Lipócia

— Hová mész, Lajcsika?

— Csepelre.

— Csepelre?

— Csepelre.

— Minek mész te Csepelre, Lajcsika?

— Mert ott még nem voltam soha — mondta Lajcsika, és indult, hogy miután testvéreit elkísérte az iskolába, kimenjen Csepelre.

Azon a napon azonban nem ért ki oda — elveszett Lipócia vadonjában.

1911. április 3. volt.

Lajcsika, Romlaky Lajos, tizenhárom éves volt ekkor.

Ez volt Lajcsika életének legszebb szaka. Ekkor ugyanis — ellentétben három testvérével — nem járt iskolába. Anyja, özvegy Romlaky Zalánné, született Sándor Gizella, azaz Gojszi, kénytelen volt Lajcsikát kivenni a szegedi kereskedelmi iskolából is.

Lajcsikát minden iskolából ki kellett venni.

Pedig ő csöndesen viselkedett, soha nem zavarta fecsegéssel, hangoskodással az órát, elmélyülten ült az utolsó padban, rendezgette szivardobozait, patkószegeit, különféle szerszámait, kincseit, persze előadódott, hogy óra közben váratlanul fölállt és elindult kifelé.

— Hová mész, Lajcsika?

— Haza.

— Beteg vagy?

— Dehogy. Miért tetszik gondolni?

— Hát akkor?

— Otthon felejtettem a harapófogót — nézett Lajcsika kicsit értetlenül a latintanárjára, majd udvariasan köszönt és csendesen, mert végtelenül csendes gyerek volt, kiment, gondosan betéve az ajtót maga után.

Lajcsika hat éve járt különféle iskolákat, de még nem felelt soha. Ha kérdezték, akkor jó esetben visszakérdezett.

— Miért tetszik ezt éntőlem kérdezni?

Ha rászóltak:

— Lajcsika, állj föl!

Ő csodálkozva nézett:

— Most éppen nagyon jól ülök. Minek álljak föl?

Ha véletlenül pár betűt szépen, jól kanyarintott a sorba, akkor rögtön lehűtötte az őt dicsérő tanítót:

— Ideje lesz most már egy rosszat írni. Tudja, sokkal jobban szeretek rosszat írni, mint jót… az sokkal érdekesebb…

Lajcsika minden évben más-más iskolába járt. Bizonyítványait általában elvesztette. Miután a pesti iskolákkal végzett, lekerült Szegedre. Innen leveleket írt.

Utolsó levele így hangzott:

„Édes jó anyám! Nagyon szeretnék az iskolából meg a Demkéből kimaradni. Az iskolából biztosan azért, mert megbukok Latinból, rajzoló mértanból, Számtanból és földrajzból. Ismételni kell a második osztályt. Ha kiveszel az iskolából akkor nem olyan szégyenletes az ismétlés mint akkor ha megbukok.

Nagyon de nagyon kérlek hogy vegyél ki az iskolából.

Ne félj, ha kiveszel, otthon tanulnám mindazt amit elmulasztottam.

Vegyél ki s rám ne haragudj.

biztosan vegyél ki. egész biztosan vegyél ki. ölel csókol szerető fiad Lajcsika”

Lajcsikát kivették.

A tizenhárom éves fiú tehát visszatért Pestre, és mivel iskolaév közben már természetesen nem iratkozhatott be sehová, aranyélete lett.

A Lipót körút 8.-ban laktak ekkor.

Négyen voltak testvérek: Dezső, az okos, Lajcsika, a furcsa, Bözsi, a szép és Anna, a nő.

Apjuk, Romlaky Zalán író öt évvel előbb, 1906. augusztus 27-én halt meg.

Megbetegedése előtt a Braun Sándor szerkesztette A Nap című lap belső munkatársa volt. Fizetése száz forint volt, vagyis kettőszáz korona. Ennek körülbelül még a kétszeresét kereste meg — volt kénytelen megkeresni — más lapokba küldött tárcáival, cikkeivel, novelláival. Egy novellája 15-20 forintot ért akkor, a cikkért a felét fizették.

Romlaky Zalán sértett, emberkerülő, komor, mogorva, humortalan, halállal eljegyzett ember volt.

Ő kezdte a sort a családban.

A siker elkerülte, és amikor mégis megkísértette, akkor nem tudott örülni — tudta, hogy az úgyis talmi, viszonylagos és múlandó.

Sokat tudott.

