Fenyőháza

— Ne sírj, anya — mondta Romlaky Böske 1918 júniusának utolsó napján, ami vasárnapra esett. — Ne sírj — hajtogatta —, ne sírj, anya! Majd csak lesz valahogy. Ne sírj! Bízzál bennem, ne sírj!

De Gojszi csak sírt. Miközben csomagoltak, mindvégig zokogott.

Félte a jövendőt nagyon. Visszaérkezett Anna Debrecenből, várható volt Dezső is a forrongó Oroszországból. Egy varrótanárnői fizetésből lehetetlenségnek látszott eltartani a családot. Ráadásul valami forradalom is beütött, ami végképp összezavarta Gojszit. Mindennaposak lettek a Pozsonyi úton a sírógörcsök és ájuldozások megint.

— Ne sírj, anya — vigasztalta anyját a tizenkilenc éves Böske, miközben csomagolt.

Mert — hiába szaporodtak a gondok — Böske készült a Tátrába éppen.

Gojszi ehhez ragaszkodott. Hogy Böske minden évben szívjon egy kis jó levegőt. 1916 júniusában, miután a székesfővárosi községi női felső kereskedelmi iskolában leérettségizett — jó rendűn —, s mielőtt ugyanezen év augusztusában mint titkárnő, a Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál munkába állt volna, például Trencsény-Teplitzre ment a nagyobbik Romlaky lány, a következő nyáron Mátraházára jutott el, ekkor, 1918 nyarán pedig Fenyőházára készült.

Egyszerű oka volt ennek: 1906 lidérces nyara óta, mikor heteken át rohangált a vérrel telihányt lavórral — rettegte Gojszi a tüdővészt.

Így aztán — miközben pénzbeli támogatást nem fogadott el — abba skrupulus nélkül belement, hogy módos testvérei, Paula néni és Miksa bácsi a köhögős Böske nyaralásait szponzorálják.

— Ne sírj, anya — mondta Böske határozottan —, majd csak lesz valahogy. A dolgok megoldódnak, ez az élet rendje. Jól, rosszul, de meg.

Romlaky Böske, aki tizenkilenc éves volt ekkor és gyönyörű, 1918. július 1-jén, hétfő reggel ötkor fölszállt a vonatra és utazott Fenyőházára öt hétre.

Nyugodt volt és elszánt.

Fenyőháza kis fürdőhely a Tátrában, Rózsahegy közelében, a Vág völgye mélyén, olyan, amilyen fürdőhely, százával, ezrével virágzott Monarchia-szerte egykoron. A ritkásan szétszórt szolid szállodákat, családias panziókat, a néhány fatornácos nyaralót fenyvesekkel borított hegyek övezték. A virágos rétté táruló völgyet tiszta vizű patak szelte ketté. Mellette kisvasút hozta pöfékelve a fát és a hatalmas, jámbor, tót favágókat. A fürdőépület frissen tatarozva fehérlett, a sétány murvája éjszaka is mutatta az utat, a teniszpályák salakja vidáman piroslott. Úri közönség gyűlt esténként a kicsiny kaszinóban össze, remek volt a restaurant szakácsa, tűrhető rezesbanda szolgált a promenádon.

Kellemesen teltek itt Romlaky Böske napjai.

Itta a kénes vizet, sétált, teniszezett, jókat evett, ismerkedett, diskurált, este pedig kártyázott éjfélig, egyig, römit, kanasztát, pikét, néha ultit, és ha volt alkalmas társaság, sment, pókert vagy bakkarát.

Pénze kevés volt, de ügyesen, óvatosan játszott.

Józan nő volt már akkor is.

Jól mulatott tehát, csak a fiúkat, férfiakat unta. Azok pedig úgy tapadtak rá, akár a piócák. Mert szép volt Böske, nagyon szép, arca szabályos, kerek szeme barna, alakja hibátlan. Jól teniszezett, úszott, és még jobban kártyázott.

A haját rövidre vágatta éppen, mégis a fél Felvidék belehabarodott.

Ő azonban ezt egyrészről megszokta és természetesnek vette, másrészről pedig utálta. Tulajdonképpen mindent utált, ami egy férfiban férfias volt. Eleve undorodott attól, hogy egy férfikéz hozzá vagy akár csak a ruhájához érjen. Ab ovo utálta a férfikezet. Ab ovo a férfit. Úgy érezte, hogy annak a keze mindig nyirkos. A nyirkosságot pedig ki nem állhatta Böske.

— Pfujj — mondta mindig, ha egy nyirkos kéz az ő kezéhez ért.

Így aztán az udvarlók — komoly kérő is akadt már Pesten, nem egy — leperegtek róla, akár a vízcsepp a zsírpapírról.

De közeledett a vége a nyaralásnak.

Ebben a szezonban Fenyőházán augusztus 7-én, szombaton volt a bál.

