Népszabadság, 1997. január 14.
BÄCHER IVÁN
Kétféle ember él a világban.
Az egyik elmegy valahová szilveszterezni, a másikhoz elmennek szilveszterezni.
Ez év szilveszteréig Böhm Dezső hírlapíró ez utóbbi csoportba tartozott.
Asszonyával idén is vendégül látták, látták volna barátaikat, ismerőseiket, kollégáikat szeretettel, sörrel, borral, pálinkával, némi koszttal.
És egy kis rögtönzött — vagyis kemény munkával előkészített — műsorral.
Böhm évtizedes családi hagyományt próbál megőrizni ezzel. Egyik életéből próbál átmenteni a másikba valamit. Úgy tűnik, sikerrel.
Pedig bajos dolog az ilyesmi.
Lehet, hogy nem is lehető. Sok minden szükségeltetik hozzá. Alkalmas ember mindenekelőtt. Böhmnek idén még volt embere. Akadt gyerek, barát, jó, elég. A tíz szereplő legifjabb és legidősebb tagja — anya és gyermeke — közt épp harminc év volt a korkülönbség.
De ha jó a műsor, akkor az jó. Sok minden kiderül általa. Kiderül ki milyen, ki hogy van éppen. Most például az egyik gyerek befigyelt, a másik már csak kifigyelt. Érdekes dolgok ezek, még egy mostohaapának is. Csuda dolgokat manifesztál egy efféle műsor. (Egy operett színrevitele mellesleg komoly kultúrtörténeti stúdium is a mai klip-világban cseperedőnek.)
Mentek még, mert együtt voltak a dolgok. Mert, ha szét vannak a dolgok, az emberek, akkor nem érdemes szilveszteri műsorral kísérletezni. Akkor be kell rúgni és kész.
*
Persze az efféle műsornál sok múlik a közönségen is.
Annak is egybe kéne lennie.
Ha valaki nem énekes, mégis énekel, nem táncos, mégis táncra perdül, nem zenész, mégis zongorál, az csak annak érdekes, aki bennfentes, aki ismeri az illetőt, illetőket amúgy.
Idegennek az ilyesmi kínos csupán.
Márpedig, szilveszterkor előadódhat, hogy kóbor, hívatlan vendég téved a házba.
Volt már ilyen.
Böhmék tehát elszántan indítottak az idén — éjfélig több mint húsz soha nem látott fiatalt tanácsoltak más társas összejövetelekre el.
De fél egykor a háziak bevonultak a fürdőszobába nagyestélyit, frakkot ölteni, és addig a lakás bejárata ellenőrizetlen maradt.
Mint utóbb kiderült, ekkor történt a baj.
Észrevétlenül beslisszant vagy kétszáz fiatal.
Nem is akármilyen, hanem művészfiatal. Írók, irodalmárok, iparművészek és zenészek mindenekelőtt. Meg néhány pszichológus.
Az alaphangulatot a posztmodern irodalom ifjú jelesei adták meg.
Húszán jöttek legalább. Másfél éves kisdedet is hoztak magukkal, akit vagy inkább amit — mert ájultan aludt szegény — aztán el is hagyták egy fotelban. Úgy kellett a gyerekdarabot kibontani később kabátok halma alól, mikor hajnali három felé hiányérzete támadt az anyának, aki nem író volt, csupán pszichiáter.
*
Az írócsoportosulás egyik tagja lepte meg a föllépésre készülőket is.
A gyanútlan bérelszámolók, falusi származékok, lecsúszott nemesi egzisztenciák éppen öltöztek be a frakkba, a nagyestélyibe, amikor ifjú, kopaszra nyírt fejű művészettörténész hölgy tépte rájuk a fürdőszoba ajtaját.
— Azonnal tűnjetek innen kifelé, mert nekem pisilnem kell…
— Kérlek… mondta Snell Lajos szerkesztő, aki éppen hülye hercegnek akart öltözni. — De hová gondolod? Itt nem látok vécét…
— Hát a kádba… Na, tűnés!
