Kerekes

Sokáig, nagyon sokáig, egészen pontosan tizennégy és fél éves koráig Romlaky Anna azt hitte, hogy szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon. De ekkor neki is rá kellett döbbennie arra, amire mindenki rádöbben egyszer, hogy ugyanis szerelmesnek lenni rosszabb még a halálnál is talán.

Az történt ugyanis, hogy 1915. október 24-én szombaton kimentek Veisz Icához, aki Annának Debrecenben éppen osztálytársa volt.

Romlaky Anna ekkor már egy hónapja Debrecenben diákoskodott. Anyját, Gojszit fárasztotta az érzékeny és zabolátlan kamaszlány, akivel nemigen boldogultak a pesti iskolák sem — Schack Béla, a család barátja, Romlaky Böske keresztapja, minden magyarországi kereskedelmi tanintézet főigazgatója s nem utolsósorban debreceni lakos beszuszakolta hát Annát — természetesen tandíjmentesen, a Debreceni Kereskedelmi Társulat jóvoltából még könyv, füzet, írószer is ingyért került — a debreceni női felső kereskedelmi iskolába, amely a Kossuth utca 33. alatt működött és a helyi népnyelv csak Dóciként ismerte. (Másik patinás leánynevelő volt a Szent Anna utcai Svetits.)

Szóval ezen a szombaton kinn voltak Veisz Icáéknál, akiknek a Hatvan utca végén volt kedves, kertes házuk, tágas üvegverandával. Abban a korban középiskolás lány egyedül nem mutatkozhatott utcán egyedül, most is párban indultak kedves internátusi hálótársával, Elzával, aki nagyon hercig lány volt, csak egy kicsit kövérke, viszont jól nevelt, művelt, nem úgy, mint — Anna szemében — a legtöbb internátusi lány.

Kell-e mondani, hogy hivatalosak voltak a zsúrba fiúk is, kereskedelmisták, gimnázisták, önkéntesek.

Háború volt, minden érettségizett fiú önkéntes lett, vagyis rövid kiképzés után tiszthelyettes, majd tartalékos tiszt. Na most, az egyik önkéntest, aki itt Veiszéknél megjelent, úgy hívták, hogy Kerekes.

Kerekes Manó, aki nevével dacolva fess, hercig fiú volt, még ha zsidó is.

Uzsonna előtt Anna még alig pár szót váltott evvel a Kerekessel, de máris olyan szerelmes volt belé, mint aztán még sokáig. Uzsonnánál mellette ült, uzsonna alatt mindvégig ővele beszélt, reá nézett és olyan szeme volt ennek a Kerekesnek, hogy az egészen lenyűgözte Annát, hideg, acélkék és uzsonna után folyton ment utána ez a Kerekes ezzel a szemével és ráadásul haza is kísérte őt és közben úgy beszélt, ahogy még Annával nem beszélt senki addig, és úgy nézett rá azzal a szemével, ahogy addig még Annára nem nézett senki.

„Hol láthatom és mikor, Annácska?” kérdezte a Piac és az Arany János utca sarkán Kerekes, az internátus ugyanis az Arany János utca 39. szám alatt volt, egy nem túl nagy, de a földszintes házak közül emeletével mégis kiugró épület, kőfallal övezett, jókora, barátságos kerttel. „Az iskolához jöjjön, ha dócistát akar látni” előzte meg Annát a válaszadással Ibi, aki hálótársa volt Annának, Katona Ibolya amúgy, igen hercig lány, Anna nagyon szerette, csak Ibi meg inkább Babával volt jóban, amit Anna nem értett sehogy sem, nem mintha ő Babát nem szerette volna, nagyon is szerette, az is szép volt és hercig, ezzel szemben viszont affektált és elbizakodott volt, az ilyesmit pediglen Anna nem szenvedhette.

Este már persze az egész internátus tudott mindent.

Anna alig aludt, hajnalig hánykolódott az ágyban. Úgy érezte, hogy mindjárt megőrül, de jó volt az, jó volt azért nagyon.

Aztán nem látta Kerekest egész csütörtökig.

Már egészen kétségbe volt Anna esve. De csütörtökön gyorsírásóra után, ahogy vonultak a lányok szépen, kettesével, sorban, ahogy kell, a Kossuth, a Piac, az Arany János utcán végig, rögtön az elején, az átjáróháznál fölbukkant Kerekes, aki aztán — egy másik önkéntes társaságában — jött mellettük végig, és közben nézte Annát az utca túlfeléről.

Azzal a szemével.

Attól kezdve minden harmadik nap délben ott állt Kerekes a Dóci kapujában. De mi történt?

