Didó, a bűnös

Aki ír — újságba tárcát, cikket, más effélét —, az megszokja hamar, hogy írásának az esetek többségében soha semmilyen következménye nincsen.

Az írás a való világon nyomot nem hagy, tettre nem ösztökél, nem ront és nem javít, agyban szikrát nem csihol, szív kapuját nem tárja ki.

Legalábbis ritkán.

Aki ír, az hozzászokik ehhez, előbb-utóbb ki is dolgoz saját használatra valamilyen ideológiát a visszhangtalanságot magyarázandó és elviselendő, például, hogy ő magának ír csupán, megszokásból vagy kötelességből vagy sportból vagy — urambocsá! — pénzért.

Így vagyok ezzel — mi tagadás — magam is.

Megszoktam már, hogy az írás elszáll és semmi sem marad.

De a világban az a szép, hogy néha nem úgy van, ahogy lenni szokott benne.

Néha például az írás — ez esetben egy cikk — nyomán mégiscsak történik valami.

Ezt kellett megélnem nemrégiben.

Egyik cikkecském, amelyik Didó címmel jelent meg e lapban, egy baromfiboltban történt esetről tudósított. Öreg, vak, süket, de nagyon jó, végtelenül tisztességes, becsületes, jó szándékú és törvénytisztelő kis kutyáról volt szó, akit — mert süketségéből kifolyólag nem hallotta a szóbeli intést — majdnem megölt a baromfis. A kutya gazdájának nevét nem írtam le, csak annyit említettem, hogy a hölgy tanárnő, fél évszázada a Pozsonyi út elején lakik, ismerői Fanninak vagy Fifinek szólítják és a férje magyar költő volt, akit 1944-ben megöltek.

Na, most ezzel az írással ritka dolog történt.

Hatása lett.

Hatása, mégpedig többirányú.

Ezen irányok közül a legkevésbé fontos, pontosabban csak magánéleti jelentőséggel bír az a tény, hogy a cikkecskéért az irodalmi hetilapban megdicsért engem egy nagy magyar író. Az ilyesmi mindig jólesik, különösen annak, akit nem minden nagy magyar író szokott dicsérni. De hát ez magánügy.

Közérdeklődésre tarthat számot viszont az, hogy az írás nyomán meghökkentő sok telefon, levél, szóbeli üzenet érkezett a cikk írójához, de még inkább a szóban forgó hölgyhöz, akit nem csupán azonosítottak sokan, hanem rengetegen ismernek, számon tartanak, még akkor is, ha ez az ismeretség nem kölcsönös, csaknem százan vették föl a telefont, pár emberi szót mondani az asszonynak, akit mindenki ismer, akinek csak egy kicsit is elfogadható magyartanára volt. (A szeretetből nyilván jutott a kutyának is — talán ennek is köszönhető, hogy Didó megmaradt és mára jól van egészen.)

A cikk megjelenése utáni napokban valami régi, tűntnek hitt világ sejlett előttem egy pillanatra föl, egy régi, tán sosem volt város, amelyikben még ismerték, számon tartották egymást az emberek, ismerték egymás jelenét és persze múltját, tudták, ki kicsoda, ki volt anyja, apja, nagyapja, hol lakik és hol lakott, mit csinál, hogyan él és mivégre.

Másrészről viszont hamar föl kellett figyelnem arra, hogy azok, akik ezt az érzetet keltik, azok az emberek, akik a költőözvegyet személyes, közeli ismerősüknek, életük részének, darabjának, szerves részének tudják, érzik, ezek az emberek kivétel nélkül negyven, inkább ötven, de még inkább hatvan év fölött járnak.

Szerencsés helyzetemből következőleg azonban nem csupán ennek a korosztálynak képviselőivel tartok napi kontaktust.

Fiatalok között is élek.

Közülük legtöbben újságolvasók, aki nem, az is újságot ír legalább.

Valamennyien érettségizettek, döntő többségük egyetemista vagy az volt, harmaduk magyarszakos.

A cikk után vagy harminccal diskuráltam biztosan.

A harmincból egy, egyetlenegy sem akadt, aki a föntebb említett koordináták alapján be tudta volna azonosítani a költő nevét.

Ez kicsit meglepett, igaz, már nem nagyon.

Ők tudnak valami mást, biztosan.

Két világban őrölünk.

A cikknek azonban voltak további konzekvenciái is.

Egy állatvédő egyesület följelentést tett a rendőrségen. Én ezzel nemigen értek egyet, nem csupán azért, mert a magyar rendőrség és igazságszolgáltatás állapotának ismeretében naivitásnak tartom az efféle kezdeményezést, de mindenekelőtt eredendően idegenkedem a feljelentéstől mint műfajtól, soha nem műveltem és a hátralevő időben már nem is fogom, valahogy az az érzésem, hogy el lehet a dolgokat másképp is intézni, ha már olyan fontos azokat elintézni — nem az, egyébként.

De hát ha más jelent, istenem.

Még ez sem lenne túlzottan érdekes.

De a följelentés megfogant, az igazságszolgáltatás gépezetének fogaskerekei mozgásba lendültek, akta nyílt, fedelére hosszú szám került, előadó veselkedett a munkának, jogszabálygyűjtemény vaskos kötete nyílott, gépírónő fűzött be papírt, osztályvezető neve kanyarintódott az iratra és keményen koppant koronás pecsét.

Az eredmény az alábbiakban tanulmányozható.

Ez a levél csattanós cáfolata annak a sajnálatosan széles körben elterjedt és nyilvánvalóan előítéleteken alapuló közvélekedésnek, miszerint a magyar rendőrség nem működik.

Nem. A rendőrség a helyén van.

Bűn itt nem marad megtorlatlanul.

BRFK. XIII. ker. Rendőrkapitányság
Bűnügyi Osztály
Szám: 153-40-142/1996.
E.a.: Balogh Sándorné r. tzls.

Fauna Egyesület és Alapítvány
Széchy Ágnes ügyvezető elnök részére!
Budapest II., Keleti K. u. 22.
1024

Hivatkozással az 1996. szeptember 24-én kézhez kapott — ismeretlen elkövető ellen tett — feljelentésére, az alábbiakról tájékoztatom:

A feljelentéshez mellékelt újságcikk szerint egy ismeretlen hölgy a Bp. XIII., Wallenberg u.-ban levő baromfiboltban kívánt kutyája társaságában vásárolni. Mivel élelmiszer-elárusító üzletbe állatot bevinni tilos, a bolt dolgozói erre a hölgyet figyelmeztették. A figyelmeztetés ellenére a kutya az üzletbe bement, ahonnan eltávolították.

Mivel az 1968. évi I. törvény 13. §. (2) bekezdése szerint:

„Aki kutyát vendégforgalmat lebonyolító nyilvános helyiségbe vagy élelmiszer-elárusító üzletbe beenged, illetőleg bevisz, háromezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható”, kérem szíveskedjék közölni a cikkben név nélkül szereplő hölgy nevét és lakcímét a szabálysértési eljárás lefolytatásához.

Budapest, 1996. október 7.

PH.

dr. Béres László r. alezredes osztályvezető
kapitányságvezető-helyettes

Bächer Iván