Ekkor ezt a hölgyet még sikerült elhajtani.
Lajoska, az erdélyi gróf, aki éppen egy erdélyi grófnak öltözött volna be, rosszallóan csóválta fejét.
— Cei sapte ani de acasa…
— Mit jelent ez, Lajoska — kérdezte Böhm.
— Tanultál franciául, fejtsd meg…
— Valami évek…
De nem volt idő szófejtésre, mert fölpattant a fürdőszobaajtó megint és egy iparművészeti főiskolás fiatal minden bevezető udvariaskodást mellőzve, ab start telihányta a fürdőkádat.
— Cei sapte ani de acasa.
— Hét év…?
*
Az incidens több föllépő szereplőt megviselt kissé, és ez, továbbá az, hogy a színpadra lépve konstatálni kellett a demográfiai robbanást, nyilván nem befolyásolta kedvezően a színpadi teljesítményt.
De végül a műsor lement. A szubrett remek volt, a táncoskomikus szenzációs, a bonviván is hozta formáját, a díva három perce pedig könnyeket csalt az értő szemek csücskeibe.
Éjjel kettőre az amatőrök befejezték az előadást.
Következtek a profik.
Fiatal írók, költők adták meg az alaphangulatot azzal, hogy mindenekelőtt — részben már a műsor előtt, részben az alatt, majd utána is, ügyelve a folyamatosságra — egyetlen helyiségről, zugról, sőt még a gangról és a lépcsőházról sem elfeledkezve, szisztematikus alapossággal összehánytak mindent.
— Végül is… Mi is csináltunk ilyesmit — mondta Böhm Lajoskának, akivel szomorúan szorongtak az idegenek között…
— Voltak balesetek… De most ez a normális… minden buli ilyen… Nekik már csak így megy… Cei sapte ani de acasa — mondogatta csak a grófi sarj.
A takarítás mind nagyobb nehézségekbe ütközött.
Eltűnt a seprő, a lapát, elkoptak a rongyok, a vécékefe a lichthófba alászállt.
*
Társművészetek képviselői is csatlakoztak a tollforgató kollégákhoz.
A konyhában például egy ifjú énekes — patinás muzsikusdinasztia sarja — gasztronómiai performanszot vezetett elő.
Hajnali négykor háromnegyedig volt még a húszliteres kondér a szokott korhelylevessel, benne káposzta, hús, kolbász és egy még érintetlen, jól átfőtt, remegő, vajpuha bőrű húsos csülök.
A külhoni kurzusokon kupálódott ifjú muzsikus merőt ragadott és értő mozdulatokkal belekavart a lébe. Első merítésre kiemelte a csülköt. Rozsdabarnán gőzölögve rezgett-billegett a hús a kicsiny kanálon.
A művész elégedetten szemrevételezte a fogást. Majd egy kis mozdulattal maga felé fordította a kanalat, nyilván a konc minden oldalát tanulmányozandó.
De ekkor a csülök súlypontja átbillent a kanál szélén és egy pillanat múlva lenn hevert már széthasadva, vörös húsát kitárva, akár valami pompás füstölt rózsa a kövön.
De ha csak a kövön hevert volna.
Havas szilveszter volt az idei. Háromszáz pár láb hordta be a latyakot.
Ráadásul a konyhától két lépésre nyílt a mellékhelyiség, amelyben ekkor már túlzás nélkül apokaliptikus állapotok honoltak.
Ott tehát, ahol pár órával előbb még konyhakő fehérlett, most iszamos, latyakos, savanykás szagú vaskos sár terült el.
A zenész ebben szánkáztatta, csuszmákolta, hempergette a csülköt a kanállal, nem akarván kézzel piszkolni azt.
Végül, miután a csülök minden kis részletét, még belsejét is, a csontok melletti legízletesebb részeket is dupla vastagságban borította ez az ismételhetetlen panír, a művész csak megragadta az adjusztált darabolt és egy gyors mozdulattal visszaplottyantotta a kondérba.