Tudta, hogy meg fog halni, tudta, hogy az orvosok hazudnak neki, és tudta, hogy halála tragédia lesz, hisz nem hagy hátra semmit: sem lakást, sem vagyont, semmi értéket, semmi tartalékot.

A négy gyerek nevelve túlságosan nem volt soha, de a betegség éve alatt elvadultak végképp.

Romlaky Zalán legnagyobb fiába, Dezsőbe vetette minden maradék hitét. Dezső okos volt, tehetséges, komoly. Tízévesen érte apja halála.

Az asszony, Gojszi nem dolgozott soha. Nem is értett semmihez. Hímezni, varrni tudott valamennyire és énekelni Wolfot, Schubertet, Hervét.

Gojszi három napig eszméletlen volt a temetés után.

Testvére, Sándor Paula, Horváth Gézáné végül fölpofozta:

— Elég volt, Gojszikám.

A családi tanács úgy döntött, hogy Gojszi Bécsbe utazik és kitanulja a fehérneművarrást.

A négy gyereket lényegében Lipócia nevelte föl.

Gojszi ekkor és még sokáig nem tudott mit kezdeni gyermekeivel. Még évek múltán is napi két-három órát töltött sírással. A fekete ruhát nem vetette le 1961-ben bekövetkezett haláláig.

De 1907-től haláláig dolgozott, és pénzbeli segítségre nem szorult többé soha.

Bécsből visszatérve a Mester utcai női ipariskola tanára lett. Fizetése volt havi 120 korona, melyhez jött évi 800 korona lakbérpótlék. Ugyanekkor megnyitotta varróiskoláját a Lipót körút 8.-as számú ház második emeletén, ahol új, háromszobás lakást vettek ki. Az udvari szobában volt a nyolc asztal székkel, a szekrény és a fekete tábla a falon, mellette nagy fakörző szegen. Az írói szolidaritás akkor még működött: az első tanítványok között volt Kozma Andor két lánya és Ambrus Zoltán Gizája. Egyszerre nyolc leányt tanított Gojszi, fejenként havonta 30 koronáért.

Mindent összevéve átlagosan havi 450 korona volt Gojszi jövedelme. Ebből 100 ment a lakásra. Ugyanannyiból jött ki a koszt, a cseléd — Púpos Róza — fizetése havi 24 korona volt, ennyit kapott a nevelőnő is, a ruhát, fehérneműt persze mind maga varrta Gojszi, jómódú bécsi textilkereskedő rokon küldte a maradék anyagot ládaszám. A többi pénzt elvitte a gázszámlás, a tüzelő, a házmester, a vice. A cipő volt a legnagyobb gond.

Ekkoriban, 1911 tavaszán egyre több szó esett költözködésről. Megcsappant a pénz, nem ment a varróiskola.

1911. április 3-án reggel 7 órakor tehát Lajcsika fölvette az internátusból örökölt nadrágját, amelynek szárát ollóval levágta, mert az zavarta a járásban, majd fölkerekedett a testvéreivel, elkísérte őket a Nyugatiig, mert akkoriban még onnan járt a 6-os az Andrássy út felé, ahol az Állami Felsőbb Leányiskola működött — a legnagyobb fiú, Dezső a Markó utca felé gyalogolt tova —, de Lajoska, miután útnak indította testvéreit az iskolába, visszafordult és indult Csepelre.

Szép lassan, mindent szemrevételezve ment a Berlini tér felé. Úgy gondolta, hogy fölugrik még Paula néniékhez megnézni, hogyan alszik Imre bácsi. Azt ugyanis nagyon szerette nézni.

Lajcsika mindent szeretett nézni.

Most is, miközben sétált, megnézett mindent a reggeli Körúton: a házmestereket, akik nyírfaseprőkkel félköröket rajzoltak a kapuk elé, a pékinasokat, akik siettek sebesen a friss kenyérrel, a zöldséges kofákat, akik a piacra igyekeztek hátukon hatalmas csomagokkal, a hordárokat, akik piros sapkával fejükön hármasával, négyesével ácsorogtak, bagóztak, köpködtek minden utcasarkon, várva, hogy vigyenek bármit, leveleket, csomagot, virágot, kéziratot, színházjegyet és zálogcédulát vagy megszervezzenek egy jó kis hurcolkodást, és megnézte Lajcsika a milimárikat, akik a friss tejet kínálták, a mészároslegényeket, akik gyékénytáskával vitték házhoz a megrendelt húst, és az újságosasszonyokat, akik bőrtáskában szállították a napisajtót a nagyságos és méltóságos urak reggelije mellé.

