan dolgok történnek, amelyeket nehéz elképzelni.

1918 májusában érkezett haza.

Októberben már az Est-lapoknál volontőrködött.

Első szerelme nagynénikéjének, Paula néninek a cselédlánya volt, a Lipót körút 13.-ban. Ebből a dologból még nagy baja nem lett Dezsőnek — csak a cselédlányt rúgták ki ugyanis.

Úgy látszik viszont, hogy a kétkezi dolgozó nők iránti vonzódása mélyről fakadt Dezsőnek: élete első komoly kapcsolata egy varróleánnyal szövődött. A leány egy Marék utcai szobakonyhában lakott. Ott tette tiszteletét párszor Romlaky Dezső.

Pár hét után azonban rémülten vette észre magában, hogy a szerelem, amelyről oly sokat beszélt a lánynak, őbenne nem lobog mégsem hevesen, hogy becsapta magát és a varróleányt is, hogy itt valami egészen másról, valami egészen alantos dologról van szó, nemhogy szerelemről. Ráadásul a leány, bizonyos Iszkra Zsuzsanna rengeteget sírt, szinte állandóan sírt, amit Dezső nem szenvedhetett, elég volt otthon Gojszi őneki.

Amikor egy éjjel a Simplon Kávéházban egyik kollégájának megpróbált bajáról beszélni, az csak legyintett unottan.

— Kettyintettél egyet, Dedikém, minek erre több szót vesztegetni…

Próbálta tehát Dezső könnyedén, férfiasan venni a dolgokat, egyszer, amikor mondta, hogy megy, nem ment el a Marék utcába, azután miután Iszkra Zsuzsika meglátogatta őt a szerkesztőségben nagyon csodálkoztak a kollégák odabenn, hogy követhetett el ilyen hibát: munkahelyről fecsegni —, még elment párszor Dezső a Marék utcába, de aztán nem ment hetekig.

Egészen addig, amíg egy szép esti napon, mikor inspekciós volt éppen, oda nem löktek neki egy kutyanyelvet:

— Dezsőkém, húzd meg kicsit és aztán szuszakold be a nyolcasra, ha nem fér, akkor dobd a fenébe, van már egy szép anyagyilkosságunk és a Prónay is szállított három zsidót…

Dezső kézbe vette a papírt, amin a rendőrségi tudósító ákombákom betűivel a következő állt: „Lúgot ivott a varrónő. A Marék utcában szomszédai találtak rá a fiatal Iszkra Zsuzsára. Akkor már két napja halott volt. A feltételezés szerint szomorú tettének oka szerelmi bánat…”

Romlaky Dezső — újságíróvér folyt ereiben — szépen összepofozta az anyagot, de aztán összeesett, ölben vitték át a Rókusba.

Ott aztán feküdt három héten át. Állapota szépen javult. Nagy szerepe volt ebben egy ápolónőnek, bizonyos Rózának. Olyan jóba lettek, hogy rendszeresen találkoztak azután is, miután Dezső a kórházból kiment. Aztán gondolta Dezső, nem lesz jó vége ennek, próbált kimászni a dologból, mire Róza mondta, hogy akkor ő meghal azonnal, neki nem gond morfiumot szerezni, mire Romlaky Dezső rémülten elvette a lányt.

Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mikor Gojszi tudomást szerzett a tervről, az egész Pozsonyi úton végig sepert a sikoly:

— Egy proli! Egy proli!!!

— Nem proli, anya. Ápolónő… Végtelenül jóravaló teremtés… szeretni fogod, meglásd, anya, szeretni fogjátok egymást…

— Ki az anyja?

— Főbába.

— Ááááá! Istenem! Végem van! Segítség! — s azzal Gojszi már vágódott is hanyatt, akár egy ágydeszka.

Dezső még próbálkozott, elhozta a Pozsonyi útra Rózát, ahonnan az aztán pánikszerűen menekült — olyannyira, hogy másnap már otthon volt Debrecenben, szegény. Nem is hagyott hátra üzenetet semmit. Dezsőnek úgy kellett kinyomoznia a kórházban, hová lett.

Másnap szabadságot kért a laptól, összepakolt, betett táskájába egy rend ruhát, borotvaszert, fehérneműt, két Dosztojevszkij-kötetet, anélkül tapodtat se mozdult soha, kis pénzt és kiment a Keletibe.

Akkor még rendszertelenül jártak a vonatok, várt Dezső vagy negyednapot a peronon. Késő este érkezett Debrecenbe, ahol még nem járt soha.

1920. április 29. volt, szerda.

A Bikában rájött, nemhogy azt nem tudja, hol lakik Róza, de nem tudja még a vezetéknevét sem.

Annyit tudott, hogy a mama főbába. Az is elég volt.

Meglett a Róza.

Másnap meglett kérve a keze is.

Harmadnap Romlaky Dezső beállt a Debreczen című laphoz.

Gyönyörűen teltek a napok. Róza megmutatta a várost, a lapnál Dezső jópajtásokra lelt hamar. Nem volt vitás, hogy egybekelnek és boldogan élnek aztán. Igaz, volt még egy bökkenő.

Róza katolikus volt.

— Áttérek — mondta Dezső határozottan.

A debreceni lelkész jól ismerte a Romlaky nevet. Könyörgött Dezsőnek, szinte sírt:

— Nem tehetsz ilyet, fiam. Hagyd el hitedet, tagadd meg az istent, légy bolsevik, én azt se bánom. De nehogy katolizálj! Ilyen szörnyűséget nem tehetsz, fiam. Egy Romlaky! Gondolj apádra, fiam! Gondolj az erdélyi őseidre!

De Romlaky Dezső Rózára gondolt akkor csupán.

Augusztusban aztán a gyönyörű, barokk Szent Anna-templomban megvolt az esküvő.

Csupa boldogság volt az élet. Rózával szobát vettek ki, szépet, világosat, volt kis kereset, volt társaság, újság, színház és volt Róza mindenekelőtt, hófehér karú, kemény húsú, határozott, csengő kacagású.

Érezte Dezső, hogy élete révbe ért.

Aztán az esküvő utáni negyedik napon, mikor ültek a Bikában, ebéd után egy kávénál, Dezső tekintete elrévedt kicsit, lehet, hogy a pincérnő felé, lehet, hogy csak úgy a semmibe, megivott egy sört is a tészta után, az italt pedig nemigen bírta még…

Arra riadt, hogy Róza rárivall ércesen:

— Ne bámuld a lábikráját annak a dögnek, mert a szemed kiverem!

Romlaky Dezsőnek volt egy sajátos kézmozdulata: két kezével két halántékánál összeszorította mindig kicsit lehorgasztott fejét, mintha azt jelezné: jaj-jaj-jaj, mit tettem már megint.

Na, akkor, ott a Bikában, Kovács Róza először tanulmányozhatta ezt a sajátos mozdulatot.

Bächer Iván