Honfoglalók

Iszkra Pál és Róth Ede búsan ballagtak a Körúton.

Foglalkozásukra nézve újságírók voltak mindketten, pontosabban olvasószerkesztők, akik inkább csak régmúlt ifjúságukban írtak lapokba, évtizedek óta szerkesztenek mindenekelőtt, írnak persze most is, ha muszáj, hisz értenek ők bármihez, amit megfizetnek, csináltak hosszú életük során — hetvenen túl ballagtak azon a délutánon — rengetegféle dolgot, írtak könyvet, beszédet, tanulmányt, forgatókönyvet, rádiójátékot, szakértettek, lektoráltak, fordítottak, de idejük, életük nagy része mégiscsak azzal telt el, hogy ültek egy szerkesztőségben és mások szövegeit olvasták, javították, igazították, húzták, vonták, farigcsálták a slusszig.

Nyugdíjasként még most is be-bejárnak, havilapot, bulletint megcsinálnak néha, de egyre több az idejük, kikoptak már ebből az új világból, sakkoznak, kártyáznak a pár megmaradt öreg haverral, olvasgatnak és sétálnak kettecskén kétnaponta biztosan.

Ötven éve ismerik egymást, hétszer szakítottak örökre, elszerették már egymás nőjét, volt közös feleségük is, voltak egymás esküvői tanúi, tartották egymás gyermekét keresztvíz vagy más efféle alá, most már nyugodtan sétálhatnak együtt.

Úgy is sétáltak tehát most is a karácsonyi bevásárlás lázában hánykolódó Körúton, majd minden kirakat előtt meg-megállva és menve tovább nyugodtan, szótlanul, céltalan.

Egyszer csak egy mozi elé értek.

Megálltak ott is, nézték a kirakatba kitett színes képeket.

Megszólalt Iszkra Pál:

— Te! Menjünk be!

Róth Ede döbbenten meredt öreg barátjára:

— Megőrültél?

— Menjünk be! Fizetem a jegyedet… Aztán majd elszámolom… Végtére ezzel szépen lezárhatjuk mi is az évet… Ez az év erről szólt, apukám. Úgyis szar az idő.

Nézd, éppen most kezdődik.

— Na jó. Ki játssza Ondot?

Odabenn gondosan választottak helyet maguknak, majd némán nézték a hirdetéseket. Aztán csak meredtek döbbenten a vászonra.

Mikor föltették a bográcsban a lebbencset a hét vezérnek, és rázendített a Kaláka együttes is, Iszkra csak megszólalt, persze hangosan, hisz süketek voltak mind a ketten, de nyugodtan kiabálhattak, hisz abból a hétből, aki még szétszórva volt a teremben, két fiatal röhigcsélt szakadatlanul, a többiek szintén benne voltak a korban, nemigen kínlódtak már akusztikai problémákkal…

— Ez olyan, mint egy fafaragó tábor — ordíthatta tehát az Iszkra Róth fülébe.

— Csak ott legalább esténként kefélnek — ordított vissza Róth.

Aztán a küldöttek begyűjtötték a hét vezért, miközben a két olvasószerkesztő bepillanthatott a hét törzs mindegyikének hétköznapi életébe.

— Kíváncsi vagyok, mikor fogja valaki azt mondani, hogy az „Isten verje meg, nem akar elmúlni a náthám” vagy „Ez a disznó Jóska megint vizezi a bort…”

— Vagy legalább annyit, hogy „Alacsonyan röpülnek a turulok, alighanem eső lesz…”

Aztán Hajnal, a deli Levente asszonya nekiveselkedett a fél estét betöltő vajúdásnak.

— Szép ez a szefárd kislány — bólintott Iszkra elismerőn.

Aztán bóbiskoltak negyedórát, végtére is szieszta ideje volt.

Mikor fölébredtek, Hajnal épp végzett a szüléssel, és tízezer kilométerrel odébb az ifjú Levente épp harcban esedezett el.

— Azért ügyes ez a Gabi. Húsz lóból és negyven emberből kihozta az egészet.

— Hiába, az ifjúsági mozgalom nagy iskola.

A filmvásznon ekkor komótos lassított felvételeken hullámzani kezdett az apajpusztai vadkenderes.

— Vigyázz a szívedre, Pali!

— Van nálam Seduxen. Kérsz?

— Hagyjad csak. Tartalékoljuk a besenyőkre.