Még külön öröme is volt Lajcsikának aznap: találkozott egy tolvajjal, akit gúzsba kötve kísértek a rendőrök.

Csak temetés nem készült sehol, pedig azt Lajcsika mindennél jobban szerette, gyönyörűek voltak akkor még a pesti temetések, a halottat a bérház udvarán ravatalozták föl, onnan kísérte ki a sokaság a temetőbe.

Negyed nyolckor Lajcsika már fönn volt Paula néniéknél a Lipót körút 13.-ban.

Bement a hallba megtekinteni Imre bácsit.

Imre bácsi, Sándor Imre, akkor hetven körül járt, a díványon aludt hatalmas paplan alatt, amely alól csak egészséges paraszti képe fénylett elő a félhomályban.

Amióta eladta és életjáradékba fektette Sas utcai textilkereskedését, ott lakott idősebb lányánál a négyszobás körúti lakás halljában, ott aludt délig, amíg is pisszenni sem lehetett, Paula három gyermeke visszafojtott lélegzettel készült reggel el.

Paula néni a megtestesült háziasszony volt, határozott, fegyelmezett, épp ellentéte a hisztérikus, a háztartástól, fizikai munkától undorodó húgának, Gojszinak. Paula néni férje, Horváth Géza könyves ember volt, jómódú, ebben a házban, akárcsak a Lipót körút legtöbb házában, szegény ember csak elvétve lakott: orvosok, ügyvédek, kereskedők, vígszínházi színészek, hírlapírók bérelték a három-hat szobás szép lakásokat.

Lajoska pár percig áhítattal nézte a horkoló nagybácsit, majd kiment a konyhába, ahol Paula néni parancsára a cseléd bőséges reggelivel látta el.

Miután Lajcsika itt végzett, indult tovább. Gondolta, mielőtt kimegy Csepelre, még átugrik a túloldalra a 16-ba Gojszi másik testvéréhez, Miksa bácsiékhoz is, mert annak felesége, Harmath Hedvig nagyon szép nő volt, és azt Lajcsika nagyon szerette nézni.

Hedvig még nem készült el, megnézte tehát, hogyan beretválkozik meg Miksa bácsi, aztán megreggelizett itt is, és lement Miksa bácsival a Club teraszára.

A Club Kávéház elé már kiültették a „kertet” és már ott kávézott Miksa bácsi szokott társasága: Heltai Jenő, Molnár Ferenc és Miklós Andor.

Lajcsika mindegyiktől húzott egy koronát.

Tíz körül benézett a Lipót körút szívébe, a színházba.

Otthon volt itt mind a négy Romlaky-gyerek. Lajcsika kicsit nézte a próbát, majd Varsányi Irénnel beszélgetett.

A színházi vizit után Lajcsika betért a Pick Csemegeboltba, a Lipót körút 11.-be, ahol kérés nélkül vételezett egy jó maréknyi téliszalámivéget.

Útközben talált három patkószeget.

Ezután visszament a 13.-ba, megnézni, fölébredt-e már Imre bácsi. Imre bácsi fölébredt, és éppen nekilátott az első két deci tokajinak. Sándor Imre sátoraljai volt, két liter szamorodni volt aznapi adagja.

A délutánt Lajcsika egy sötét, hosszúkás üzlethelyiségben, Reisz Ábrahámnak a Koháry utca sarkán lévő papírkereskedésében töltötte.

Reisz bácsi két dolgot utált az életben: a papírt és a kereskedést. Ha egy vevő betévedt boltjába, Reisz bácsi dührohamot kapott. De Lajcsikát nagyon szerette. Órákat ültek együtt a félhomályban és hallgattak.

Lajcsika este hétre ért haza.

Otthon rosszkedv várta, megint kimaradt egy tanítvány a varróiskolából, Gojszi sírt, meg sem kérdezte, mi volt Csepelen.

De hát Lajcsika aznap nem jutott el Csepelre.

És nem jutott el többé soha.

Másnap ugyanis belázasodott, középfülgyulladást kapott, és öt nappal később, 1911. április 9-én meghalt.

Gyönyörű temetése volt, a 8-as számú ház udvarán a ravatal körül ott tolongott egész Lipócia.

Bächer Iván