A Heltai-hecc

— Én nem akarok debreceni diák lenni — toporzékolt Romlaky Anna.

— De az leszel, édes lányom. Meglásd, az jó lesz neked! — vigasztalta anyja, Gojszi.

— Nekem semmi iskola nem lehet jó. Én minden iskolát gyűlölök!

— Ősztől minden jó lesz, meglásd, édes lányom…

1914. március 4. volt, reggel negyed nyolc.

A két Romlaky lány, a tizenhárom éves Anna és a tizenöt éves Böske készültek iskolába.

Az Andrássy úti Állami Felsőbb Leányiskolába jártak akkor.

Ez az ország egyik legerősebb állami alsófokú intézménye volt. A Romlaky gyerekek gyűlöltek ide járni.

A varrónő lányai prolik voltak az Andrássy úton. Az ölmeleg Lipóciában mindenki ismerte őket, apjukat, elég volt csak a nevet kimondani, és a hentes már adta az absnitzlit, a hírlapíró a koronást, a Glázner a zsemlét.

A terézvárosi nagytőkések és nagybirtokosok iskolájában azonban nem ismerték a Romlaky nevet, vagy ha hallottak is róla, abban se volt sok köszönet:

— Áh… az a nagy szocialista — húzta el száját a gyerekek egyik tanítónője. (Csak nők tanítottak itt.)

— Ne nyafogj, Anna, Zsuzsiék nem várnak meg… — mondta Romlaky Böske hisztériázó húgának, aki erre indult azonnal.

Mert a gyűlölt iskolába szeretett barátnőkkel lehetett menni.

A Heltai lányokkal.

Heltai Jenő ekkor ugyanis szintén Palatinus-házi volt.

A második tömb ötödik emeletén lakott két összenyitott, összesen hétszobás lakásban, ami folyosóival, gardróbjaival, kamráival, két konyhájával, három cselédszobájával nem is lakás volt a gyerekek szemében, hanem valóságos labirint.

Ide mentek föl tehát azon a tavaszi hétfő reggelen is a Romlaky lányok.

A Romlaky és a Heltai család kapcsolata természetesen adódott: Gojszi fivérének, Miksa bácsinak és Heltai Jenőnek első feleségei testvérek voltak.

Hansból lett Harmath a Hedvig és Jancsó a Vali.

Az első, Miksa felesége, vígszínházi színésznő ekkor már nem élt. Testvére Vali, Vali néni annál inkább.

A testvérek anyja, Hans néni egy piás sváb pallér felesége volt. Mikor a férfi meghalt, az özvegy albérlőt fogadott a lakásba. A fiatal ügyvédbojtár gyorsan meg is szöktette a 15 éves Valit.

Három évet sem éltek együtt.

De ez elég volt ahhoz, hogy második, Heltai Jenővel kötött házasságába Vali két gyermeket vigyen apportba. Böskét és Micit.

Még kettő — Zsuzsi és Jancsi — lett Heltaitól. Azt senki nem tudta, hogyan s mikor.

A házasságkötést követő napon — már akkor is külön, a saját szobájában aludt — Heltai fölkelt, elkészült, leült az íróasztalához egy órácskára, majd homlokon csókolta döbbent asszonyát és távozott. Ebédre megjött, utána elszívott egy szivart, homlokon csókolt és újfent távozott. Vacsoraidőben hír se jött felőle. Hajnali háromkor érkezett aznap is, csakúgy, mint minden nap annak előtte, és mindennap aztán is évtizedeken át.

Mindenesetre valahogy csak megszületett Zsuzsi, Jancsi.

Persze Vali nénit sem kellett félteni. A négy gyereket böcsülettel nevelte, de ritkán látott urától a pénzt mindig elszedte gondosan, élire rakta, úgyhogy 1908-ban vett is egy szép villát Máriabesenyőn.

A Romlaky gyerekek mentek át Heltaiékhoz.

Mentek a maguk nyomott, sötét, hideg, kétszobás siralomházából a tarkán kavargó életbe.

A nagykonyha ajtaján léptek be. A három Heltai lánnyal — Jancsi még kicsi volt — megreggeliztek.

Fecsegtek, csúsztak az időből kifelé.

Meg is jelent Vali néni hálóingben.

— Már megint a Romlaky lányok! Fél nyolc van! Az én anyám szétpofozni engem, ha ilyen félvállról veszem a felsőbb kereskedelmit!

— Mamának hat elemije van — súgta oda a lépcsőházban Heltai Bözsi Romlaky Bözsinek.

