Szakmák

— Hol voltál, fiam?

— Képzeld, anya, megölték a trónörököst…

— Jaj, fiam, hallottam, istenem… Annyi a gond, a baj… Ráadásul ez az új fűző is rémesen szorít… Hiába kínlódtam vele annyit… hiába…

— Háború lesz, anya…

— Az lehetetlen, fiam. Háború? A huszadik században?

— Akkor miért sírsz, anya?

— Ezért — szólt közbe a nagyobbik lány, Böske egy hatalmas harisnyakötőhalom alól és odalökött a bátyjának egy levelet.

Ekkoriban a két lány, Anna és Böske dolgozott ugyanis. A kellékes, a Semmelweis utca 4. alatt lévő Rosenzweig Benő adott nekik munkát: harisnyakötőt adjusztáltak vagy az összetevőkből, gumidarabokból, csatokból, szalagokból összerakták a harisnyakötőket és tucatjával csomagolták, dobozolták aztán azokat.

Egy dobozban volt tizenkét csomag, egy csomagban tizenkét darab harisnyakötő. Hat fillért kaptak dobozonként, huszonnégy fillérbe került egy villamosjegy, 45 fillérbe egy kiló kenyér…

A báty, Romlaky Dezső bosszúsan böngészte a levelet. Mindig bosszús volt ugyanis. Ezen a napon, 1914. június 28-án este nyolcra ért haza. Hogy hol járt egész nap, azt most sem tudta senki. Dezső tizennyolcadik évében járt. Vékony, erős, magas, hajlott hátú fiú volt. A Markó utcai Kereskedelmi Gimnázium utolsó évét végezte. Utált hazamenni. A Pozsonyi úti lakás mindkét szobáját ellepték az anyagok, kellékek, ollók, varródobozok, lyukasztómasinák, cérnaspulnik, gombostűk. Dezső gyakran be sem mehetett a szobába, mert kövér lipótvárosi zsidóasszonyok próbálgatták a fűzőt, a melltartót, a pelotte-ot éppen.

— Mi van ezzel? Egy egyszerű megrendelés… Két fűzőre…

— Nézd meg a címzést, Dezső…

— Özvegy Romlaky Dezsőné miedermacherin… Varrónő… varrónő… A jó hétszázát, ki volt ez a kutya…

Gojsziból feltört a zokogás:

— Miedermacherin… miedermacherin… Hát proli vagyok… proli… Proli vagyok, istenem, meghalok…

— Nem olyan szégyen az — mondta a harisnyakötő-halom mögül a gyakorlatias, gyönyörű, tizenhat éves Böske. — Dolgozunk. Nem olyan szégyen az. Csináljuk, amit kell…

— Szégyen… Egy Sándor-lány…

— Nem baj édesanyám, nem tart soká… Majd én eltartom mindhármatokat… — mondta Dezső elszántan.

Gojszi abbahagyta a sírást hirtelen…

— Ezt hogy érted, fiam?

— Érettségi után elmegyek dolgozni…

Gojszi gyanakodva nézte a fiát.

— Dolgozni?

— Dolgozni.

— Aztán hova mennél dolgozni, Pubikám, hova?

— Hogyhogy hova?! Hát laphoz.

Ekkor Gojszi a fejéhez kapott, fölsikoltott és mint egy szálfa hanyatt vágódott a szoba hajópadlatán.

Feje koppant is szépen, ahogy mindig.

— Jaj, anya, ne kezdd már megint…

Negyedóra múlva Gojszi ült az asztalnál, Dezső pedig a fejét fogva járkált a szobában és hallgatta az anyját.

— Nem engedem! Megtiltom, fiam, megtiltom! Hát nem tanultál apád példájából… Édes gyermekem, hát nem tanultál?

