Szenteste

Gondolom, eljönnek.

Tudom, hogy eljönnek.

Eljön mind, ki elment. Eljön mind, ki eljött ilyenkor.

Olyan sorrendben jönnek, ahogy mentek talán.

Nagybátyám érkezik elsőnek, hetven körül is erős, vidám, szép ember — mindenki szép minálunk, szokták mondogatni volt. Csettint ujjával, mikor meglátja a lányokat…

Feleségem követi őt, magabiztosan belép, leül a tévéhez, ölbe vesz egy macskát, rágyújt, beteríti hamuval a szőnyeget, fölgyújtja a fotelt.

Föltűnik az ajtóban a fiú is egy pillanatra. Füléből kábító zene lóg ki, kék szeme fájón ég, gyűlölni szeretne, de nem megy. Fölbukkan, aztán megtorpan, visszafordul és eltűnik odafönn. Ő még nem jön. Még nem bír jönni.

Apám érkezik aztán, haragos, mint valami dühödött görög isten. A konyhába megy, poharat keres, tölt magának.

Nyanya is feljön. Az idő sok mindent csinál. Az idő összehozza az egymást nem ismerőket is. Tévedés azt hinni, hogy az emberek csak életükben kötnek ismeretségeket. Nyanya leül az ő asztalához — mert mindenkinek van itt valamije —, főtt krumplit kezd pucolni, salátába, nem szól, csak figyel és mindent lát és mindent tud.

Az én anyám is jön, bocsátó mosollyal, örül az enkézzel barkácsolt pultnak, polcnak, az ő, az is ő.

Nagy-nagynéném szinte együtt jön Amerikába szakadt bátyjával. Majd a harmadik is jön, vagyis nagyanyám. És aztán szépen-sorban a többi nagyszülő.

Nyolc órára együtt vagyunk.

Diskurálunk előbb kicsit, időjárásról, inflációról meg arról, hogy ezek is milyen hülyék.

Aztán eszünk. Amit szokás, rántott húst, halat, majonézes krumplit, kocsonyát és töltött káposztát mindenekelőtt.

A töltött káposzta persze más lesz, mint a többség által megszokott. A töltött káposztáknak is megvan a maguk sorsa. Minálunk a töltött káposzta nem is igen volt szokásban, az algíri vonal érintetlen volt töltött káposztailag, meg aztán az nagyon árt az epének, májnak, a másik ág meg nem szerette a bíbelődős kosztot, főleg amióta nincsen cseléd, a gyorsan elkészíthető egytálételek voltak divatban a család lipótvárosi háztartásaiban, a töltött káposzta minálunk késői fejlemény, húgom első férje, pontosabban első anyósa által nyerte el végső, kifejlett formáját, bizony ez cigány — vagy ahogy mostanság mondani ildomos: roma — töltött káposzta volt, ez a gasztronómiai iskola páratlan értékek őrzője, legyen elég csak a paprikás csirke túrós csuszávalra utalnunk, ez az anyós pedig különösen otthonosan mozgott ebben a balkáni tűzzel hevített magyaros kosztkultúrában, ehhez a töltött káposztához ki volt bélelve a lábas oldalassal, dagadódarabkákkal, ebből nem hiányozhatott egy vaskos füstölt csülök sem, a töltelékbe is került füstölt darált hús, no meg egy kis füstölt szalonna, egyszóval ennek a töltött káposztának olyan súlya volt, hogy majd leszakadt az asztal alatta.

A mostani életembeli töltött káposzta könnyedebb, lazább, afféle szelídített, európai kultúrával beoltott töltött káposzta, amelyen azért még téveszthetetlenül érződik a markáns tót zamat, kevesebb benne a zsíros falat, piros paprika, annál több viszont a csombor.

— Megtanulhatna főzni legalább — mondja feleség evés után, majd leül a tévéhez és macskát kerít.

— Anyáddal voltam a Lehelen — mondom majd neki.

— És?