Föltűnt a vásznon az öreg Cirill.

— Azt ismered, Pali, hogy a bolgár pártkongresszuson megemlékeznek Cirillről és Metódról. Az egyik küldött, egy vasmunkás odasúgja a szomszédjának: „Ezzel a Cirillel nem lenne semmi bajom, de ez a Metód, ez nagyon gyanús nekem…”

Aztán mikor föltűnt Vereckénél a székelykapu, Iszkra feszengeni kezdett:

— Megérkeztünk, apukám. Innék már valamit.

— Várj! Minden csöppjét ki akarom élvezni…

Kilépve az utcára, megálltak a bejárat előtt.

— Te. Ez nekem nagyon tetszett. Én őszintén szólva sok mindent láttam már. De nem gondoltam volna, hogy ilyet ma meg lehet csinálni…

— Látod, milyen hülye vagy. Ha nem szavaztál volna három éve ész nélkül mindenféle kóbor pártokra, akkor most ilyet nézhetnél minden moziban, a tévében, mindenütt…

— És akkor mi is csinálhatnánk ilyet,..

— És akkor dőlne a pénz…

— Áh… Nem tudunk mi élni.

Szótlanul sodródtak az aluljáró felé.

Leérvén, a lépcső tövében félrehúzódtak, megálltak kicsit pihenni.

— Az az igazság, hogy engem ez az egész dolog nem érint — mondta Iszkra Pál.

— Nem mondhatsz ilyet…

— Én tavaly ünnepeltem.

— Micsodát?

— A rezervációt. De nem a millecentenáriumot, hanem az ezerháromszázadik évet… minimum…

— Hogyhogy?

— Hát te is tudod, hogy öregapám tót volt. Fönn élt Árva megyében. Az Árva megyei szlovákság már régen itt volt, amikor jöttek…

— Na, csak te ne dicsekedj… Fogadjunk, hogy Szvatopluk-párti volt az öreg… És mi az, hogy jöttek… Erről jut eszembe! A filmből mi kimaradtunk!

— Hogy érted?

— Hát hova lettünk mink?

— Kicsodák?

— Hát mi, kabarok. Lehagyott minket a Pista. Ez nem szép tőle.

— Hülye vagy? — csodálkozott el Iszkra Pál. — Ti voltatok a főszereplők. A kabarok azok kazárok… De legalábbis a kazárok unokaöccsei… Valami vallási részletkérdésen összekülönböztek, azért csapódtak ide… De a kazárok szerepeltek a filmben… mind kazár volt… Csupa kazár, apukám…

— Mi?

— Látszik, hogy nem olvasol újságot. A múlt heti lapban megírta a Géza is, hogy a legújabb kutatás szerint sokféle vallás dívott arrafelé… De főleg egy… És ez az egész egy nagy béketábor volt, sok kicsi népi demokráciával, besenyővel, úzzal, magyarral… De a főnökök mind a kazárok emberei voltak, valószínűleg kazár származásúak is… És alighanem az uralkodó vallást kellett követniük…

— Na, ne hülyéskedj…

— Láttad a filmben a sok kis népművészeti tárgyat, bizsut, csecsebecsét, mint a Váci utcában?

— Láttam.

— És mit ábrázoltak?

— Hát keresztszerűséget, madarat, fogaskereket, ilyesmit…

— Na látod, ez az egy dolog hiteles a filmben. Ugyanis a tizedik századi sírleleteink között nincsen egyetlenegy emberábrázolás sem…

— Ezt nem mondod komolyan…

— És az iszlám még gyöngécske volt, Mohamed csak egy kicsit elébb kezdte gründolni a dolgot…

— Uramatvám… Szóval Árpád is…

— Persze. És a többi… mind a hét…

Róth bólintott:

— Most már mindent értek… Hát ezért sikerült…

Ekkor már a hordó előtt álltak, kezükben bíborszín rummal telt stampedlivel. Két hajléktalan már le is lejmolta őket egy-egy húszasra.

Róth Ede nagy, kék, vizenyős szemével nézett barátjára:

Egyszóval… mégiscsak itthon vagyunk.

— Itthon, papuskám, itthon.

És azzal belekortyoltak a pohárkába.

Egy slukkra fölhajtani már nemigen bírták, elrozsdásodott gyomruknak öreg bádogja rég.

Bächer Iván