Babestélyi

Le kéne menni babért — mondta Bóni Benedek egy álmos őszi szombat délelőtt.

Nem volt bab éppen Bóniék spájzában ugyanis.

Szokott lenni, de most nem volt.

Azt pedig már előző este megbeszélték, hogy bableves lesz. Vett hozzá kis csülköt Bóni, a fagyasztóban volt lecsókolbász, a piacról hozott föl zöldséget is, nem sokat, mert a bableveshez nem kell sok, a bableves az bableves, az nem zöldségleves vagy húsleves, az bableves.

Csak bab nem volt a bableveshez.

Ezért mondta hát Bóni, hogy le kéne menni babért.

Ő már volt lenn aznap kétszer is, egyszer kutyával, egyszer piacon, de hát a babot elfelejtette. Nem baj, gondolta, majd lemegy valaki.

No, erre kicsit váltva lett a szó.

Pedig amúgy Bóni Benedek számítástechnikus békében éldegél családjával.

Már amennyire egy ember békében éldegélhet manapság. Családjával.

De hát volt melegen rendezett otthona, gyerekek lassan cseperedni látszottak úgy-ahogy, Bóni akkor már szépen keresett, mondjuk egy egyetemi tanárhoz vagy egy röntgenorvoshoz képest szépen, Bóniné, aki könyvelő volt, hozott haza, nem is keveset, így a kosztra mindig gond nélkül jutott, a rezsit is — kisebb- nagyobb baráti kölcsönök közbeiktatásával — kinyögték valahogy, a két gyerek — az egyik húszon innen, másik túl azon kicsivel — téli síelésére, nyári kóborlásaira, nyelvtanfolyamaira, tandíjaira is futotta, Bóni napi betevő söre is belefért még a költségvetésbe.

Csak tartalékja, az nem volt a Bóni családnak soha.

Pedig két számlát is vezetett az OTP nekik, de hiába, hónap végére nem maradt egy alsó grand egyiken sem. Mindig minden pénzt föléltek, isten tudja, hogy, de föl. Bóni ezt azzal a bölcsességgel magyarázta, hogy kétféle ember van a világon, az egyiknek van pénze, a másiknak nincsen — de ez a dolog teljesen független a jövedelemtől. Ez adottság, ami alighanem ott van már születéskor valami konok gén eldugott zugában.

De a törvényeknek az a sorsuk, hogy megszegessenek: most novemberben furcsa dolog történt. Valahogy bennragadt a bankban húszezer forintjuk.

Persze még hónap közepe volt csupán, de úgy tűnt, most kivételesen nem kell hozzányúlni a pénzhez.

Kaptak ugyanis ruhapénzt.

Nagy találmánya az emberiségnek a ruhapénz. Minden pénz jól jön, mindig jól, de kevés pénz tud olyan jól jönni, mint a ruhapénz.

Hát még ha ketten is kapnak egy családban, Bóni és neje pedig most mindketten kaptak cégüktől ruhapénzt. Fejenként tizenötezer-tizenötezer forintot.

Nem kell hát a bankba menni abban a hónapban. Marad tartalék. Mégiscsak. Na lám.

Rémesen örült Bóni Benedek, bár nem mutatta, de másként kelt és másként ébredt, másként viselkedett otthon, másként mászkált az utcán odakinn, magabiztosabban, öntudatosabban, nyugodtabban. Van neki tartalékja, hinterlandja.

Az persze föl sem merült, hogy a ruhapénzen ruhát vegyenek.

Számlát lehet szerezni minden butikostól. Kellett az a pénz gyümölcsre, húsra, na jó, egy cipőt azért kaphat a kisebbik gyerek, tizenhat között nincsen egy sem, amelyik menne a világosbarna nadrághoz, amelyet legutóbb kapott.

Szóval ez volt a helyzet, amikor Bóni Benedek megjegyezte, miszerint le kéne menni babért.

Mivel a három hölgy közül, akivel jól-rosszul, de együtt él, egy sem mutatott túlzott lelkesedést babútra kelni, sőt inkább fölvetették, miszerint módosítani lehetne a kosztterven inkább, legyen krumplileves például vagy tészta vagy akármi más.

De Bóni már beállt a babra.

Ezért aztán ravasz fogással élt. Megjegyezte csak úgy mellékesen, hogy a zöldséges mellett bezár az ősi ruhakölcsönző. Meghalt szegény öreg. Az asszonyok, lányok kiárusítják a készletet… Állítólag kölcsönzési áron adják a ruhákat…

Hat perc múlva a három nő egyként indult babért.