— Nagyon jól vett savanyút. Nem engedte hozzámérni a levét.

— Arra mindig ügyelt. Látom, vannak macskák. Ennek örülök…

— Hűtlen lettem a macskákhoz… kutyás lettem…

Legyint, fújja a füstöt.

— Mindegy. Legyen neked jó… Naplóim?

— Megvan. Minden megvan.

— Oroszul tanulsz már?

— Később… Később kerülsz sorra…

— Én már ráérek… Csak legyen erőd…

— Lesz…

Mindenkivel váltunk pár szót.

— Szerencséd van, marha szerencséd — von félre nagybácsi, és nem tudja a három nőről a szemét levenni. Aztán óvatosan kérdezi: — Kártya van még?

— Nincsen… Nem tudtuk összetartani… Ahhoz ti kellettetek… Próbálkoztam, de nem megy…

Nagybácsi szomorodik nagyon.

Apát a kártya kevéssé izgatja, látom kérdezne, de fél, mondom gyorsan hát, húgommal rendben megvagyunk, ketten vagyunk családmaradék, nem kaptunk össze holmi örökségkoncon, tudom, hogy ettől rettegett, jobban félt ettől, mint a haláltól talán.

— Hogy élsz? Boldog vagy? — ilyeneket kérdeznek ezek, meg persze mindenekelőtt, hogy mit csinálok, min dolgozom, én igyekszem kitérni majd, félek mondani.

Néznek, látnak, spekulálnak — élve se tennének egyebet.

Hogy vagyunk? Hogy élünk? Jól. Rosszul. Jól. Élünk.

Aztán ajándékozunk.

Nagymama sír majd.

Ajándékozás után még iszunk egy keveset, aztán totizunk talán.

Karácsonyeste totizni szoktunk.

Én adom a bankot először. Régebben nem adhattam soha, ahhoz kell némi alaptőke, pár száz forint, gyereknek ritkán adódott annyi zsebben.

Most már ezt elértem legalább.

Adhatom a bankot.

Egyszerű, primitív hazárdjáték a toti, tulajdonképpen a rulettnek kártyára transzponált változata. Két pakli magyar kártya szükségeltetik hozzá. Az egyiket szépen szétterítem az asztalra, színével fölfelé sorban, hetestől ászig alulról fölfelé, balról jobbra zöldtől pirosig.

A másik paklit megkeverem alaposan, emeltetek, hármat rögtön kicsapok, a többit leteszem magam elé és várom, amíg a játékosok megteszik a téteket. Közben persze megy a diskurzus szüntelen.

— Szörnyű ez az infláció…

— Játsszunk forintba…

Ötven fillér volt az alap, míg éltek.

Egy lapra most forint mehet, két lap közé kettő, négynek közepére, alulra, fölülre négy, oldalra lehet tenni nyolcat — egy lapot összesen maximum tizenegyszer lehet megtenni.

Négyszer húzok két lapot, minden húzás után fizetek. Az első húzás után szimplán — ha egyszer van megtéve a lap, akkor forintot, ha kétszer, kettőt stb., a második húzás után másfélszeresen — kettőre hármat stb. —, a harmadikra kétszeresen, a negyedikre két és félszeresen.

A tombola, az utolsó kihúzott lap az ötszörösét éri.

A forduló után az asztalon maradt pénzt besöpröm.

Apám mellettem ül. Kis konyakot iszogat, sörrel. Fojtottan kérdez, miután megrakja a piros király környékét:

— Mit adtál le karácsonyra?

— Mindegy az — veti közbe nagynéni, aki régi karácsonyiszámbaíró volt egykoron. — Fontos, hogy essen benne a hó.

— Mit adtál le?

Nem lehet megúszni.

— Ezt.

— Hogy-hogy ezt?

— Ezt. Hogy ti eljöttök és totizunk. Ezt írtam meg. Ott van a széken.

Megbízza testvérét, figyelje lapját, félreül, kézbe veszi az újságot, elolvassa, közben az orrát nyomogatja félre.

