A parkett ördögei

Jó lenne, ha nem úgy kezdenéd, hogy a szerkesztőd elküldött, nézd meg a tőzsdét és írd meg, mit láttál! — mondta Csöndes Rezső szerkesztő Baár Gyula hírlapírónak, akit elküldött, hogy nézze meg a tőzsdét, és írja meg, mit látott.

— Én nem értek a tőzsdéhez — szabadkozott Baár Gyula.

— Nem baj. Azért kapod a fizetésedet, hogy mindenhez értsél.

— Jó — mondta Baár, és nem ment el a tőzsdére hosszú ideig, más dolga volt, a tőzsde nem érdekelte.

Aztán egyszer egy március eleji délelőttön a Vörösmarty téren sétált ez a Baár. Ki tudja, mit keresett ott, ő bizonyosan nem. Talán valami emléket, mert legtöbbször azt szokott.

Mindenesetre most is emlékre lelt.

Miután a kultúrhivatal-palota kirakatában megnézegette a plakátokat, a Deák utca sarkán fordult jobbra, a Duna, egészen pontosan a kettes villamos Vigadó téri megállója felé.

De megtorpant a takarosan rendbehozott hatalmas sarokház előtt, amelynek irdatlan kapuzata mellé fölszereltek egy szép díszkutat is.

Ki tudja, miért, miért épp most, de Baár Gyulának eszébe ötlött, hogy gimnazista korában ebben a házban rendeztettek a szalagavatók.

Utálta az effélét Baár akkor, utálta a zajt, a tömeget, a táncot, de most, több mint negyedszázad múltán ez a kényelmetlen, hangos, szűk zakós, nyakkendős, izzadságszagú emlék, annak rendje-módja szerint, megszépülve sejlett föl benne. Szinte érezte újra tenyerén Beck Éva hónaljának nyirkosságát, és szinte érezte újra ujjvégeinél a serdülő keblek kezdetét. Beck Éva… istenem… Beck Éva gyönyörű kék szeme, és a jobb kék szemben az a két kis barna pont…

Baár Gyula föllépdelt a díszes lépcsőkön önkéntelenül.

Jobbra-balra, még a kapu előtt, odakint tágas pihenő, afféle terasz  szerűség volt, be lehetett látni onnan a nyüzsgő teret. A teraszon néhány nehezen besorolható alak állt. Mindegyik rádiótelefont szorított füléhez.

Belépett az előtérbe Baár. Szemben portás, balra lépcső fogadta. Jobbra, egy ajtó mögött sok ember álldogált. Egyesek közülük egy üvegfalon meredtek által, mások a plafon alá szerelt tucatnyi tévékészülékre vetették tekintetüket föl. Majd mindegyikőjüknek kis füzet, toll volt kezében. Az egész az ügetőre emlékeztette Baár Gyulát.

Közelebb lépve látta, hogy az üvegfalon túl ott a szép bálterem, ahol ő Beck Éva kedvéért még táncolt is egyszer. De bizony hatalmasat változott a teremben a belrend.

A helyiség felét vagy száz darab, katonás sorban elhelyezett box foglalta el, mindegyikben számítógép, telefon és egy vagy két elegáns úr, néha egy- egy csinos hölgy.

A terem másik felében két pulpitusrendszer magaslott, mindegyik szintén nyakló nélkül telirakva monitorral, eredményjelző táblákkal, telefonok tucatjaival.

A két emelvény közül az egyik előtt harminc-negyven roppant elegáns fiatalember álldogált, mint megannyi bálozó.

Bemenni az üvegfalon túlra nem tudott Baár, körbenézett hát a lóversenypublikum tagjai között, nyelvet keresve. Föl is fedezett egy ismerős pofát az egyetemi évekből, filozófia szakos volt a fiú, Kant-specialista, most állt, füzettel a kezében és meredt a képernyőre báván.

— Szia, öreg — üdvözölte Baár. — Ne haragudj, de mi ez?

A fiú furcsán nézett:

— Hogyhogy mi ez?

— Mi ez? Hol vagyunk? Mi ez?

— Ez a tőzsde — mondta a filosz, és meredt a képernyőre máris.

