Vakáció

„Meghalt a király — éljen a király. Öreg királyunk, jó uralkodónk, dicsőséges felesége, Erzsébet után felment a mennyekbe. Őszinte részvét fogadta őfelsége elhunytát, úgy mi is szívvel- lélekkel ünneplünk ezen a nemzeti ünnepen.

Ez eddig csak vicc, mert bolondozunk a lányokkal, de a király komolyan meghalt. Na, de legalább ma nem kellett iskolába mennünk. Az a futó, amit anyukámnak csináltam karácsonyra, ma elkészült. Hála istennek, már csak harminc nap van karácsonyig.

Ezeket írta naplójába Romlaky Anna 1916. november 22-én.

Akkor már hiába írta, hogy menne haza — nagyon szerette Debrecent.

Jó is volt az a város: nem kicsiny, de még átlátható, hagyományait őrizve újuló, földszintes, de azért régi, egyemeletes Bikáját Hajós Alfréd által éppen palotává emelő, bezárkózó, de toleráns, konzervatív, mégis pezsgő életű.

Romlaky Anna váltig panaszkodott ugyan iskolájára, a Dóczira, de tanárai és nevelőkisasszonyai szerették, elnézték minden botlását, csínytevését. Burokban élt Anna Debrecenben — de hát az ilyesmit csak akkor tudja meg az ember, amikor a burokból kikerül.

A tizenöt éves kereskedelmista lány pedig akkortájt kivált nem láthatta, tudhatta, mi van ővele — ugyanis reggeltől napestig és estétől reggelig csak magára gondolt.

Egyébiránt pedig szerelmes volt. Vagyis az akart lenni mindenáron.

Annyira akart szerelmes lenni, hogy ha csak valakit meglátott, fiút, már gondolkodott is, vajon nem ebbe szerelmes-é. Legtöbbször ki is derült, hogy igen.

Mindenekelőtt Tóniba, vagyis Tóth Antalba, egy fess kereskedelmistába volt szerelmes. Aztán Hauptman Bélába, Brunner Bandiba és Békés Pistába, de hát ezt nem is kell mondani, Békés Pista olyan volt, hogy abba nem is lehetett nem szerelmesnek lenni Debrecenben.

Egyébként Romlaky Anna 1916 novemberének elejétől járt a zenedébe is és tanult zongorázni. Persze a zenedébe, a Csapó utcába sem járhatott egyedül, csoportosan mentek vagy párosával, de így is izgalmas volt, mindig akadt fiú, akivel összefutottak, aki el- és visszakísérte őket.

1916. november 20-án például hazafelé a kofák előtt meglátták Sípost egy önkéntessel, azok persze mentek utánuk, de Anna egyszer se nézett Síposra rá, Bercelly viszont, aki szintén arra jött, no arra egyszer Anna ránevetett.

Hát az valami mesés volt.

Romlaky Anna december 23-án vonatozott haza Pestre karácsonyozni.

Délelőtt 11-kor elbúcsúzott az internátusban mindenkitől. Legnagyobb meglepetésükre — négyen utaztak együtt — nem kaptak felnőtt kíséretet az állomásig. Már az Arany János utcában hozzájuk akart csatlakozni Kellner Laci, de azt elküldték. A Piac utcán jöttek Kupferék. Őket is elküldték. Az állomáson már ott volt Kern Laci, Tróján, Schäffer, Kiss Bandi és nemsokára megérkezett Kupfer is egy gyönyörű rózsával, amit átadott Annának.

És bizony, amit már nem is remélt Anna, megjelent az állomás peronján Tóni is.

Nekirontott Annának Tóni, hogy adja meg a pesti címét. Anna persze faképnél hagyta. De a címet megadta előbb. Mielőtt fölszállt a vonatra.

Az út jól telt, remekül mulattak a lányokkal és néhány önkéntessel. Akkoriban önkéntes nélkül nem indult vonat a Monarchiában.

Pesten aztán elszontyolodott Romlaky Anna hamar.

Ahogy várta a hazaérkezést Debrecenből, úgy vágyott oda vissza már az első nap este.

Debrecenben vidám volt, örökké nevetett, otthon búskomorságba esett azonnal. Nem szólt senkihez, sötéten hallgatott órákon át.

Hogy is lehetett volna vidám, amikor ott volt nővére, Böske, a gyönyörű, az egészséges, a tökéletes, az erős, a jó, aki ráadásul pénzt is hozott a házhoz, ugyanis Böske, miután a nyáron visszaérkezett egy szép trencsény-teplici nyaralásból, beállt a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársasághoz hivatalnokoskodni. Fizetése nyolcvan korona volt, amiből hetvenet hazaadott Gojszinak.

Hát persze, hogy Gojszi Böskét imádta, őt babusgatta, becézte folyton.

Anna nem érezte jól magát ezért sem. No meg a Pozsonyi úti lakás sötét volt, hideg, ráadásul a cselédet kidobták, a dolog is megszaporodott otthon, Anna nem volt szokva mosogatáshoz, takarításhoz, főzéshez, mint ahogy a Romlaky-házban ahhoz nem volt szokva senki.