Mikor két óra múltán sem volt nyomuk, Bónit már rossz sejtelmek töltötték el. Addigra már mindent megcsinált. Megtisztította a zöldséget, három fej hagymát, aztán megkapart két szál sárgarépát, két szál zöldséget, három szép darab burgonyát, megtisztított egy egész fej fokhagymát, három gerezdet beledobott a vízbe, melyben a zöldség ázott, a többit átnyomta a nyomóval a rántáshoz, mert azt is megcsinálta előre Bóni, annyira nem jöttek a lányok, zsiradékban futtatta a lisztet, előbb beledobta a hagymát és egy csokor aprított petrezselymet, fokhagymát és két kanál jóféle pirospaprikát, de ügyelt, ne kapjon oda sem a fokhagyma, sem a paprika, jó barnára pirította a lisztet, hideg vízzel felengedte jócskán, szép egyenletes, bársonyos, piros rántást készített, félrehúzta, és a lányok még mindig nem voltak sehol, közben bedobott Bóni néhány piros kisfröccsöt, ez egy régi rossz szokása neki, hogy ha pirul a hagyma vagy fokhagyma, akkor mindig megkíván egy piros kisfröccsöt, persze már a zöldség- pucoláshoz is kortyolt, pedig akkor még nem is kívánta annyira, de hát nyugtalan volt Bóni, hol vannak a többiek, és főként hol a bab, ha nyugtalan, pohár után nyúl Bóni, no persze, ha nyugodt, akkor sem dobja azt el, kicsit piás Bóni, mi tagadás, nem nagyon, de kicsit, annyira, hogy az már rá is ment egy kicsit a Bóniné májára, de hát mit csináljunk, mindenkinek van hibája, van baja, nekik ez, egyszóval becsiccsentett Bóni, mire megjöttek a nők — berúgva egészen.

Bóni döbbenten konstatálta ezt, ilyen még nem volt, a lányok adagját is neki szokása meginni, de most be voltak rúgva egészen, arcuk piros volt, kedvük széles, alig tudtak járni a kótyagtól, örömtől, kedvtől, danoltak, röpültek szinte már.

Nem értette Bóni, mi történt.

No, de aztán megértette hamar.

Mindkét kezében mind a három nőnek egy-egy hatalmas zsák dagadt.

Előbb Bóniné varázsolt magára egy gyönyörű nagyestélyit fekete zsorzsettból, majd a nagyobbik lány libbent egy gyönggyel kivarrott muszlincsodában, kisvártatva ott pörgött a kisebbik csemete is talpig diliben vagy miben, aztán újabb és újabb nagyestélyik kerültek a zsákok mélyéből elő, öltöztek, vetkeztek, pörögtek, libegtek a lányok a hallban, a Bóni nézte őket, és önkritikusan állapította meg magában, hogy ő még női arcokon ilyen boldogságot nem látott ragyogni soha, és még mindig újabb és újabb ruhák következtek, a kendőket, sálakat, muffokat, kesztyűket nem is számítva tizenkilenc nagyestélyit vettek a hölgyek, akik a büdös életben még bálban nem voltak, fogadást, estélyt, Nobel-díj- átadást még tévében sem láttak, mert elnyomják azonnal, de azért kelletett nekik venniük nagyestélyit, egy híján húszat, mert kellett, és Bóni megértette ezt, nem haragudott, hisz végtére mégiscsak ruhapénzből lett ruha, igaz, hogy mint hamarosan megtudta, kétszer el kellett szaladni a bankautomatához is, de hát addig sem volt tartalék, miért pont most legyen, fontos, hogy nagyestélyi van már, tizenkilenc, halványzöld, méregkék, lila, bézs, feszes és leomló, flitteres, ezüstös, füstös, éjfekete, brokát, muszlin, bársony, pamut, rulex, tüll.

Nézte Bóni a boldog kavargást, és nem haragudott, hisz ő ismerte már az életet, tudta, hogy vannak fontos dolgok és vannak nem fontosak, de azt is tudta, hogy őneki sem joga, sem lehetősége, sem kedve nincsen már eldönteni azt, hogy mi tartozik ide, mi oda, hogy melyik dolog a fontos és melyik nem az ebben a buta életben, ő csak nézte a három szőke nőt és a megtestesült boldogságot magát, ahogy ott kavarog, hullámzik, harsog a hallban, és arra gondolt Bóni, hogy ő ismeri az életet, és ismerné a nőket is eléggé talán, ha a nőket lehetne ismerni eléggé. De nem lehet.

Aztán, mert szombat lévén csak egyig volt nyitva bolt, gyorsan kért háromszáz forintot, és lement babért.

Bächer Iván