A tőzsde. Hát persze. Ezt kéne megírnia őneki — villant Baár fejébe. — Zárásig téblábolt az előtérben, lesett befelé, szinte sajnálta, mikor két óra körül a dolog véget ért.

Otthon kicsit utánabogarászott az épület históriájának.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület székházának épült az első háború idején. Az 1840-ben, Fáy András által alapíttatott pénzintézmény a ma romosan, üresen éktelenkedő Károlyi utcai Hild-palotából hurcolkodott át ide. A 3082 négyzetméteres telken álló házat — pályázatot nyerve — Alpár Ignác tervezte. Az építés költsége 7,5 millió korona volt, a belső berendezések, a bútorok egymillió koronába kerültek. Ezt, mármint a berendezést csak hosszú, évtizedes, megfeszített munkával tudták az állami bankokraták szétverni, ellopni és megsemmisíteni.

A belső burkolatból is feszegettek le, amit lehetett, de a zöm megmaradt, az összes siklósi, gyűdi, salzburgi, svéd, sienai, Escallette, ruszkicai márványt nem lehetett letépni a falról. Maróti Géza szobraiból, Róth Miksa üvegeiből is maradt. Rá kellett költeni pár milliárdot, de szép a ház. A tőzsde háza. Székel benne más is, de azért ez a tőzsde háza.

Elkezdte ez a tőzsde érdekelni Baárt.

Befészkelte fejébe magát a tőzsde.

Amiről csak épp azt nem tudta Baár, mi az.

Gondolta, utánanéz.

Kezdte az értelmező szótárral: „Tőkés gazdaságban áruknak vagy értékpapíroknak tömeges, rendszerint spekulációval járó adásvételére létesített intézmény.”

Tehát itt valami seft folyik, összegzett Baár.

Megnézte aztán, mi az az értékpapír. Valami olyasmi, ami jó esetben pénzzé tehető. Egyik alfaja a kötvény, ami olyan kölcsönügylet, melynek során — jó esetben — adós és hitelező egyaránt keres. Másik alfaja a részvény, magyarul tulajdondarab, darabka, leginkább iciri-piciri darabkácska.

Ezután boldog-boldogtalant meginterjúvolt Baár Gyula.

Elmagyarázták neki, mi a tőzsde, öten is.

Baár Gyula próbálta összegezni a dolgot: oda jutott, hogy a tőzsde nem egy dolog, hanem sok, és a sok dologban az a közös, hogy adás és vétel mindig történik, vagy legalább szó esik ilyesmiről. A tőzsdén kereskednek, mégpedig sok mindennel, de azoknak a dolgoknak a többsége nincsen ott, sőt egyáltalán nincsen is.

Ez nem tetszett Baárnak, a megfoghatatlan dolgokat ő nem szerette.

De már belelendült.

Különösen fölkeltette érdeklődését az a mindenki által megerősített közlés, miszerint a budapesti tőzsdén tavaly, aki oda lábát betette, az mind keresett.

Ha valaki csak vakon toszogatta a pénzt ide és oda, néha vett kicsinyt, hébe-hóba eladott, az megnégyszerezte pénzét. Aki odafigyelt, az tízszerezett. A profikról pedig mindenki hallgatott.

Elzarándokolt atyai barátjához, aki szaklapot főszerkeszt, fölhívta ifjú barátját, aki brókercégnél aligazgató, mindketten adtak mellé derék fiatalokat, akik magyarázták, kísérték, okították Baár Gyulát.

Baár bejáratos lett oda is, ahová földi halandó nehezen kerülhet.

Kapott jelvényt a zakójára ő is kiöltözött kellőn — és eleinte óvatosan, értetlen idegenként téblábolt odabenn, ahol ropta egykoron, a parketten.

Megismerkedett a dolog immár csöndes részével, a részvénypiaccal, amely teljesen gépesítve lévén, elvesztette üvöltözés, taszigálós romantikáját, kicsit időzött a devizabörzén is, de ott nemigen volt élet, azt unta Baár.

Annál szívesebben vegyült a határidős ügyletet bonyolító ifjak között.