Majd — evés nélkül — távozott.
— Cei sapte ani de acasa…
— Acasa… Káza… Ház? Hét év házban…?
*
A levest persze Böhmék eldugták gyorsan a spájz zugába és másnap kétszer is fölforralták, mielőtt a kutyának adták.
Aztán csak hallgatták, amint a fogai közt a homok ropog.
Oda lett a korhelyleves, oda lett az egész szilveszter kicsit.
Hiába volt annyi jó, szolid, emberi ismerős. Hiába érkezett drága falusi kolbász, baráti virsli, főnöki lencse, szerkesztői salátatál. Hiába! A művészek hatalma végtelen! Elnyomott ezen az estén minden kispolgári gesztust.
Az ismerősök, barátok, földhöz ragadt újságcsinálók, színpadi bérmunkások, kétkezi szóiparosok fejvesztve menekültek el — hajnalra osztatlanul a fiatal művészek birodalma lett a Böhm-lakás.
Reggel hat körül a vendégek többsége — dolgát végezve látván — távozott.
Csak Lajoska, az erdélyi gróf kísérgette hűségesen Böhmöt a romok között, kezében pezsgőspohárral, arcán bocsátó mosollyal mormolva:
— Cei sapte ani de acasa…
*
A színpadnak átépített nagyszobában aztán még belebotlottak húsz-egynéhány ifjú iparművészbe, akik éppen egy utolsó performansznak veselkedtek neki: egymás hegyire-hátára hevertek és ütemesen skandálták:
— Moszkvics-sklusszkulcs, moszkvics-slusszkulcs, moszkvics-slusszkulcs…
A mondóka ritmusára két fiatalember — nyilván, hogy az iparhoz és a művészethez egyként való vonzódását kifejezésre juttassa — cigarettacsikkeket nyomogatott el a Bösendorfer fedőlapján.
Ekkor Lajoska, a gróf, párszor finoman összecsapta tenyerét:
— Fiatalok! A mulatság véget ért! A háziak aludni vágynak…
— Ki vagyunk rúgva? — kérdezte egy hökkent leány.
— Az nem kifejezés, hölgyem…
Kisvártatva Lajoska és Böhm előkaparták a kétségbeesett kutyát és levitték sétálni — ölben.
A lépcsőházat ugyanis vastagon borította az üvegzúzalék.
— Cei sapte ani de acasa…
— Hét év… ugye… hét év… házban… otthon… Hétévi otthon… Hét év otthon… otthonlét… otthoni nevelés… valami ilyesmi, ugye…
Lajoska bólintott csupán:
— Hát ez az… Ez az, ami hiányzik…
A reggelbe nyúló lépcsőház-sepregetés közben konstatálniok kellett, hogy az üveg-falhozcsapkodásban is megmutatkozik a kellő készség, a művészi tehetség és a kitartó gyakorlás mindenekelőtt. Ha egy amatőr tör üveget, akkor ugye marad pár cserép utána. De ha képzett, értő kéz csapja falhoz a palackot, akkor az ízzé-porrá tud mállani és az üvegzúzalék szőnyegként terít be minden lépcsőfokot és jut abból az alsó szintekre, az udvarra, az ablakpárkányokra is.
Nyolc órakor Böhm és barátja, Lajoska a lépcsőházból nézték a néma reggelben ömlő újévi havat.
— Cei sapte ani de acasa…
— Nem volt gyerekszobájuk…
— Nem egészen… Az a hét év otthonról… Hát ez hiányzik… No, ne sírj, Böhm… Mi azért jók voltunk… — És átölelve barátja vállát, beledúdolta az új évbe: — Nem él jobban Kínában sem a kínai császár, Mer amikor a szívemre a búbánat rászáll, Magamat nem nyúzatom, Szívemet se zúzatom. Három vödör pezsgő mellé csak a cigányt hozatom…
Bächer Iván