Rovancs

Miután Sprentzl Gyula 1976 nyarán meghalt, felesége, született Malovecz Aranka még kerek hat évet — egészen pontosan 1983. július 14-én péntek délután 16 óráig — élt.

Ezt az időt mindenekelőtt rendcsinálással töltötte.

Volt más is, volt persze, egyszer még elment nyaralni lányával és unokáival a Balatonra, az jó volt, eljárt Gold Boldizsár ritkuló hangversenyeire, az is jó volt, a hétvégeket legtöbbször ott töltötte, lányánál, néha elment testvéréhez, Tibihez, az is jó volt, kétszer két hetet töltött nála Borcsa is Aix en Provence-ból, az nagyon-nagyon jó volt.

Mindennél szebb volt Arankának az az öt karácsony, ami persze rossz volt, hisz nem volt ott Sprentzl Gyula, de a többiek összejöttek mind, a nagy család húszan-huszonöten, veszekedtek rémesen, de Aranka mindig sírt, amikor az ajándékozás kezdetét jelezve fölszikráztak a csillagszórók.

Ezeken túl azonban Aranka egyedül volt, egyedül teljesen a Horvát utcai lakásban, és naphosszat rakta a rendet.

Elvégzett otthon minden szükségeset, takarítást, főzést, mosogatást, az legtöbbször elég is volt, néha olyan fáradtnak érezte magát estére, hogy azt el se tudta volna mondani, hiába, közelebb járt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, de akkor is — majd minden nap szakított időt a rendrakásra, a dolgok átnézésére, szortírozására, összepakolására.

Úgy pakolt Aranka, mintha csak utazni készült volna valahová.

Az ékszereket vette számba mindenekelőtt.

Ezt megcselekedte félévente egyszer biztosan.

Előhalászta a rejtekről a füzetet, aminek egy titkos oldalára fölírta — franciául hogy hol a kulcs, utána előkereste a kulcsot, előhalászta másik rejtekről a dobozt, kinyitotta a kulccsal és szépen átnézte a dolgokat, egy papirosra fölírta sorba: 1 karlánc, köves, Loncitól —1600, 1 karikagyűrű, aputól — 2000, 1 corall fülbevaló — 400 és így tovább…

Az aranyra mindig ügyelt Aranka, hogy legyen, ahogy mondogatta unokáinak, ha meglátogatták néhanap:

— Aranynak mindig kell lenni, fiam. Az mindig jól jöhet. Mert a pénznek bármikor elmehet az értéke, mink azt már tudjuk jól, fiam, úgy aranynak muszáj lenni…

Aztán még 1979 folyamán gondosan összegereblézte és — miután átolvasta az utolsó pecsétig — beborítékolta a papírokat, születési anyakönyveket, iskolai bizonyítványokat, honosítási iratokat, kivándorló-útleveleket, igazolásokat, ajánlásokat, partecédulákat, esküvői meghívókat, hajó- és röpülőjegyeket, szállodai bilétákat, BKV-bérleteket, szakszervezeti tagkönyveket, értesítéseket, tanúsításokat, örökbefogadási szerződéseket, halotti bizonyítványokat, megsárgult fürdőjegyeket és minden egyéb ilyes dolgokat.

1979 végén rendezte el a Sprentzl Gyula megőrzött tervrajzait és a Sprentzl Gyula fölépült házairól készült fotókat.

Elszorult a szíve e munka közben is.

Mi mindent csinált az ő ura és egyik házon sincs ott a neve, mindig alkalmazott volt, hiába készítette a teljes tervet ő, Jendrassik, Celles és a többiek nevét vésték a ház falára, ha véstek valamit egyáltalán.

Szépen fölkasírozta Aranka a fényképeket fekete kartonra, és számba vette sorban, először a pesti munkákat, a Jendrassik irodájában tervezett Hungária úti Közegészségügyi Intézet tömbjét, a székesfehérvári kórház kupolás főépületét, a neobarokkos Margit Intézet hatalmas házát, amelybe a Kaffka Gimnázium költözött később, a Gyáli úti egészségügyi intézetet, a nőtlen belügyminisztériumi dolgozók bérházát az Attila úton — dr. Jendrassik Alfréd hosszú ideig a királyi belügyminisztérium építésze volt — és Sprentzl Gyula legnagyobb munkáját, a mátrai tbc-szanatórium monumentális épületcsoportját, amit Aranka még meg is tekintett, amikor Gold Boldizsár 1981 telén fölvitte őt a Mátrába egyszer.

Aztán sorra vette az algíri épületeket, amelyeket Sprentzl Gyula tervezett — persze épp úgy, mint itthon, soha nem a saját nevén —, az egyetem alatti aluljárórendszert, a tucatnyi iskolát, bérházat, villát, borpinceerjesztőt, üzletet, kórházat, uszodát, szállodát, hivatalépületet, hőerőművet, krematóriumot, síremléket, katonai űrállomását, templomot.

1982-ben elrendezte Aranka a leveleket is.

Hozzá kerültek a Lonci által gondosan megőrzött algériai levelek mindenekelőtt — ezeket szépen időrendbe rakta és 1982 nyarán elolvasta, heteken át olvasta Aranka a saját leveleit, amelyek mind így kezdődnek: Drága Loncikám, Nácikám! Így, több mint kétszázszor: Drága Loncikám, Nácikám!, majd egy dossziéba tette, spárgával átkötötte a dossziét és ráírta: Levelek Algírból Loncinak 1943-1964. Átolvastam: 1982. július.