Az, hogy december 5-én Ica nagy nehezen kikérte Ila kisasszonytól — bennlakó nevelőnők voltak a kisasszonyok — Annát, Ibit és Sárit megint. Eljött az Arany János utcába értük Ica anyja. Ekkor Anna már érezte, hogy valami rossz történik azon a délutánon. És úgy is lett, sajnos. Mikor Veiszékhez értek, még nem volt senki ott, aztán jött egy hetedikes gimnazista, aki nagyon szerelmes volt Annába valamikor, jó két hete, de most ezt a gimnazistát gyűlölte éppen, mert olyan bután tudta megemelni a kalapját, Anna csak Kerekest szerette, aki meg is érkezett, ám Anna nem szólt hozzá, uzsonnánál mellette ült megint, de nem szólt akkor se semmit, de ez bizony Kerekest egyáltalán nem zsenírozta, legalábbis látszólag, mert Kerekes mindvégig Sárival diskurált remekül és Sárit nézte azzal a szemével, persze Sári egy rém hercig zilahi lány volt, és Anna szerette Sárit is nagyon, igaz, hogy Sárit mindenki szerette és Anna nem értette, hogy Sári mivel tudja úgy megszerettetni magát, hogy mindenki szereti, mindenesetre akit Anna szeretett, azt szépen mind elszerette Sári, hát most is ez lett.

Kerekes ment Sári után mindenfelé a házban, és láthatóan remekül mulattak, és aztán egyszer csak Sári Annának a fülébe súgta: „Szerelmes vagy még Kerekesbe, Anna?”, mire odavágta persze dacosan: „Én? Egy csöppet sem.” „Juj de jó.” „Miért jó az?” „Mert én nagyon szerelmes vagyok belé…”

Hát így állunk, gondolta Anna és egész délután nem szólt egy mukkot, pedig érezte, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát, de ettől még rosszabb lett a kedve, még inkább csak hallgatott, még inkább vágta azt a fát, és amikor egyszer kicsit egyedül maradt Kerekessel, akkor Kerekes azt kérdezte: „Miért haragszik rám, Annácska?”, mire ő mondta, hogy egyáltalában nem haragszik, és kezébe vett egy képeslapot és elmélyülten olvasni kezdett, amit persze Kerekes sérelmezett, mondván: „Hát amikor én itt vagyok maga mellett, akkor maga olvas, Annácska?” de ezt olyan édesen, olyan ellenállhatatlanul mondta, úgy nézett azzal a kegyetlen, kerek, kék szemével, hogy Anna imádta ekkor, de persze nem szólt, csak olvasott tovább, mire Kerekes szólt újra: „Maga olvas, amikor én itt vagyok? És amikor az utcán köszönök magának, maga akkor is alig köszön vissza… Miért van ez, Annácska?”, mire Anna mondta, hogy „Higgye el, Manócska, hogy én magára nem haragszok.” „Biztos?” „Ha egyszer azt mondom, hogy biztos, akkor biztos lehet abban, hogy az biztos.” „Esküdjön meg!” „Esküszöm.” És akkor hallgattak és Anna remegett teljesen az izgalomtól, karján fölállt a pihe, szaporán szedte a leget és arra gondolt dühösen, hogy milyen kár az, hogy mikor Kerekes ott van mellette, akkor nem tud beszélni, szólni sem, amikor pedig nincs ott Kerekes, akkor olyan jól el tudja képzelni, hogy mit mondana neki és olyan jó, szellemes, frappáns dolgokat mondana neki. Akkor.

Aztán mentek haza és bizony Kerekes Sárival ment végig, az internátus kapujában pedig még csak nem is köszönt el Annától Kerekes, mert már jött ki a cseléd ajtót nyitni és a cseléd nem láthatta meg Kerekest.

Odabenn persze Anna volt az első, aki mindenkinek elújságolta, hogy Kerekes belebolondult Sáriba, aztán amikor 7-kor lefeküdt Jancsi mellé, akit nagyon szeretett Anna, Jancsit, vagyis Wawra Jolánt szerette tán a legjobban mind közül, csak azt sajnálta, hogy Jancsi nem őt szerette legjobban és bizony, amikor folyton Sárival volt Jancsi, akkor nagyon utálta Anna őt, persze amikor meg Annához volt kedves, akkor Anna azt gondolta, hogy Jancsi őhozzá is csak olyan kedves, mint a többihez, mert Jancsi egy kedves lány, és ezért szerette őt Anna és ezért is utálta, szóval feküdt azon az estén Anna Jancsi mellett és kezdett sírdogálni, sírdogálni egyre jobban, tíz perc teltével már sírt keservesen, sírt nagyon, sírt rémesen, aztán már csak úgy rázta a zokogás, s úgy sírt már végül, ahogy még nem sírt soha életében, aztán fölkelt és indult ki vízért és akkor végigvágódott Marcsa ágyán és rögtön hoztak vizet, föllocsolták, visszavitték a saját ágyára és ő csak reszketett és zokogott, hogy az egész ágy rázkódott belé, és köréje gyűltek a lányok és a két kisasszony és a végén le kellett fogni Annát, akinek foga kocogott, egész teste remegett és már csak sikongatott aprókat, mert már nem bírt sírni se rendesen…

Az után a szörnyű nap után Anna sokáig nem látta Kerekest.