— De azt is hét év alatt végezte el…

— Protekcióval…

Indultak tehát az iskolába öten.

Ekkor Romlaky Anna hirtelen odafordult a többiekhez:

— Gyerekek! Ne csináljuk meg megint a heccet?!

És megcsinálták megint a heccet. Mert egyszer már megcsinálták ősszel is.

Nem volt kis feladat a hecc. Hiába volt a lakás hatalmas, hiába volt vagy húsz helyiség benne, de lakták is vagy tízen, nem volt az egyszerű öt gyereknek hat órára eltűnni benne észrevétlenül.

A dupla lakásnak négy bejárata volt összesen.

A lányok lementek egy félemeletet, majd föl egy másik lépcsőn, ki egy kicsiny, belső gangra és gyorsan besurrantak a raktárként, illetve csak a cselédek által használt konyha ajtaján.

Ez nem volt túl érdekes, úgyhogy átóvatoskodtak az egyik cselédszobába. Abban biztosak lehettek, hogy cseléd nem lehet a szobájában ilyenkor. Az kinn veszekedett a konyhában a szakácsnővel. Át is hallatszott magas, sivító hangjuk, amit kisvártatva Vali néni kiáltása szakít meg:

— Mindketten ki vannak rúgva!

A gyerekek egy jó fél órát töltöttek el azzal, hogy szisztematikusan átkutatták a soroksári cseléd fiókját, szekrényét, elolvasták leveleit is, aztán indultak tovább, mert úgy akartak elbújni, hogy közben azért ne unatkozzanak.

— Menjünk a vörös szalonba! Ott van cigaretta.

— Azt a dohányzóban is lehet lopni.

— A vörös szalonban van Cilike is.

— Lessük meg!

— Lessük!

— De jó hecc lesz!

Az ajtórésen meglesték Cilikét tehát.

Cilike egy fotelban ült és hevesen magyarázott a francia nevelőnőnek.

— Az orosz úr az nagyúr, az gavallér, azzal kell bánni csínján. Az férfi nem szeret mohóság. De amit az orosz ad, azt becsülni meg kell! Spórolni fontos, összerakni rubel, mert Pesten csak azt becsülik, aki hoz sok pénz, bunda!

Cilike, vagyis Hans néni legendás figurája volt a századvégi Pestnek. Az Operaház egykori balerinája az első háborúig tánctanárnőként a cári Oroszországban boldogulást kereső orfeumhölgyeket, a vengerkákat készítette föl.

Miután Cilikét lesni elunták, a gyerekek bementek a dohányzószobába és elszívtak egy-egy cigarettát mindenesetre.

De aztán kifigyelték, hogy a német nevelőnő elviszi Jancsikát sétálni.

Megint fölszabadult egy szoba. Jancsika a folyosó végén lakott a grazi kisasszonnyal, akinek fantasztikus fehérneműi voltak. A Romlaky lányok szakértő szemmel és kézzel vizslatták a finom anyagokat.

— Nézzük meg, hátha elment már apika — mondta Heltai Mici tíz körül.

A folyosón odasompolyogtak a dolgozószoba ajtajához, de onnan Vali néni hangja hallatszott ki:

— Ezt nem teheted Jenőkém! Köpni pofájukba! Te fölötte állsz az ilyen piszok népségnek! Jenő, du bléder Kerl, ha nem csinálod meg! Nem tudok egy rendes toelettet venni! Ha nem írod meg, isten engem úgy segéljen, pofon váglak, Jenőke!

Vali néninek minden pénz kevés volt.

Pedig Heltai szépen keresett akkor.

Pár héttel előbb mutatták be a Tündérlaki lányokat.

— Mindig veszekednek? — kérdezte suttogva Romlaky Böske.

— Mindig — mondták a Heltai gyerekek büszkén. — Az első perctől. Már amikor megházasodtak…

— De csak a mama veszekszik…

— De ő mindig.

— Azt mondják, az első naptól…

— Jenő bácsinak ugyanis nincs vallása…

A gyerekek Jenőzték Heltait, aki mindenki másnak János volt amúgy, és aki — talán elsőként az országban — nem tartozott egyik felekezethez sem. 1903-ban, amikor összeházasodtak, Hans Vali őrjöngött, de Heltai még egy feleség kedvéért sem volt hajlandó megkeresztelkedni. Ugyanígy elutasította korábban bécsi nagybácsikájának, a cionista ősatyának, Herzl Tivadarnak együttműködési ajánlatát is. A magyar íróság föladását ő nemes egyszerűséggel hazaárulásnak minősítette.