Ezután a fényképeket rendezte el. Gondosan átnézte a Loncitól hozott két albumot, fölragasztgatta a leesett képeket, megsiratta közben Sztaramatyot, Papát, Mamát, Józsit, Nácit, Loncit, Gyulát, majd a maga albumait is rendbe szedte, az albumba be nem került képeket átnézte, borítékolta.

Szépen átlapozta Lonci megmaradt színész- és színésznőképeslap-gyűjteményét, a sok Biller Irént, Dolly Jancsit, Somogyi Nusit, Gaál Franciskát, Dayka Margitot, Loth Ilát, Gombaszöghy Fridát, Varsányi Irént és Beregi Oszkárt, Rátkai Mártont, László Andort, Törzs Jenőt és a többieket.

Elrendezett Aranka mindent: ruhát, cipőt, könyvet, tárgyakat, fecniket.

Kis papírlapra fölírta a megemlékezéseket is: Papa meghalt május 17-én, 1956. alá: Mama meghalt — persze nem írta ki újra, hanem csak macskakörmöket tett a meghalt szó alá — szóval Mama macskaköröm: december 13-án 1954. Aztán Nagymama macskaköröm macskaköröm 24-én. 1940. és így tovább.

Egy másik papírlapra életük nagy fordulópontjait írta föl magának: 1933. július. Erzsikével mentünk Oranba hajón, 1942. augusztus jöttünk hajón Pestre, 1946 decemberében mentem Algirba repülővel, 1955 májusban apuval jöttünk Pestre, Párisig repülővel, 1957. november mentünk vissza Algírba vonaton és repülővel, 1960. mentem Rómába repülővel, 1964. mentünk Pestre apuval röpülővel.

Egy újabb papirosra szépen fölvezette a bajokat, műtéteket: 1955. okt. 13. melloperáció, (daganat), 1957. június 13. méhkivétel, 1957. október 30. melloperáció, 1961. október epekő-operáció, 1977. október bokatörés,

1980. augusztus 15. Vulvaoperáció. Szeptember 1-29. sugárkezelés…

Látható ebből, hogy 1981-től nőttön nőtt a baj, mind nehezebben ment a rendcsinálás, újra és újra meg kellett szakítani a munkát, mind gyakrabban kellett kórházba vonulni, mind rosszabb lett Aranka állapota, egyre jobban kínozta a fájdalom, párnán kellett ülnie és a párnán később mindig maradt sárga folt.

Ekkor már semmi mást nem csinált Aranka, csak rendet egész nap, rendet rakott szakadatlanul, és minél jobban rakta azt a rendet, annál nagyobb lett a rendetlenség a valaha oly otthonos, tiszta Horvát utcai lakásban.

Mind többet mosogatott, annál több lett a piszkos edény, a tiszta edények oldalán is égésnyomok tünedeztek föl, az addig vakítón csillogó poharak homályosak lettek, akár a füstüveg, a kő is foltos lett, a fürdőkádba valami rozsdaszín micsoda kövült, a falak is besárgultak lassan és az egész lakást belepte, beivódott a falakba, a parkettába, a bútorokba valami csípős, furcsa szag.

Mire végzett a rendcsinálással Aranka, minden szerteszét került, minden összevissza lett, mindent ellepett a kosz.

És mégis minden rendbe volt.

Aztán már nem sok mindent írt föl Aranka.

Kis, maroknyi telefonregiszterbe ennyit:

„1982. december 8-án későn tudtam csak lefeküdni, de reggel felébredtem azért 1/4 6-kor anélkül, hogy az órám járt volna. Jött Erzsike és az onkológián voltunk 9-re. Felvétel, Erzsike elment, magamra maradtam. Kirámoltam. Elhelyeztek a III. emelet 10-be, 4 ágyas szoba. Van villany az ágy mellett, lehet olvasni. Alig fogtam hozzá, jöttek a különféle vizsgálatok. Dr. Balog kezdte, du. befejezte Dr. Uray, szavaiból kivettem, hogy általános eltávolítás, hogy mit, azt nem tudom, csak sejtem, de hát egyszer meg kell halni, mindegy, várom az eljövendőt, nem búsulok, ez a vég, bele kell nyugodni. Fontos, hogy családom minden tagja éljen egészségben sokáig. Éljenek boldogan, boldogan, egészségben, békében. Ne ismerjék meg, hogy milyen nehéz az élet. 10-11-én újabb kivizsgálások. Holnap vasárnap, várom a délutánt. Ápolónő 100, pogácsa 10, lift 5…

Még tavasszal hazament, de akkor már nagyon keserves volt minden.

1983. május 8-án vonult be a Jánosba, az I-es belre, ahol akkor már Dobó Erika volt az osztályvezető főorvos. Ez jó volt nagyon.

Az első emelet 13-as szobájába került Aranka, a folyosó végén.

A mosdó melletti ágyat kapta meg. Jobb lett volna egy ablak melletti ágy, mert itt gyakran ráspricckelt a víz, de végül jó volt ez is, itt legalább nem volt az a huzat, például.

Az utolsó szavak, amiket Aranka hallott, ezek voltak:

— Rémes, hogy énnálam micsoda cúg van, Aranka néni, higgye el, hogy szerencséje van ezzel az ággyal, mert énrám ott az ablaknál úgy jön a cúg, hogy az valami rémes… Már teljesen készre ment a derekam… Aranka néni… Aranka néni… Ez már nem hallja… Gyerekek, ez már nem hallja…

Bächer Iván