Itt aztán zajlott az élet, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Az elegáns fiatalok nyüzsögtek, spekuláltak, jegyeztek, figyeltek, telefonoztak, tárgyaltak, lökdösődtek, üvöltöztek a pulpitusrendszer körül:

— Tizenötön veszek tíz júniusit!

— Hatezer-négyért adok tíz szeptemberit!

— Hatezer-négyért veszek ötöt!

— Adtam!

— Vettem!

Közben minden pittyeg, csörög, telefonba megy a sutyorgás:

— Bélánál eladtam négyszázon húsz márciust.

— Vegyek tíz szeptembert húszért?

A pulpitus mögött elegáns, ifjú hölgyek ülnek. Egy hölgy, egészen odafönt — ő a felügyelő —, három-négy alább, ők adminisztrálják a dolgokat. Révedezőn, csodálón, megbocsátón nézik az alant őrjöngő fiúkat.

Napokig magyaráztatta magának Baár Gyula, mi is ez a határidős tőzsde. Azt fölfogta, hogy van egy úgynevezett tőzsdeindex — magyar tájszólásban: BUX, New York-iban: Dow Jones —, amely a tőzsde teljesítményét van hivatva jelezni, és amelyet tizenvalahány tőzsdén jegyzett részvény árfolyamának alakulásából átlagolnak ki ügyesen. (Mellesleg megtudta azt is, hogy a budapesti tőzsdének igen szép ez a mutatója, második legszebb volt a világon tavaly, más szóval a tőzsde mindenek dacára megy, vagyis valami menést jelez…)

Na most, ezt az indexszámot — ki tudja, miért — beszorozzák százzal, és fogadásokat kötnek arra, hogy ez a szám mekkora lesz jövő év márciusában vagy szeptemberében. Ez a határidős ügylet. Gondolta Baár. Mert a helyzet bonyolultabbnak bizonyult. A brókerek — a tőzsde általában harmincon aluli, tanfolyamokat abszolváló, zömében felsőfokú végzettséggel bíró, makulátlan előéletű hivatásos parkett-táncosai — ugyanis nem vártak a fogadás után március vagy szeptember 15-ig, hanem mindennap elrendezték a fogadásokat egymás között, mindennap úgy csináltak, mintha március vagy szeptember lenne éppen.

Ez nehezen ment fejébe Baárnak.

Bejárt hát majd mindennap a tőzsdére, hátha úgy jobban megérti a dolgokat, mindennap ott volt nyitáskor, fülelt, szaglászott, nyelveket fogott és beszéltetett, megtudott persze sok mindenféle dolgot, megtudta, hogy ma már majd félezer bróker ténykedik a több mint félszáz brókercégben, és becslések szerint 200-300 — külsős — magyar állampolgár él kizárólag tőzsdézésből — jól, tehát bír 100-200 milliós összetőzsdézett vagyonnal.

Persze sok ember sok mindent beszél. Akadt jó néhány barát, akinek nem volt jó véleménye a cégről.

— Magára adó nyugati polgár a budapesti tőzsdét messze elkerüli — állította egy osztrák hölgy. — A kinti közvélekedés szerint annak legalább a fele „szürke”…

— A magyar értéktőzsdét nem a hazai gazdaság mozgatja, hanem a nagy amerikai befektetők… Ugyanis mamutbiztosítók — ki tudja, miért — ide csorgatják befektetéseik ezrelékét, ami a magyar államadóssággal azonos nagyságrendű érték…

— Ez nem a kuncsaftok, hanem a brókerek tőzsdéje, jellemző, hogy nem hallani odakinn, mi folyik a parketten odabenn… — dohogott más. — A brókercégek többsége elriasztja a kisbefektetőket, például irreálisan magas minimális díjazással. Ráadásul a bróker ténykedése igencsak nehezen kontrollálható…

Később Baár archívumokból kimásolta a botrányok históriáját magának, kárpótlásijegy-manővereket, külföldi kárpótoltak balkáni megalázását, Zalakerámia-esetet, miegymást, lassan ráérzett Baár, hogy itt is megvannak a szokott honi momentumok, svindli, maffia, pofon, egyszerű, sallangmentes fizikai erőszak, avitt nyelven szólva, gazdaságon kívüli kényszer…