Romlaky Böske újdonsült barátnőivel vonult föl és fitymálva nézte a fölhozatalt. Táncolni jól tudott, de ritkán szokott volt — azt bizony bajos férfikéz érintése nélkül megúszni.

Most is már féltucat fölkérést utasított el, mikor megakadt szeme egy magas, jóképű fiatalemberen.

— Az kicsoda? — kérdezte barátnőjétől, Gross Lilitől, egy terézvárosi úrilánytól.

— Az? Az a Gold Samu. Gyáros.

— Fess — bólintott Böske.

— Fess és gazdag.

Fél óra múlva Romlaky Böske Gold Sámuellel járta a valcert.

Éjjel kettőkor — a többiek tapintatosan elmentek már — Böske indult a panziójába, ami a bálnak helyet adó vendéglőtől vagy másfél kilométerre volt.

A sötét éjben félelmetesen zúgtak a fenyők.

— Elkísérhetem? — kérdezte Gold Sámuel.

— El — mondta Romlaky Böske, magában pedig ezt gondolta: — No, kezdődik a szokásos piszkos fogdosás, nyúlkálás megint…

Indultak az úton lassan, egymás mellett a panzió felé.

Böske gondolta, megpróbálja beszélgetéssel odázni a dolgot:

— Hány éves maga, Samu?

— Harminc múltam júniusban.

— Hm… érdekes — bólintott Böske, és azt gondolta: — Most karol belém a dög…

De nem történt karolás, semmi. A magas, elegáns férfi nyugodtan lépdelt mellette.

— És tulajdonképpen mivel foglalkozik, ha nem haragszik a tolakodásért?

— Textiles vagyok.

— Textiles?

— Igen, kisasszony… eredetileg textiles. Az érettségi után…

— Hol érettségizett?

— A Budapesti Kereskedelmi Akadémia Felső Kereskedelmi Iskolájában.

— Az Alkotmány utcában?

— Ott.

— Nohát! Az én bátyáin is oda járt… szegény Dezső most hadifogságban van. De állítólag jön haza nemsokára — tette hozzá gyorsan Böske, mert szinte már érezte, amint a szánalomtól bátorított kéz megérinti karját.

De nem történt semmi ilyesmi. Szépen, egymás mellett mentek csak tovább.

— Apám textilkereskedő. Bömische Leipából, Csehországból telepedett Budapestre. Öten vagyunk testvérek.

A fenyők fölött éppen hogy csak egy éles sarlócsík volt a hold.

— Mit szól, milyen szép — felejtkezett el magáról Böske, és már össze is rázkódott. De a férfi még mindig nem érintette meg.

— Szép. A Felvidék mindig szép. 1905-ben és 1906-ban Késmárkon végeztem egy textilipari tanfolyamot. Szeretem a Felvidéket. Félek is, hogy elveszítjük.

— Ezt meg hogy érti?

— Hát úgy, hogy elveszik a csehek.

A fenyők fölött csengő lánykacaj gyöngyözött föl az éjben:

— Ha-ha-ha… Hát ilyet még nem hallottam… Felnőtt, érett férfi és ilyen csacsiságokat beszél? Hát hogy lehet ilyet még csak elgondolni is… Egy textiles! Ha-ha-ha… Samu, Samu…

— Bárcsak magának lenne igaza, Bözsike…

Böske úgy nevetett, hogy meg kellett állnia. De aztán belenyilallt, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Gyorsan lépdelt tovább:

— És Késmárk után mit csinált?

— Rövid németországi tanulmányút után a Láng Gépgyárban helyezkedtem el.

— Igen? És mivel foglalkozik?

— Eleinte a kereskedelmi iroda könyvelési és számlázási osztályán vezettem a segédkönyveket és a folyószámlákat, valamint intéztem az ezzel kapcsolatos levelezést. Majd az ajánlati osztályon a vashordó-eladási ügyeket vezettem, továbbá nyilvántartottam a kartellmegállapodásokat, és foglalkoztam egyéb ügyekkel is.

— Ne mondja! Roppant érdekes.

Már csak ötven méterre voltak Böske panziójától.

— De most betársulok Artúr bátyám paszománygyárába. Önálló Gold-gyár lesz Angyalföldön. Mostanában elég jól ment apám üzlete is, nagyobb lakásba költöztünk az Andrássy úton, őszintén szólva nem is tudom, miért kell nekünk tíz szoba… Artúr már elköltözött régen, most vett új gépkocsit… Igaz, jövőre én is veszek egyet…

— Igen?

— Igen.

Fölértek a panzió tornácára.

„Ha most megpróbál megcsókolni, lerúgom” — fogadkozott magában Romlaky Böske.

De Gold Sámuel csak elegánsan biccentett.

— Kezét csókolom, Bözsike. Köszönöm az estét! — azzal sarkon fordult és eltűnt a sötétben.

Két hónap múlva megvolt az eljegyzés, 1918. december 6-án pedig az esküvő.

Bächer Iván