Matiné

— Börtön, börtön, börtön…

Ezt mormolta magában Romlaky Anna, amint fölébredt és belehunyorgott a szoba félhomályába.

Pedig tavasz volt, 1914 furcsa tavasza.

Özvegy Romlaky Zalánné, született Sándor Gizella, vagyis Gojszi lassan két éve lakott itt három gyerekével a Pozsonyi út 4/C — vagyis a harmadik Palatinus-ház — második emeletén.

Kiszegényedtek és kifogytak a Lipót körút 8. három szobájából.

Megszűnt a varróiskola, csak a mester utcai varrótanárságért járó fizetés maradt, a családi tanács úgy döntött, hogy Gojszinak a fehérneművarrás után ki kell a fűzőkészítést is tanulnia.

Ezt elősegítendő, kieszközöltek Gojszi számára egy három hónapos párizsi tanulmányutat, „valcolást”, amelynek költségeit a székesfőváros állta.

Gojszi dolgozó nő volt.

Ezzel a széles rokonságban teljesen egyedül állt. Nem dolgozott soha egyetlen egy testvére, sógornője, nagynénje, menye sem soha.

Anyagi segítségre többé nem is szorult, szigorú beosztással mindig biztosította a három gyereknek a fedelet és a betevőt, de a rokoni protekciókat már nem nélkülözhette.

Protekció kellett ahhoz is, hogy az új lakáshoz hozzájussanak — még az alapkövét sem rakták le a Palatínus-házaknak, mikor már a majd’ félezer lakás mindegyikét kiadta a részvénytársaság.

Az új lakás nappaliként szolgáló egyik szobájában aztán délutánonként testes, fehér bőrű lipótvárosi és újlipótvárosi lányok. asszonyok próbálgatták a mídert, ami bizony hosszadalmas művelet volt és erősen korlátozta a mozgást a lakásban.

A budapesti szecesszió mestere, Vidor Emil által tervezett, 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél megépült Palatínus-házakba csupa luxuslakást gondol a pesti köztudomás. Ez igaz is az első, a Jászai Mari tér felőli tömbre, ahol a tér névadója is lakott és ahol három-hatszobás, egy-két cselédszobás, beépített porszívóval, gázmelegítős fürdőszobakályhával, kaputelefonnal, fölszerelt lakások nyíltak a tágas, fényűző lépcsőházakból.

De nem volt nevezhető luxuslakásnak bizony a 4/C második emeletén az a házak közötti szűk utcácskára néző két egymásból nyíló szoba, ahol Romlakyék éltek — Púpos Rózával, a cseléddel együtt — öten.

Az egyik szobát lakta Gojszi, a tizenhárom éves Anna és két évvel idősebb nővére, Böske. Az érettségi felé közeledő Dezsőnek a nappali-étkező-próbaterem-szobában jutott dívány, Púpos Rózának pedig volt egy kis saját odúja a konyha mellett.

A lakásba soha egy percre sem sütött be a nap, viszont mindig utat talált befelé a metsző, dunai szél.

A kályhák rosszul fűtöttek, a fürdőszobai vízmelegedő pedig rendszeresen fölrobbant.

Azon a reggelen nyolc órakor ébredt Anna.

Sötét volt és hideg. A szobában mindenütt, asztalon, székeken, varrógépen — mert itt állt az is komódon, tükrön, de még a földön is a fűzőkészítés kellékei, szabásminták, vonalzók, ollók, cérnák, szalagok, anyagdarabkák hevertek.

Első gondolata az volt, hogy az ő életének semmi értelme nincsen, és hogy ő hamarosan meg fog halni már.

A második gondolata az volt, hogy vasárnap van és nem kell iskolába menni. Ettől fölvidult kicsinyt.

De a harmadik gondolata az volt már, hogy vasárnap van és a temetőbe kell kimenni. Ettől kétségbeesett megint.

Összecsukta a vaságyat, betette azt a fürdőszobába. A többiek már kint ültek az ebédlőben.

Reggelire vajas kenyér volt és tea.

— Egyél rendesen, édes lányom! — szólt rá Annára Gojszi egy percen belül.

— Hát hogy eszem, anya?

— Rondán! Nézd meg Böskét. Ő bezzeg tud enni.

— Igen…

— Egyél még, édes lányom…

— Nem vagyok éhes, anya.