— Elég közepes — mondja végül. — Nincs ott senki, aki megmondja? Ha élnék, nem engedném, hogy ilyet leadj.

— De nem élsz, és most hagyd meg a jogot közepest is írni…

Rám mered, haraggal telik meg szürkéskék szeme, szinte sziszegve mondja:

— Nem! Nincs jogod! Nincs jogod rosszat írni…

— Közepest…

— Azt pláne nincsen! Megértetted?! — Kézbe fogja fejét. — Elképesztő! Nincsen!

— Ne üvölts! Hagyd békén — szól közbe anyám szelíden. — Most már ne szólj bele!

— Te ne szólj bele, hogy mibe szólok bele! Ilyet írt már. Jönnek a holtak… Abba lehet hagyni. Mit írsz amúgy? Rendesen.

— Írok, írogatok.

— Mit?

— Titeket.

— Az anyádat!

— Azt is.

— Nincs jobb témád?

— Nincs jobb.

— Keress.

— Nem keresek.

— És akkor ezt hogy gondolod? Szépen végig akarsz írni mindenkit? Lajost, Böskét, Zolit, Marit, Nagymamát…

— Vele már végeztem is nagyjából…

— Rémes.

— Mit csináljak? — Csak földühít megint. — Akkor miért hagytátok rám azt a sok kacatot. Miért maradt rám az az ezernyi levél, papír, napló, miért őriztetek meg mindent, amikor tudtátok, hogy meg fogtok halni, volt idő mindenre, miért nem dobtátok ki, égettétek el…

— Én elégettem mindent!

— Azért maradt csak hat dobozzal. A kritikák, plakátok, fényképek, levelek… És különben is: tehozzád nem kell semmi. Te elég vagy úgy, ahogy vagy. Miért voltál?

— Szóval rólam is…

— Lehet…

— Hát nem emlékszel? Nem emlékszel, mit mondtam? Hogy rólam nem írhatsz soha!

— De, emlékszem…

— Hát akkor? Nem teljesíted egy hulla végakaratát?

— Jó, jó, majd igyekszem — mondom, és kimegyek fröccsért, amíg tesznek…

Nagymama odakinn Nyanyával diskurál. Kezében mindkettőnek ceruza. Recepteket cserélnek. Tésztákról, süteményekről esik szó, és a mindkettőjük szívének oly kedves szülővidékről, Tótországról.

Kihagyok egy kört, odamegyek nagymamához…

Nagymama egy pillanatra kezemre teszi a kezét:

— Ugye, nem eszel túl zsíros kosztot?

— Dehogy.

— Az jó. Az a legfontosabb. Hogy ne egyen az ember túl sok zsírosat. Arra nagyon kell vigyázni. Meg a huzatra. Mert az egy pillanat alatt kihozza a reumát.

— Nem baj, nagymama, akkor majd járok fürdőbe.

Elvörösödik szegény, én megyek be játszani tovább.

Az előszobában anyába botlok. Szemembe néz:

— Látom, jobban vagy kicsit. Vigyázz magadra. Megint a kezedben a pohár. Egész este a kezedben van.

— Semmi bajom nincsen…

— Majd lesz… Miért nem okulsz a példákból…

— A példákból az ember nem okul, hanem követi azokat… Te nem ittál, nem dohányoztál és mégis… mégsem volt egy nyugdíjas hónapod se… Azt a pár tízezer negatívot már nekem kell átnéznem…

Rám néz meleg szemével:

— Gyerek?

— Jók ezek. Csak kicsit furcsa azonnal váltani. Eddig az én paprikás krumplimba szóltak bele, most én szólok bele az ő paprikás krumplijukba. Nem volt átmenet. Nem volt olyan, hogy áhítattal figyelte, leste, csodálta volna gyerek, hogyan kell csinálni a krumplipaprikást.

— Majd az idő.

— Majd az — mondom, és sietek, mert már üvöltenek.

