Egy veder víz

Éjfél körül szoktam a kutyával lemenni.

Végezvén, szokásom a közeli egységbe is betérni egy pohár sörrel a napot lecsengetendő.

Ritkán vagyok egyedül, mindig akad beszélgetőtárs, ha nem, akkor viszek le magamnak, ha pedig egyedül maradok mégis, annak is örülök, mert jó az is.

Most egyedül voltam, és jó volt valóban.

Csöndben iszogattam a sarokban mértékkel, közben csak egy-egy szót váltottunk a kutyával, minek annyit fecsegni, megértjük egymást fél szavakból.

Aztán bandukoltunk hazafelé mélán.

Haza, haza valóban, három év alatt belaktam a tájat, otthon vagyok itt is, az öreg Teréz- és a lerobbant Erzsébetváros határán.

A Kertész utca egyik kopott kapuja felé közeledtem éppen, amikor erre gondoltam, ellágyultam kicsit, morogtam is a lábamhoz a kutyának. „Dorisz, Dorisz, jó kutya…”

Két méterre lehettem a kaputól, amikor kivágódott, és egy fiatalember ugrott ki rajta.

Abban a pillanatban az első emeleti erkélyről éktelen női rikács harsant az éjbe:

— Te rohadt cigány!

És mire fölocsúdtam volna, egy egész veder víz zúdult alá — a fiatalember előrelátóan félreugorván — az utolsó cseppig az én nyakamba.

Nem kaptam levegőt azonnal, guggoltam le szegény kutyához, víziszonya van ugyanis, átöleltem, csak azután ocsúdtam és egyenesedtem föl:

— A jó édes anyját magának! — üvöltöttem így, sőt még ígyebbül talán.

— Mi baja van? — kérdezett a rikács odafentről.

— Hogyhogy mi bajom van! Lelocsolt vízzel, maga hibbant némber!

— Le van szarva az a mocskos cigány!

— De én nem az vagyok! Én egy járókelő vagyok!

— Le van szarva maga is!

Erre nem tudtam mit mondani.

Meggyőzött a hölgy.

Mire hazaértünk, egészen megnyugodtam, sőt kimondott elégedettség töltött el.

Végül is szerencsém volt, láttam be. Az asszony le is lőhetett volna, akár egy játszótéri gyereket, kézigránáttól is fölrobbanhattam volna, akár egy titokzatos tót, bomba is szaggathatott volna szét, kést is szúrhattál? volna hasamba.

Mi az itt egy veder víz?!

Direkte jól jártam.

Bächer Iván