Az a benyomása alakult ki Baárnak, hogy a tőzsde körül, aki rendszeresen mozog, az mind simlis, de az államnál senki sem bí

r lenni nagyobb csibész…

De minél jobban elmélyedt a dologban Baár, annál kevésbé tudta, pontosabban érezte, mi is az a tőzsde

Pedig közgazdász barátja intette minden misztikától:

— A tőzsdéhez annyit kell tudni, hogy a kettő több, mint az egy…

De mindennek dacára tetszett a dolog Baárnak, ki tudja, miért. Tetszett talán — neki, az eredendően lusta, lassú, döntésképtelen embernek — a gyorsaság, a dinamizmus, a határozottság. Érezni lehetett, hogy ezen a parketten a tutyimutyinak nincsen sok keresnivalója. Tetszett neki a tőzsde, de érezte Baár, hogy még nem érzi, mi is az a tőzsde igazán.

Fölhívta szerkesztőjét. Csöndes Rezsőt:

Ezt így nem lehet… Adjon nekem a lap százötvenezer forintot, én abból veszek részvényt, egy hét múlva eladom és akkor talán meg tudom írni, mi a tőzsde.

Másnap kezében volt százötvenezer forint. Nem a lap pénze volt, hanem a főnökéé.

— Ha bukunk, vállalom — mondta flegmán Csöndes.

Asszonyi dacot leküzdve, Baár hozzátett még ötvenezret.

— A munkámhoz kell, megértetted! A hivatásomról van szó — mondta vészjóslón.

— Az — lökte elé a pénzt Baárné gúnyos mosollyal.

Okos brókeri tanácsot követve, a pénz feléből részvényt vett, 3800 forintért 25 darabot — bankbotrány ideje volt, banki részvényt, annak esett kicsinyt az ára — a többit pedig — egyszer élünk alapon! — határidős ügyletbe reszkíroztatta bele.

Másnap nyert ez utóbbin, a BUX-on huszonötezer forintot.

Persze ebből lejönnek mindenféle jutalékok, a bróker oda-vissza részesül, no meg Csöndes Rezsővel is felezni kellett — ebben maradtak ugyanis, hogy feleznek.

De — úgy érezte Baár Gyula — kezdi érezni, mi a tőzsde.

Gondolta, ezzel be is fejezi az anyaggyűjtést. Igen ám, de a részvényének árfolyama lecsusszant pár pontot. 3750-nel zárt a tőzsde másnap. Ha eladta volna részvényeit Baár, a jutalékok vonása után — épp annyit vesztett volna, amennyit nyert a BUX-on.

Azt már nem, gondolta.

Csak nem fogja ő veszni hagyni a főnöki fillért.

Aztán Baár Gyula reggelente már régen nem kilenckor kelt, mint annak előtte, hanem hétkor, hogy elcsípje a Nap-keltében a gazdasági híreket, lemondta, amit addig járatott, Színházat, Holmit és szaklapokat forgatott helyette, a saját lapját sem ott kezdte, mint évtizedeken át, hanem, amit átlapozott mindig, a gazdasági oldalnál…

Napját már nem csupán a kutya tagolta, hanem a tőzsdei nyitás ideje is, rendszeresen telefonozott brókereivel, egyikkel délben, másikkal kettőkor, analitikusát is lemondta, úgy érezte, nincsen szüksége arra már…

Ráérzett a tőzsde ízére Baár, régi barátait alig látta, brókerek közé járt, Dunán ringó hajóra, nagyorrú hős nevét viselő restaurációba, Baárnak fejét, minden gondolatát, szívét, lelkét kitöltötték opciók és ugró árak, névértékek, kamatlábak, besszek, hosszak, bummok, buxok, kontaktusok, promt ügyletek…

Két hét múlva jelentkezett Csöndes Rezsőnél.

— Kicsit drága cikk volt, de elkészült — mondta, s átnyújtott a szerkesztőnek egy kéziratot és hatvankétezer forintot.

Bächer Iván