Visszaülök az asztalhoz. Nagynéném mellé, aki író volt.

— A naplóim megvannak-e még?

— Ott van az asztalomon mindig. Épp most fejeztem be a jegyzetelést.

Megáll kezében a kártya. Rám néz szép, gonosz, szeretett szemével:

— Jegyzetelni? Minek?

— Hát hogy izé…

— Csak nem akarsz írni belőle…

— Az sincs kizárva…

— Engem megírni?

— Téged is…

— Engem? Hát én már mindent megírtam magamról! De hányszor! Írjál csak valami mást!

— De én másképp és mást is… Mindent…

Néz rám, majd legyint ő is.

— Végtére is mindegy… Csak jó legyen…

Az asztalnál nagybácsi int:

— Csak a politikával vigyázz…

— Majd vigyázok.

— Mindent nem lehet megírni…

— Igen…

— Legokosabb semmi ilyesmit nem belekeverni… — toldja meg a másik nagymama.

— Az azért bajos lesz.

— Láthatod, mennyi bajt okoztak maguknak és az egész családnak azzal a csacsi komcsisággal…

— Az a Sanyinak köszönhető. Ő fertőzte meg a családot.

— Na, most már elég legyen! Mert a Pubi csinálta jól!? Az Új Magyarsággal, meg a Szabad Európával… Elcseszte az életét, a tehetségét, ráadásul majdnem fölkötötték a hülye félzsidót!

— Ne merj így beszélni a testvéremről!

Kezdődik, gondolom. Helyben vagyunk.

— És ő nem zsidó. Tudod jól, hogy ezt utálom. Senki sem az… Te sem…

— Hát mi az úristen vagyok!?

— Keresztény. Református. Születésedkor megkereszteltek az Arany János utcában. Ott voltam!

— Az. A jó teve nagynénikém, az volt keresztény.

— Te ne beszélj így. Igenis, Mimi néni keresztény volt. Az ő apja presbiter volt Szeredán.

— Hát a jó édes anyját! Azért vittek el munkaszolgálatra!

— Hagyjátok abba, gyerekek!

— Azért akartak megölni! Mert református vagyok.

— Legalább szenteste ne csináljátok, gyerekek!

— Azt se tudja, hogy a barcheszt eszik vagy isszák…

— Hát idefigyelj! Ezt egyszer s mindenkorra kikérem magamnak, hogy még egyszer lereformátusozzál engem… Én sajnos zsidó vagyok, és te is zsidó vagy, és a gyerekek is zsidók, és mindenki zsidó, ebben az országban mindenki az, mindenki zsidó, akit kinyírnak akkor, amikor a zsidókat elkezdik kinyírni! Érted?

— Ez megőrült!

— Ne üvölts!

— Egyetek, gyerekek!

— Hé, az az én tétem!

— Tudod, mi a tied?!

— Tolvaj!

— Taxit!

— Ez megőrült!

— Segítség!

— Egyetek, gyerekek!

És így tovább, ahogy mindig.

Befejezzük még szépen, rendben a játékot, persze.

Éjféltájban szedelőzködnek, indulnak lassan, sorban, el.

Látom, apám ideges, akar még valamit. A többiek már mind mondtak valami búcsúzót, elengedték a gang korlátját, ő még visszafordul egy pillanatra. Megragadja ingem. Arca már nem olyan haragos, mint egész este volt. Nincs már rajta düh, féltékenység, megvetés, féltés is alig. Fáradt, mint az utolsó években mindig. Szép szeme szelíd már, megtört, szomorú és megtelik lassan szeretettel, olyan irdatlan súlyú, rettenetes, embert elborító szeretettel, amit csak apa érezhet fia iránt.

— Tudod mit, lökd meg… Gondolkoztam a dolgon.. Feloldozlak… Csinálj, amit akarsz.

Megcsókol. Föllép a korlátra, megy a többi után. Nézek utána, eltűnik.

Esik a hó, persze.

Bächer Iván