Pénznemzedékek

Egyetemista koromban Zsuzsa nagynéném húga kis ösztöndíjjal segített szellemi, lelki és egyéb kondícióim kiteljesedéséhez.

Az ösztöndíj havi kétezer pengő volt. „Pardon, korona. Vagyis forint, jaj de hülye vagyok” — mondogatta gyakran. Öregkorára összekeverte a megélt pénzeket. Harmadik testvérüknél New Yorkban is sokat időzvén, a dollárt is hozzácsapta a fejében mind kuszábban kavargó pénzbeli bábeli zavarhoz. Nem volt ezzel másként anyai nagyanyám sem, aki élete szebbik részét francia nyelvterületen élte le.

— Józsikám, drága, adjon két szép szeletet abból a hatvanfrankos karajból — mondta a hetvenes években gyakorta a Mártírok útjai hentesboltban. Franciaországi barátnője, Marcsa az új bevezetése után évtizedekkel, ma is régi frankban számol az aix-en-provence-i piacon.

— Hiába, fiam, az idő nagy úr, múlása ellen semmit sem tehetünk — mondaná nagyanyám…

Mindez arról jutott eszembe, hogy kedves, ifjú barátunk ugrott föl hozzánk éjfél előtt a minap, hogy esti moziélményét azon frissiben megossza velünk.

A most elült filmszemle díjnyertes opusza 1996-ban készült. Az 1962-ben játszódó film 1974-ben született barátunkat lenyűgözte. „Nagyon bejött ez a film nekem” — mondta. — „Nagyon oda van téve.”

Miután kiörvendte magát a fiú, megvakarta fejét, és bevallotta, hogy egy apró momentum azért megzavarta őt a mű maradéktalan élvezetében. A film elején fizetést osztanak, és a leperkált bankjegyek között ő bizony zöld ezreseket vélt fölfedezni — márpedig ez a címlet a film történésének korában tudomása szerint nem volt forgalomban.

Hitetlenkedve hallgattam a beszámolót, az ilyesmire érzékeny vagyok, magam is jórészt a múltból élek, jól tudom, mennyire kell vigyázni az apróságokra, egy kicsiny figyelmetlenség hiteltelenné teheti a legnagyobb szabásúnak szánt dolgozatot is.

Nem is igen hittem az ifjú barátnak, ilyen hibát a korban benne élő rendező — gondoltam — nem követhet el, de legalábbis kellett legyen valaki a stábban, aki fölfigyelt volna a malőrre.

Másnap izgatottan foglaltam helyet a filmcsodapalota nagytermének utolsó előtti sorának második foteljében. (Izgatottságom csak a pénztártól való távozáskor nyomta el a hökkentség kicsinyt, kerek négyszázhatvan forintot hagytam ott. A Wekerle-telepi Adyban pontosan egy forintért láttam a matinén a Púpost, emlékeztek, hogy lovagolt, aztán piff-paff-puff, hú…)

De magával ragadott a film engem is. Rendben volt. Oda volt téve. Bejött. Megvolt nekem.

És engem, aki akkor voltam gyerek, amikor Béla bácsi lyukas kétfillérest húzott a svájcisapka fütyijére, semmiféle illúzióromboló momentum nem zavart meg. A zöld bankók pergése nem zökkentett ki a filmbéli korból.

Én ugyanis még emlékszem arra, hogy a papír tízforintos éppolyan zöld színű volt, mint a mai ezres.

És éppen annyit is ért.

Bächer Iván