— Mindig abból tanulok…

— Nem igaz, Pubikám, nem igaz… A rosszat tanulod csak tőle… a jóságot kell tőle eltanulni, a tisztességet, de nem ezt… a hírlapíróságot… Kutya komisz pálya az, fiam, csak hajnalra ér haza mindig az ember, elhanyagolja a családot… Lump lesz az ember óhatatlanul… Szegény apád olyannyira nem bírta az italt és mégis majdnem minden estére beivott… Mert rossz útra vitte a lapcsinálás… az nem becsületes embernek való pálya, fiam… A mi családunkban nem lehet még egy hírlapíró, az nem lehet, mert akkor én meghalok azonnal, esküszöm, édes fiam, azonnal meghalok…

— Jaj, anyám… Én írni akarok…

— De az nem írás — sikoltott Gojszi föl. — Az rabszolgamunka. Az nem engedi az írást. Nézd meg apádat… Kis tárcákat, naponta többet, eladta ugyanazt három-négyszer is, megalázkodott, fillérekért… Nem írta meg a regényt, pedig hogy szerette volna megírni…

— Nem írta meg, mert meghalt.

— De abba halt bele! Hogy nem írhatott tisztességesen, szépen, hogy rabszolga volt, abba halt bele. Azért ivott, azért volt kétségbeesve, azért sírt oly sokat, azért lett beteg! Az átkozott az újságtól! Az az embert megöli, édes kis fiam! A hírlapíró nem azt írja, amit a szíve diktál… annak megmondják, mit írjon és mit ne írjon, fiam. Annak naphosszat olvasni, javítani, szerkeszteni kell másokéit… Az szörnyű szakma… az újságíró rabszolga… És nem megy haza… Abból szerkesztő lesz, az elfelejt rendesen írni, fiam, ha egyáltalán megtanul…

— De hát akkor mi lehetnék más, ha nem újságíró?

— Rendes ember! Elmész bankba!

— És hazamész — vihogta el magát Anna a harisnyakötők közt.

— Kuss! — vetette Dezső oda, majd egész más hangon folytatta az anyjának. — Könyörgöm, értsd meg… Én azt ki nem bírhatom! Nem értek a számvitelhez, könyveléshez, semmihez…

— Akkor én meghalok! — jelentette ki Gojszi ünnepélyesen.

— Könyörgöm, anyám.

— Nem! Nem! Nem! Nem teheted ezt meg velem! Öreg vagyok, nekem már nyugalom kell, a lányok kicsik, érzem, meghalok hamar, neked kell gondoskodnod róluk, egy hírlapíró pedig soha nem biztos ember, annak soha nem biztos a fizetése, az elissza, annak ott a kártya, ott a kávéház, a lóverseny, egy hírlapíró soha nem lehet családjának támasza, fiam, mi aztán ezt igazán jól tudjuk, ha nem vagy lump, akkor kiutálnak a többiek, ha rendes vagy, édes kis fiam, Pubikám, nem bírják a rendes embert azok, azok…, azok…, azok… nem is emberek… azok csak azt lesik, ki mikor hal meg, mi mikor gyullad föl, kit mikor ölnek meg… azok csak a bajt lesik, édes kisfiam, és megírnak mindent, nincsenek tekintettel sem istenre, sem emberre… ráadásul nem jönnek este haza… soha nem jönnek haza este… Ezt nem teheted meg, Pubikám… Meghalok, meghalok, meghalok — sikoltott Gojszi és felugrott és elvágódott újfent, akár egy tokjáról leemelt fekete ajtó.

Öt perc múlva a díványon feküdt, a fia mellette ült s ráborult:

— Ígérem, édes jó anyám, ígérem, hogy nem megyek laphoz, nyugodj meg, nem megyek soha…

Egy hónapra rá Romlaky Dezső leérettségizett. Felejthető eredménnyel, de le. Másnap gyakornoka volt a Hazai Banknak. Negyedik nap nem jött haza délután.

Nem jött haza este, nem jött haza hajnalig. A három nő nem aludt semmit. Gojszi tizenkét órán át zokogott szakadatlanul és legalább hatszor ájult el.

Reggel kilenckor távirat érkezett — Kolozsvárról.

Dezső tudatta, hogy elhelyezkedett a Kolozsvár című napilapnál, ahol apja egykori íróasztalát kapta meg.

Gojszi felöltözött és átment a nővéréhez, a Lipót körút 13-ba. Itt volt telefon. Munkába lendült a lipóciai gépezet.

Két nappal később Romlaky Dezső a budapesti Magyar Hírlap munkatársa volt.

És nem ment haza.

Bächer Iván