Elégséges

1918. május 31-én — miután Debrecenben letette az érettségit színelégségesen — Romlaky Anna visszatért Pestre.

De még az utolsó vizsgára is szívesen emlékezett vissza. Például az érettségi biztos, Mártonffy Marcell csuda szép, fess úr volt, akibe Anna azonnal és halálosan beleszeretett.

A rokonszenv kölcsönös lehetett, mert a szóbeli vizsgák előtt Mártonffy, akit tájékoztattak Anna kondícióiról, a folyosón megkérdezte tőle, hogy melyik földrajztételt húzná legszívesebben, mire Anna töredelmesen bevallotta, hogy ő egyetlen tételt volt képes elsajátítani, a Tisza mellékfolyóit taglalót, mire mit tesz isten, megkapta földrajztétel gyanánt a Tisza mellékfolyóit, és Romlaky Anna ekkor hallgatni kezdett és hallgatott és hallgatott, és minél jobban hallgatott, annál inkább nem jutott eszébe semmi se, semmi, de semmi az égvilágon, még az egyszeregy sem, nemhogy holmi folyó, pláne mellék…

Feje olyan üres lett, mint egy kiszáradt mellékfolyómeder…

Mártonffy csak annyit mondott búcsúzóul:

— Maga még nem érett, de az lesz egyszer biztosan, mi megelőlegeztük mindenesetre…

Anna úgy gondolta, ha hazatér Debrecenből, új életet kezd. Kacér lesz, ragyogó, hódító lány, és aztán még szebb asszony, okos, tisztességes, jóságos.

Ehelyett Pesten — úgy érezte — csúnya lett, haszontalan, léha és csapodár. Legjobban a csúnyaság fájt neki. Ha egyedül volt otthon, órákon át ült a fürdőszobában a tükör előtt és nézte magát sírva, hogy milyen csúnya.

Márpedig 1918 nyár végétől sokat volt egyedül.

Gojszi dolgozott délutánig, Böske menyasszony volt, készült már kifelé, nyártól szinte csak aludni járt haza.

Május 20-án megjött az orosz hadifogságból Romlaky Dezső is. Élményeiről nem beszélt, rosszkedvű volt, mogorva, néma. Ő is csak pro forma lakott a Pozsonyi úton. Beállt Az Esthez volontőrnek. Reggel elment és hajnalban tért haza, ha hazatért.

Anna viszont szinte egész nap otthon volt a kétszobás, sötét, Pozsonyi úti lakásban. Napi nyolcvan cigarettát szívott. Utálta az életet. Debrecenbe vágyott vissza rettentőn. Ekkor már bizonyosan érezte, hogy életének nincsen semmi értelme. De nem baj, mert hamarosan vége lesz úgyis. Tudta, hogy a húszéves kort nem érheti meg.

1918. november 27-én, szerdán is egyedül volt otthon, amikor délelőtt tizenegy óra után pár perccel csöngettek.

Kupfer jött.

Az önkéntesi egyenruhában feszítő tizenkilenc éves Kupfer pár nappal elébb érkezett Debrecenből Pestre.

— Egyedül van, Annácska?

— Egyedül — mondta Romlaky Anna hidegen.

— Hát a kedves mamája?

— Dolgozik.

— És a kedves nővére?

— Lakást néz. Ruhát néz. Mindent néz. Holnapután megházasodik.

— Hallom, megjött a bátyja is Oroszországból.

— Megjött.

— És most mit csinál?

— Mogorva.

— Maga is mogorva, Annácska…

— Nem vagyok mogorva. Hagyjon békét nekem!

— De hát… maga izent, hogy keressem föl…

— Én?

Annának eszébe jutott, hogy valóban ő üzente Strommer Bandival Kupfernek, hogy akar valami fontosat mondani neki.

Most, hogy Kupfer betoppant, Anna meghökkent nagyon, hisz nem akart mondani az égvilágon semmit. Így azt mondta, hogy most nem mondja meg mégsem, amit mondani akart.