— Csontsovány vagy. Nézd meg Böskét. Milyen az alakja. Mert ő bezzeg eszik.

— De hát mama, nézd, Dezső semmit nem eszik…

Dezső ekkor fölállt és vette a kabátját.

— Hová mész?

— El — mondta Dezső.

Dezsőre persze nem haragudott senki sem. A tizenhat éves fiúról akkor még mindenki azt gondolta, hogy ő viszi majd tovább apja munkáját, ő teljesíti ki a félbetört pályát — senki sem gondolta volna, hogy apjától Dezső egy dolgot örökölt csupán: a mogorvaságot. Most sem haraggal, inkább tényszerűen, szelíden mondta Gojszi:

— Nem mész sehova, édes gyermekem. Vasárnap van. Megyünk a temetőbe.

Dezső a fejéhez kapott, és haját tépve, gyors léptekkel kezdett föl s alá járni a szobában.

Magas, hajlott hátú fiú volt Dezső és könnyen tudott kétségbeesni, különösen, ha temetőlátogatás volt várható.

Kilenc körül mindenki kezdett készülődni.

Gojszi, ura halála óta, mindig fekete ruhát viselt, de most, ha lehet, még a szokottnál is feketébb lett. Ő négy szendvicset készített az útra.

A mindig rendes, megbízható Böske előkereste a kis vedret, lapátot, fém locsolóedényt, két cserép virágot.

Második éve temetőbe volt menés minden vasárnap.

Kivételt csak a nyarak képeztek, amikor a két református lányt a Notre Dame de Paris rend törökbálinti zárdájának francia apácái fölügyelték — félárvákról lévén szó — félpénzért, szigorúan és emberségesen.

De különben menni kellett minden vasárnapon.

Most is, mint máskor, tíz körül kerekedtek föl, villamossal jó egy óra volt az út Rákoskeresztúrig.

A kapunál Gojszi már szipogni kezdett. Mikor a Király család sírboltjához értek, már rázta a sírás. Mikor Romlaky Zalánnak a főváros adományozta díszsírhelye felé vezető ösvényre fordultak, már hangosan jajveszékelt, a sír melletti padnál pedig fölsikoltott és eszméletlenül vágódott hanyatt. (Gojszi élete végéig, öreg korában is, mikor már bot nélkül nemigen kerekedett föl, akkor is hibátlanul, szálfaegyenesen tudott elvágódni, ha úgy látta jónak.)

Eztán mindenki gépiesen csinálta, amit szokott.

Anna átölelte anyját, arcát paskolta, élesztgette, fölsegítette, miközben sírt és nevetett és arra gondolt, hogy milyen szerencsétlen és boldogtalan ő.

Böske szorgosan ténykedett a sír körül, kigyomlált akkurátusan, elültette az új növényeket, locsolt, rendezgetett, takarított, miközben ilyeneket mondogatott:

— Hiába gyerekek, meg kell csinálni, amit meg kell csinálni.

Dezső hajlott háttal, fejéhez kapkodva mászkált, gyorsan, mintha csak valami dolga lett volna ott a sírok között.

Ugyanez megismétlődött aztán Lajcsika sírjánál, csak ahogy az egy ismétlésnél helyénvaló, nagyobb intenzitással: itt már Gojszi ráborult a fehér kőre ájulás előtt és sikoltozása messze szárnyalt a temető fái felett.

De itt is megcselekedte mindenki, amit megcselekedni szokott és amit — ezt persze nem lehet tudni akkor — cselekedni fog majd mindig egész élete során: Anna úgy vett részt, hogy közben kívülről is nézte az egészet, Böske tette, amit kell.

Dezső pedig csinálta, amit csinálni fog majd mindig, kilencvenhat éves korában, szörnyű New York-i magányban bekövetkezendő haláláig: világrendszerek, sírok, eszmék és nők között téblábolt, haját tépve, kétségbeesve, tanácstalanul.

Azon a vasárnapon aztán visszavillamosoztak a körútra.

Ebédre nem hazamentek — vasárnap nem főztek a Pozsonyi úton soha —, hanem a Lipót körút 13-ba, Gojszi testvéréhez, Paula néniékhez a polgári jólétbe vissza, ha csak vendégségbe is.

Bächer Iván