De december 12-én, péntek délben mégis látta, a Piac utcán, a Hegedűs előtt, de Kerekes Sárinak szalutált és Sári vissza is köszönt, de Anna nem, mert ha nem őrá néz valaki, annak ő nem köszön, aztán Veisz Ica azt mondta az egyik fizikaórán, hogy ne legyen olyan szamár, Kerekes csak azért fut Sári után, hogy őt heccelje, őneki ezt maga Kerekes mondta, megbízta őt Kerekes, hogy figyelje Annát, hogy mit csinál, ha ő, mármint Kerekes Sárival van, erre Anna megkönnyebbült kicsinyt, de aztán december 13-án hétfőn délben, ahogy kilépett az iskola kapuján, azonnal meglátta Kerekest, de Kerekes háttal állt és amíg úgy állt, addig Anna feszt nézte őt, de amikor Kerekes megfordult, akkor gyorsan Anna is megfordult és később mondták, hogy Kerekes köszönt neki, de ő meg volt fordulva, hát nem köszönhetett vissza.

Előző este végre beszélgetett Elvirával, akit eleinte eléggé szeretett Anna, mert Elvira is hercig volt nagyon, de aztán később már egyáltalán nem szerette Elvirát, mert az is csak futott Sári után, szóval Elvirának mondta, hogy már nem szereti annyira Kerekest, pedig dehogynem, ha nem jobban, persze rögtön gondolta, hogy másnap Elvira Jancsival megbeszéli majd titokban, hogy hétfőn vele megy párban a színházba, mert hiába szereti őt Elvira, nem a legjobban szereti őt, pedig Anna csak arra vágyott, hogy valaki a legjobban szeresse őt, akkor ő például legjobban Jancsit szerette, de hiába kérte Jancsit, hogy varrja föl az ő kötényére azt a margitöltést, az folyton halasztotta, de bezzeg, hogy Elvira kérte, már ugrott és varrta is, egyébként fizikaórán Anna levelezett Icával és megírta neki, hogy mondja meg Kerekesnek nyugodtan, hogy hiába húzogatja a száját, ha ő a Sárinak köszön, akkor ő nem fog köszönni neki, mire Ica visszaírt, hogy tévedés lehet a dologban, mert Kerekesnek csak a Sárinak a keze tetszik, mire Anna megírta Icának, hogy akkor Kerekes tartsa meg a Sári kezét örökre…

December 15-én szerdán azonban már kiábrándult Kerekesből, nem egészen, de már indult neki, persze hiányzott is a szerelem, mert ha az nincsen, nagyon hideg az élet úgy, tehát mégiscsak szerette Kerekest Anna, nem tehetett róla, de aztán hét végére szinte teljesen kiábrándult Kerekesből, mert december 17-én délután, mikor a hálóban egy pár percre magára maradt, gyorsan belelapozott Sári naplójába és épp annyit tudott elolvasni, hogy pár napja a háló ablaka alatt állt Kerekes és beszélgetett Sárival, aztán jöttek és gyorsan vissza kellett dugni a naplót, de ez épp elég volt Annának, szerencsére Elvira megmagyarázta, hogy csak azt hitték, hogy az a Kerekes, de nem ő volt, de vasárnapra kiderült, hogy mégiscsak Kerekes volt az, ráadásul ugyanaznap behívatta az iskola igazgatója, Héger tanár úr, és szóbeli megrovásban részesítette Annát, utalva arra is, hogy Annának példát kéne mutatnia a többieknek, akik tandíjat fizetnek, de hát a baj csőstül jön, mert másnap, amíg este a lányok többsége koncerten volt, Anna Elvirával kinyitotta a háló ablakát, mert mi tagadás, elszívtak egy cigarettát ketten odabenn, és ahogy ott állnak az ablakban, hát nem arra jött egy huszár, aki meg is állt az ablak alatt, de arról szó sem volt, hogy beszélgettek volna, mert Annáék szinte azonnal becsukták az ablakot, valaki beárulta őket mégis, és másnap már hívatta Annát Héger újból, egyszóval Annát már csak egy hajszál választotta a kicsapástól el, de ő ezt sem bánta már, olyan szerelmes lett Kerekesbe újból, mert az megvárta őt az egyik délben és kísérte a túloldalon az internátusig és közben őt nézte újból azzal a szemével, talán mert olyan jó haja lett Annának, mert igaz, hogy igazgatói utasításra beszedték az összes sütővasat és attól kezdve nem lehetett többé a hajat besütni, de Anna már két napra rá besütötte, pedig addig nem sütötte soha, úgyhogy Héger hívatta megint, de ő már mit sem törődött Hégerrel, amikor reggel nyolckor meglátta a túloldalon Kerekest, pedig reggel Kerekes soha nem szokott ott lenni, de most ott volt és csak őt, Annát nézte csak azzal a szemével, persze Anna úgy csinált, mintha nem venné észre, de hát észrevette, alig tudott járni az izgalomtól, el is ájult könyvvitel tanon…

És ez ment még pár hónapig, amíg csak Kerekes be nem vonult, ki nem ment a frontra és valahol délen meg nem ölték a komitácsik, állítólag elvágták a nyakát és a szemét is kivájták szegénynek.

Bächer Iván