— Meg Jenő bácsi mindig elmegy…

— Azt nem szereti anyuka.

— Hát újságíró, az elmegy.

— Az el.

— És nem jön haza.

— Nem jön.

— Csak későn…

— Nagyon későn.

Amíg az újságírógyerekek ezt megbeszélték, Heltai Jenő menekülésszerűen távozott a lakásból.

Indult a Club Kávéházba, ahol már várták őt társai, Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Miksa bácsi és főnöke, kenyéradó gazdája, jó barátja, Miklós Andor, aki pár évvel később elszereti majd tőle Vali nénit, igaz, később őt is odahagyja Gombaszögi Frida kedvéért, majd vissza akar menni még később Vali nénihez, de akkor egy szerelmes inasgyerek Gombaszöginek szétlövi az arcát, úgyhogy Miklós Andor — mert ha becsületesnek nem is volt nevezhető, de korrektnek igen — kitart a bajba jutott színésznő oldalán.

De ekkor még mindez messze volt.

Ekkor még Vali nénitől menekült Heltai Jenő.

Alig csukódott be az ajtó mögötte, a lányok már benn is voltak a szentélyben, könyvvel roskadásig megrakott polcok, festmények, szobrok között.

Középen, mint valami trónus, hatalmas íróasztal állt.

Ennek fiókjába seperte be az író a zsebét lehúzó aprót…

A gyerekek spekuláltak, jusson is, maradjon is, ne legyen feltűnő a hiány, de azért ne is maradjon ott, aminek nem kell ottmaradnia. Majd osztozkodtak a zsákmányon testvériesen és átvonultak a zöld szalonba.

— Hűha, itt van Afi.

— Nem baj, ő nem árul be minket.

A zöld szobában vendégeskedett két napja Vali néni Alfréd testvére ugyanis. Még ágyban, pontosabban díványban volt. Ott feküdt és sört ivott.

A kerek, becsületes sváb arcú, derűs ember a lányoknak kedves pajtása volt.

— Mit dolgozik Afi bácsi tulajdonképpen? — kérdezte Romlaky Bözsi.

— Szervező vagyok — mondta Hans Alfréd öntudatosan.

Alfréd tizennégy éves korától pesti zugkártyaklubok fölhajtójaként kereste kenyerét. Kapott fix napidíjat és jutalékot is. Kocsmákból, kávéházakból csalogatta a gyanútlan, zömmel vidéki alkalmi kártyásokat a zöld asztalok pesti bérházak zugaiban megbúvó bűnös tanyáira. Alfréd nem nősült meg soha, a nyarakat Besnyőn töltötte nővérével, Valival. Egyébként önálló lakása nem volt soha, anyjával, Cilikével élt. Míg az kézimunkázott naphosszat, Frédi komótosan ivott sört és bort és pálinkát. Szép életnek szép halál a vége. Ötvenegyéves korában elalszik majd a fotelben. Zsebében egy maroknyi színes zsetont találnak csupán.

De most még mindez messze volt, most még Alfréd jó erőben mesélhetett egy órácskát a lányoknak és adhatott nekik egy-egy koronát is nyugodtan.

Az öt gyerek eztán még egy félórát szorongott egy szekrényben is, megjártak egy szenesládát, visszamentek a dohányzóba cigizni, még meglesték Heltait is, amint megérkezik ebédre, aztán fél kettőkor csöngettek, és mind az öten ott álltak az ajtóban a gangon odakinn:

— Képzelje, Vali néni, a Zsuzsi szépírásból jót kapott — újságolta Romlaky Anna lelkesen…

Aztán egy óra múlva és egy házzal odébb, a hideg, barátságtalan, szűk Romlaky lakásban Anna úgy érezte, hogy a Heltaiakat jobban szereti még saját családjánál is, és szeretni fogja őket, ameddig csak él.

Ez majdnem igaz is lesz, ha Heltai Zsuzsi nem tartja meg magának azt a két tercet.

De 1979 októberében a szokott szerdai kanasztapartiban Heltai Zsuzsi nem teszi majd le a két tercet, nyolcasból és bubiból is lesz terce pedig, és lesz két-két nyolcasa és bubija párjának, Romlaky Annának is, és mindkettőjüknél lesz dzsóker is, de Zsuzsi nem teszi le a két tercet, az ellenfél meg persze kimegy, és nekik nem lesz egy kanasztájuk sem, és amikor Anna látja, hogy Zsuzsinak kezében marad a két terc, akkor föláll, azt mondja: „Én ide többet nem jövök”, és veszi a botját, és távozik.

És többet nem látják egymást.

Bächer Iván