Színház

1916. március 11-én, csütörtökön Debrecenben vendégszerepelt Gombaszögi Frida.

A farkasban játszott, Várnai volt a partnere.

Az internátusbán nagy volt az izgalom.

A lányok egyébként hetente legalább egyszer mentek színházba. A második emeleten három páholyt bérelt az iskola. Sok jó dolog volt Debrecenben, jó volt a mozi is, az Apollóba és az Urániába jártak, nemigen múlt el hét vége valami zsúr nélkül, az is jó volt, jó volt a Nagyerdőbe kimenni vasárnaponként, jó volt korzózni minden délután, jó volt a katolikus templomba menni, ekkoriban szoktak rá, hogy eljárjanak a Szent Anna utcai templomba, remekül mulattak, volt ott egy kis- pap, arra mindig ránevettek és az mindig visszanevetett a mise közben, hát az valami csodás volt, egyszóval rengeteg jó dolog volt Debrecenben — de a színháznál nem volt jobb semmi sem.

Romlaky Anna A farkast látta már Gombaszögivel Pesten, a Magyar Színházban, mondogatta is a lányoknak, hogy Várnai biztosan nem lesz olyan nagyszerű, mint Törzs Jenő volt.

Erre persze a lányok azzal hűtötték le a nagyképű pesti lányt, hogy ne örüljön, mert nem biztos, hogy este ott lehet.

Diczig, a történelemtanár beszekundáztatta ugyanis Romlaky Annát a héten. A szekundánsok pedig nem mehettek színházba, csak délutáni előadásra, ami persze messze nem olyan érdekes, mint az esti.

De Anna tudta, érezte már, hogy hiába is oly komisz Diczig, ő ott lesz a színházban este.

Már csak azért is, mert oly jól indult az a nap.

Mikor jöttek ki az iskolából, hát az valami isteni volt. A Herc professzor kijelentette, hogy azontúl a Zenedébe csak a sátrak közt szabad menni. Békés Pista pedig mindennap a Piac utca sarkán szokott állni. Ráadásul azon a napon, nagy meglepetésre, Békéssel ott állt Kupfer is, és várták, hogy Annáék beforduljanak a sarkon. Mikor látták, hogy a lányok jönnek be a Csapó utcán, nagyon meglepődtek, és őrült iramodással rohantak utánuk. Ott megálltak, köszöntek. Anna fölrohant, és az ablakból nézett ki rájuk, és a fiúk egész a Kossuth utcáig hátrafelé mentek. Pista olyan gyönyörű volt, akár az álom. Szürke ruhában volt, kalapban és fehér kamásniban.

Olyan édes és fess fiú nem volt még Debrecenben!

Hát gondolta Anna, hogy biztos ott lesznek a színházban este majd, Békés és Kupfer is.

Délután alig lehetett bírni a lányokkal. Harsányan danoltak a hálóban, miközben egymás ruháit próbálgatták. A Sztambul rózsája című operettet fújták mindenekelőtt, a Flórián a bajszod jaj be szúrt és a Bocikám-dalt: „Mondd azt, hogy kis Bocikám / Csak annyit mondj Bocikám, Bocikám, Bocikám! / Nem létezik Bocikám, / Nem létezik Bocikám / De hogyha ezt, csakis ezt viharozza szívem / Mondd már hogy kis Bocikám / Kapsz csókot szép Bocikám / Nem létezik Bocikám / Sohse mondhatom ezt nem, nem! / Hozzád mindig hű leszek, / Három kosztümöt veszek / Villát, autót kap kegyed / S harminchat kenyérjegyet! / Ezt már aztán nem hiszem! / Lám pedig megeskiszem. / Mondd azt, hogy kis Bocikám! / Mondd azt, hogy kis Bocikám…”

Persze Annának nem lehetett énekelni, őneki meg kellett küzdenie az esti színházért.

Mikor Révész tanár út föltűnt a láthatáron, Anna elkezdett zokogni rémesen. Úgy sírt, de úgy, hogy a lányok kétségbeesve állták mind körül. Egyszer el is vesztette eszméletét, föl kellett locsolni.

Egy fél óra múltával szegény Révész a másik szobában megsúgta a lányoknak, hogy mehet Anna a színházba, de ha ezt megmondják neki, akkor mégsem mehet.

Persze ezt megmondták neki azonnal.

Anna tehát sírt tovább, hogy ha bejön Révész, akkor nehogy észrevegye, hogy ő már tudja, hogy viszik, de nagyon kíváncsi volt, hogyan fogja neki Révész megmondani, hogy mégis viszi, csak attól kezdett ideges lenni, hogy már fél hat elmúlt és Révész még mindig nem jött, pedig Annának még vagy tíz lányt is meg kellett fésülnie.