Mindennek tetejébe pedig Gojszi sírt örökké. Tíz-tizenkét sírógörcsöt kapott naponta. Ez ekkor egyetlen Dezső fia miatt volt.

Dezső ugyanis 1916 februárjában bevonult, kiment a frontra, július 10- én megkapta a nagy ezüst vitézségi érmet, és rá két héttel orosz fogságba esett.

Nem volt jó akkor Pesten, unalmas volt az élet. Esténként lórumoztak Gojszival, a barátnőjével, Erzsikével, Böskével. Keddenként, Gojszi fogadónapján jött Paula néni, Heltaiék elmaradoztak, gond volt otthon, Vali néni válni készült Jenő bácsitól Miklós Andor miatt.

A karácsony is komoran telt, ez volt az első karácsony Dezső nélkül. Vasárnap délután Heltaiéknál voltak a Romlakyak, ott is feszült hangulat honolt, már mindenki tudta, hogy Vali néni viszonya Miklós Andorral komolyra fordult. Anna nagybácsikájától, Miska bácsitól kapott szép levélpapírt, parfümöt és egy kicsi szappant. Este pedig otthon három ruhát, egy briliánsgyűrűt, egy ernyőt, egy doboz levélpapírt, egy könyvet, egy táskát, egy fehér gallért, egy bőrkesztyűt, három hímzett zsebkendőt, egy doboz cukrot és Böskével közösen tíz koronát.

Hétfő délután a kereskedelmi akadémián voltak hangversenyen, szerdán Böskével, Irmával, Macával moziba mentek, Psylander játszott a Pusztai Princben.

De nem ezek a dolgok voltak a fontosak, nem ezek miatt maradt emlékezetes ez a vakáció. Hanem a koronázás miatt.

Mert szerdán megjött a király, az új. A két Romlaky lány nagybátyjuk Andrássy úti lakásának erkélyéről megtekintette a bevonulást és ami még nagyszerűbb volt, 1916. december 30-án szombaton reggel 7-kor találkoztak Béla bácsiékkal a Margit híd budai hídfőjénél.

Béla bácsi, Böske keresztapja pedig kezükbe nyomott egy-egy díszes papírt — belépőjegyet a koronázásra.

Alig kaptak villamost, de azért pontosan fölérkeztek a Szent György térre. Először csak csudaszép régi hintókat láttak, aztán rengeteg díszmagyarba bújt embert, aztán láttak mindent, mindent, mindent…

— Ezt a napot, míg élünk, nem felejtjük el — suttogta Anna este, már az ágyban.

— Ezt soha…

— Gyönyörű volt.

— Csudaszép. Ezt, ha lesznek unokáink, azoknak is fogjuk majd mesélni.

— Énnekem aligha lesznek unokáim — mondta Anna.

— Miért nem? — kérdezte Böske.

— Mert én nem akarok gyereket.

— Hogy mondhatsz ilyet, fiam!

— Bözsikém! Én gazdag és előkelő asszony szeretnék lenni, nagyon-nagyon szeretnék gazdag és előkelő asszony lenni, és én egy olyanhoz hozzámegyek, ha nem is szeretem, akkor is…

— Szégyelld magad, Anna!

— Én csak olyat tudok majd szeretni, akinek nagyon sok pénze van és magas állása…

— Nem szabad így beszélni, Anna! Mindent úgy kell elfogadni majd, ahogy jön…

— Az ilyet elcsábítanám, ahogy csak csábítani képes vagyok. Istenem, nincs annál nagyobb boldogság, mint a gyönyörű lakás, szép ruhák, és akkor mennek Monte-Carlóba játszani mindig… Gyerekem pedig nem lesz… Sem unokám… Énnekem nem lesz kinek mesélni… Én majd megírok mindent egyszer…

— Majd meglátjuk… El kell fogadni a dolgokat úgy, ahogy jönnek majd, Anna…

— No, de mit szólsz, hogy milyen hercig volt a kis Ottó?

— Hát az valami rém hercig volt.

— De ez a Károly nem egy fess alak…

— Ráesett a korona a fülére szegénynek…

Aztán még beszélgettek sokáig, aztán csak elaludtak, aztán később Bőske ment végül is gazdag emberhez, bár ha nem is szerette igazán, Anna pedig szegényhez, akit szeretett, ha nem is kizárólagosan, viszont unokái valóban csak Böskének lettek és így azoknak csak ő mesélhette majd, hogyan csúszott a korona rá IV. Károly fülére, és Annának nem maradt más, csak az írás, ő megírja majd az egészet, a koronázást is, ami meg is jelenik, többször, utoljára 1982-ben a Családi dolgok című kötet 61. oldalán.

De ezt akkor még nem lehetett persze tudni.

Akkor még csak azt lehetett tudni, hogy hatodikán Annának vissza kell vonatoznia Debrecenbe, és azt is lehetett tudni, hogy akárhogy is szerette volna, nem utazhat együtt a Békés Pistával, mert hatodika szombatra esett és akkor a Békés vonatra nem ülhetett, ugye…

Bächer Iván