Klinikakönyv

Minden érdekes.

Nemrégiben például kezembe került az I. Számú Nőgyógyászati Klinika jubileumi évkönyve, amely abból az alkalomból jelent meg, hogy éppen százéves az intézmény Baross utcai háza.

Hihetetlenül érdekes olvasmánynak bizonyult ez is.

Már eleve az érdekes, hogy ez is akkor épült. Minden akkor épült, Parlament és szegényház, biciklipálya és temető. Minden. Minden ekkor épült ebben a városban, ami tartós, ami szép, ami működik ma is.

Ott kéne folytatni a dolgokat. Meg kéne kérdezni az osztrákokat lassan, meg a cseheket, tótokat és a többit — ne csináljuk-e vissza az egészet?

Hisz’ mint a könyvből kiderül, szülni is a Monarchiában tanultunk meg rendesen. Addig mindenki otthon próbálkozott, parasztbába segedelmével, aztán vagy sikerült, vagy sem.

Az első fejezet a szülészet és nőgyógyászat egyetemi oktatásának históriáját taglalja Kápolnai Iván doktor tollából.

Ki gondolná például, hogy az orvosok évszázadokon át méltóságon alulinak tartották a szülő nőkkel való bajmolódást — az a bába dolga volt.

Hogy itt legyen változás, ehhez Mária Terézia kellett. 1769-ben ő egészíttette ki a nagyszombati universitast orvosi karral. Aztán még két századon át nem volt professzor pesti, aki ne lett volna bécsi is. Az oktatás nyelve kezdettől többnyelvű: német, magyar, szlovák. Nagyszombat nem bizonyult alkalmas helynek az orvostudomány fölvirágozásához. Nem volt elég kórház — tehát nem volt elég tanulmányozandó beteg, és nem volt elég kivégzés — tehát nem volt elég boncolandó holttest.

1777-ben át is tette a bölcs császárné az egyetemet Budára — ott aztán minden föltétel adott lett.

Persze II. Józsefnek is hálával tartozik minden sikerrel szülő magyar nő — ő helyezte az intézményt át Pestre, reformált, fejlesztett, növelt.

A szülészet sokáig a sebészet alvállalkozása volt, később a bonctanhoz csatolták, abból aztán lett is némi baj, és csak 1812-től önálló tanszék a szülészet — az első tanszékvezető, Frankenburg Jakab nem kapott teljes körű megbízást, mivel nem tudott szlovákul. A bábaképzés is itt történt ugyanis, a legtöbb és a legjobb bába tót volt ekkor.

Szépen követhető a könyvben a nagy orvosdinasztiák gyümölcsöző működése is: Stáhly Györgynek, a szülészet egyik első tudós oktatójának, a német földről ide magyarodott nagyszerű professzornak nagypapája, papája, fia és unokája is gyógyított.

Az 1830-as években is volt már felvételi: a polgári és falusi sebészek és szülészek képzését szolgáló kétéves tanfolyamra. Az írni-olvasni tudás elengedhetetlen föltétel volt.

Teli van gyönyörű történettel a nőgyógyászat históriája is.

Amikor a pesti egyetemen bevezették a boncolást, ugrásszerűen megnőtt a gyermekágyi lázban elhunytak száma, többször be is kellett zárni a klinikát. Igen ám, de ez a múlt század ötvenes éveinek elején történt, amikor már ismertek voltak Semmelweis fölfedezései. Birly Ede, aki negyven éven át igazgatta a klinikát, természetesen nem hitt kollégájának, aki mellesleg barátja és rokona is volt, ő a baj okát a belek tisztátalanságában látta, és hashajtót rendelt a szerencsétlen nőknek.

Ezért aztán — kell-e mondani — nemességet kapott, elnyerte a királyi tanácsosi címet, és szobra ma is ott díszeleg a klinika homlokzatán.

Csak az anyák pusztultak, istenem.

Külön fejezet taglalja Semmelweis tragikus alakját.

Bár végül is megcsinálta, amit célul tűzött az elején, mert azonnal ráérzett a baj okára — ha nehezen is, de csak rászoktatta a kollégákat a kézmosásra, és tető alá hozta a művet is. Ő tíz évig igazgatta az intézményt, nem csupán ellenségeivel dacolva — itt Bécsnek nincs sok oka büszkeségre hanem tanítványai, barátai — mindenekelőtt Markusovszky, Fleischer — támogatását is maga mögött tudva azért.

Neki nem a nemesség lett a jutalma, hanem a mániákus depresszió, a vége felé minden előadását bármiről kezdte is — a gyermekágyi lázról szólva zárta be, ingerült lett, pörölt a világgal, majd egy kari ülésen egy tanársegédi állás betöltéséről teendő jelentés helyett egy bábaeskü szövegét olvasta föl, úgyhogy hamarosan egy ausztriai zárt osztályon találta magát ő is. Még szerencse, hogy meghalt aztán hamar.

Sajtó a hírt nem hozta, özvegye, gyermekei Szemerényire magyarosítottak azonnal.

Igaz magyar sors jutott a budai németnek.

Részletesen ismerteti a kötet a nagy utódok, Kézmárszky Tivadar, Tauffer Vilmos — ő operálta Blaha Lujzát a lakásán, az EMKE felett —, Bársony János, Frigyesi József, Horn Béla ténykedését, majd bemutatja az 1886-ban fölavatott épületet, amely minden tekintetben világszínvonalú volt akkor, hogy csak egy példát említsünk: a központi fűtést szellőztetőrendszer egészítette ki, amely háromóránként kicserélte a levegőt a hatalmas épület valamennyi helyiségében, a friss levegőt pedig vízfüggönyön át fújták a rendszerbe.

A kötet harmadik részében a mostani igazgató, a Debrecenből átigazolt Papp Zoltán professzor ismerteti az intézmény pillanatnyi állapotát.

Érdekes olvasmány ez is és nem csupán szakembereknek — bepillanthatunk abba, mi mindennel kell egy orvosnak foglalkoznia, hogy a hivatásának gyakorlásához szükséges minimális föltételeket megteremtse: alapítványokat kell gründolnia, tatarozásokat levezényelnie, menedzselnie, és mindenekelőtt lelket öntenie a megalázóan alacsony fizetésért dolgozó kollégákba, akik fölsoroltatnak a kötet végén.

Egyelőre az intézmény gyönyörűen felújított épületben — működik. Nagy dolog az manapság.

Bächer Iván