Végül háromnegyedkor jött Révész, és ezt mondta csupán:

— Annácska, öltözzön!

Minden sikerült tehát, ráadásul éppen elkészült Anna új blúza is.

Fél hétkor indultak el, tizenhatan a lányok, a francia nevelőnővel és még egy kisasszonnyal.

Alighogy kiértek a Piac utcára, a Hegedűs-ház előtt már ott állt Kovács Béla és Hajnal Zoli és óriásit köszöntek.

Aztán összetalálkoztak Görög Ilonkával, a színház primadonnájával, köszöntek neki, mire ő visszaköszönt: „Pá, édeseim” mondta, és az olyan aranyos volt, hogy csuda.

A színház előtt megint elkapta a sírás Romlaky Annát, ki tudja miért. Ő nem tudta mindenesetre. De ez csak egy kis sírás volt, mert az előtérben ott volt már rögtön a Huszár Bandi, aki köszönt neki, de oly kedvesen, hogy Anna alig bírta azt megállni, hogy vissza ne köszönjön. És akkor föltűnt Békés Pista és köszönt, ha lehet, még jobban köszönt, mint a Huszár.

— Istenem sóhajtott magában Anna —, hogy megéreztem én ezt. De aztán Békés eltűnt hirtelen.

Nem baj, gondolta Anna, és máris Kupfert kereste szemével.

De Kupfer nem volt sehol.

Aztán bementek a páholyba. Onnan először csak Hauptmann Bélát látta meg Anna. Már kezdett elkeseredni, amikor megpillantotta Tónit és utána Kovács Bélát is. Mikor Kovács Béla először köszönt, Anna nem nézett oda, csak Sári fogadta a köszönést. A fiúk aztán egészen előrementek a színpadhoz, akkor még voltak állóhelyek is az ifjúságnak fönntartva, a rendet pediglen úgynevezett diákcsősz ügyelte, amennyire bírta, azért elég nagy volt a zaj és a ki-be járkálás előadás alatt.

Az első felvonás közepén Sári egyszer csak kezdte lökdösni barátnőjét:

Nézz oda, nézz oda!

Anna odanézett, azt hitte már, hogy a Békés vagy legalábbis a Kupfer, de csak Béla volt az, aki már megint köszön nekik odalentről.

Sári leintett neki, boldogan, kedvesen. Anna nem.

Aztán egyszer csak látja, hogy Béla őt gukkerezi.

No, erre már több se kellett Annának, fogta ő is a gukkert és vissza- gukkerezett.

Jó pár percig így gukkeroztak egymásra, és mindketten nevettek. De hát sokkal jobb lett volna, ha Békés lett volna az. De legalábbis Kupfer. Anna gondolta, hogy talán Kupfer nem kapott jegyet, de hát Kupfer nem olyan volt, hogy attól mert nincsen jegye, már ne is jöjjön be, igaz, hogy most rengetegen voltak Gombaszögi miatt. Nem baj, gondolta Anna, akkor biztosan bejön majd a szünetben.

De Kupfer a szünetben sem volt sehol.

Jött viszont rossz hír helyette: Ibi újságolta, hogy Békés Pista épp felettük ül egy páholy mélyén két nővel és rémesen viselkedik.

— Istenem — gondolta Anna magában —, törődök is én vele.

Érezte már Anna, hogy holnapra úgy megutálja Békést, hogy egészen undorodott tőle és nem érti majd, hogy lehetett egy ilyen galád, ronda fráterbe szerelmes.

De akkor még nem volt holnap.

És szerelmes volt Békésbe nagyon.

De azért Kupfert is kereste.

De Kupfer nem volt sehol.

Késő volt már, majdnem éjfél, amikor mentek végig a Piac utcán a mádival és Dóci kisasszonnyal az Arany János utca felé, szépen párosával, ahogy kell. Anna vezette a sort Ibivel. A túloldalon, mint valami hűséges kutyacsapat, végig jött velük Hauptmann Béla, Nagy Zsiga és Huszár.

A lányok egyszer csak meglátnak egy alakot a Hegedűs előtt.

Anna alig bírta megállni, hogy fel ne kiáltson.

A Kupfer, az állt ott!

Csak zakó volt rajta, semmi kabát.

Köszönt nekik harsányan, nevetve.

— Nem fázik? — kérdezte Anna tőle.

— Hogy fáznék, Annácska — mondta Kupfer. — Itt a tavasz.

Erre Anna is elnevette magát és azt mondta ő is:

— Itt a tavasz.

— Éljünk! — kiáltotta harsányan Kupfer, mire Anna kiáltotta szintén:

— Éljünk!

Olyan jó volt ez, hogy csuda. Azt elmondani nem is lehet, milyen jó.

Ráadásul A farkas is csodálatos volt, Gombaszögi pedig egyenesen elragadó.

Bächer Iván