Egy jó negyedórát álltak kinn az előszobában, egy darabig Kupfer kínozta Annát, hogy mondaná már meg, mi az a fontos, majd hallgattak feszengve.

— Mit szól, Annácska, az eseményekhez? — kérdezte végül Kupfer, csak hogy mondjon valamit, ha már ott ácsorogtak az előszobában.

— Milyen eseményekhez?

— Hát milyenhez, Annácska. Nincs király…

— Nem érdekel…

— Kikiáltották a köztársaságot.

— Tőlem hadd kiáltsák.

— Jönnek a franciák, szerbek.

— Hadd jöjjenek.

— Nem is lesz többé Magyarország.

— Bánom is én.

— Annácska, Annácska…

— Ne Annácskázzon énnekem itten! Mit akar?

— Annácska, Annácska… Nem volt tánciskolában a héten… Pedig hallom, hogy jár.

— Maga volt?

— Ott voltam, Annácska.

— És ki volt ott? — kérdezte Anna izgatottan.

— Munkácsy Ernő, Balog…

— Munkácsy Ernő! Az nem lehet igaz! Három hete egész idő alatt vele táncoltam. Múltkor vártam, hogy jön, de nem jött, úgyhogy leginkább Horowitzcal táncoltam és Grosz Sanyival.

— Ott voltak most is.

— Grosz is?

— Ő is, Annácska. Miért?

Egyszer csak csöngettek megint.

Hát a Strommer Bandi volt az. Erre Kupfer megsértődött nagyon:

— Maga Annácska, folyton csak játszik az emberekkel.

— Nem igaz!

— De igaz, és én most elmegyek — mondta Kupfer és elment.

Strommerrel ott álltak az előszobában sokáig. Annát nagyon bántotta az eset Kupferral, és majdnem sírt. Szerelmes volt ugyanis Kupferbe. Ekkor Strommer Bandi így szólt:

— Annácska, én most megadom magának azt a csókot, amivel még a múltkor adós maradtam — és azzal már át is ölelte Annát erősen és megcsókolta még erősebben, kétszer is.

Anna annyira el volt foglalva Kupferrel magában, hogy nem is védekezett, csak akkor ocsúdott föl, amikor már meg volt csókolva egészen.

Rekedten mondta:

— Nana… Hát mit szól az eseményekhez, Bandi?

— Hát milyen eseményekhez — hökkent meg a fiú, aki szintén katonaruhában volt.

— Hát lerúgták a királyt.

— Hát azt le. Én viszont megcsókolom magát még egyszer.

— Jönnek a franciák, a szerbek.

— Hadd jöjjenek, Annácska — mondta Strommer, és átölelte a lányt.

— Nem lesz többet Magyaro… — és Anna már nem tudta folytatni.

— Öt év múlva elveszem feleségül magát, Annácska.

— Nem is tudom… Bandi… Én nem szeretem magát… — mondta Anna, és rátette kezét Bandi karjára.

Erre Bandi megcsókolta újfent. Gondolta Anna, na most már elég, mond valami gorombaságot, de amikor ránézett Bandira, nem szólt egy szót sem.

Mikor Bandi elment, megcsókolta Anna kezét.

Lenn a kapu előtt várta őt Kupfer.

Egy darabig szótlanul ment a két fiú a Körút felé. A hídfőnél leszerelt katonák vonultak tüntetni a parlament elé.

— Éretlen ez a lány — mondta Kupfer.

— Nem is annyira…

— Játszik mindünkkel.

— Hát hadd játsszon. Gyerek még.

— No de egyszer csak megérik.

— Egyszer biztosan.

— És nekünk érik.

— Bizony, komám, nekünk.

Nevettek önfeledten, fiatalon, vidáman, telve erővel.

Kupfer másnap elutazott Debrecenbe. De elébb küldött Annának virágot és 150 cigarettát.

Bächer Iván