Népszabadság, 1996. november 2.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Sprentzl Gyula 1972 júniusában ment el orvoshoz, amikor már ő is belátta, hogy nincs rendben valami. Aranka több mint egy éve mondogatta, hogy el kéne menni, hiszen ő mosott, ő látta legelőbb, hogy Gyuszi nemigen tudja tartani a dolgokat.
Sprentzl Gyula 79. évében járt ekkor. A professzor szobájába lépve első szava az volt, hogy nem engedi megoperáltatni magát.
Ekkor még rendbe hozták, igaz, katéterrel, de hát meg lehet szokni azt is, minden két hétben jött az ápolónő cserélni, Sprentzl Gyula pedig a többit megoldotta maga, közben kapott egy trombózist a lábára, majd egy tüdőembóliát, de mindkettőből kikászálódott, persze a nyugdíjasélet örömeiről, sétáról, moziról, hangversenyről, vendégségről többé nem lehetett szó.
1975 végétől Sprentzl Gyula állapota rohamosan romlott, éjjelente alig aludt, ordítozott, fölkelt, nagyokat esett, és bizony takarítani is kellett utána, naponta nem egyszer, meg mosni, mosni naponta hatszor-nyolcszor is.
Nem csupán a prosztata fáradt el, hanem az egész.
A legnagyobb baj az volt, hogy ekkor már nem tudta maga kezelni a katéter dugóját, éjjel háromszor-négyszer is fölkeltette Arankát, aki lefogyott pár hónap alatt tizenkét kilót.
Február 25-én reggel 10-re jött a körzeti orvos és jött Gold Boldizsárék orvosa is, Dobó Erika doktornő is, jött Erzsike, Gold Boldizsár, és rövid vizsgálódás, tanakodás után megszületett a döntés: be kell fektetni a kórházba Sprentzl Gyulát.
Aranka hiába fogadta meg ezerszer, hogy ő ezt nem engedi soha — most nem tiltakozott már.
Közben jött a postás, hozta a nyugdíjat, 1097 forintot, amelyből Aranka adott neki hatot, mert mindig annyit szokott.
Délben a betegszállító mentő bevitte Sprentzl Gyulát a János Kórház I. számú belosztályára, amely akkor még a Diósárok felőli oldalon volt, balra a sebészet felett.
A két mentősnek 40 forintot adott Aranka.
Dobó Erika doktornő már várta őket. Nyolcágyas kórteremben jó ágy jutott, ablak melletti.
Mikor Aranka eljött, Sprentzl Gyula sírt. Hazafelé a Morvát utca sarkán lévő közértben vásárolt kosztot Aranka 50 forintért. Vett egy kis füzetet és borítékokat is hatért. Ekkortól kialakult, hogy mindig hazafelé tért be a boltba.
Délután, amikor visszament, Sprentzl Gyulát kicserélve találta. Megszokta a környezetet, evett jól, jobban, mint otthon. Levágta Aranka Gyuszi körmeit, amire otthon nem volt idő.
Aki csinálta, tudja milyen az, amikor a kórházba járás adja meg minden egyes nap rendjét, gerincét, ritmusát, amikor a véget mindennap újra és újra kell kezdeni, amikor csak csinálni szabad, csinálni, csinálni. Aranka csinálta heteken, hónapokon át.
Fürdőbe járt hetente kétszer is, egyik alkalommal csak a gőzért fizetett nyolc forintot, de hetente egyszer nem sajnálta a 17-et, gőzért, manikűrért, pedikűrért, masszázsért.
Az ápolónőknek hetente adott 50 forintot, vége felé százat.
1976. március 18-án hajnalban arra riadt, hogy Lonci hívja őt… Szép volt az idő, pedig a meteorológia esőt ígért. Aranka elkészült, fogta öreg algíri ernyőjét, és elindult életében először egyedül — a temetőbe. 1948 novemberéig Mamával, 1964 májusától Loncival járt ki. 1970. december 22. óta, mióta Náci is elment, gyakrabban is mentek, mint annak előtte. És most hozzá, az ő Loncijához kellett mennie. Loncinak sötétpiros muskátlit vitt, Mama sírjára sárga nárciszt, hisz az volt Mama kedvenc színe, 108 forintba került a virág és az út együtt.
1977. március 25-én hazahozták a kicsit megerősödni látszó Sprentzl Gyulát, aki örült nagyon, de sajnos március 28-án este lecsúszott a fotelból, Aranka nem bírta fölemelni, két órán keresztül húzta-vonszolta a szőnyegen, néha megpihentek odalenn, sírtak egymás karjaiban, kész csoda volt, hogy valahogy fölkeveredett Sprentzl Gyula az ágyra. Másnap Erzsike már ott aludt, éjjel Sprentzl Gyula üvöltözött, útra kélt, elesett, összevissza verte szép fejét, Aranka zokogott, Erzsiké összeszorított szájjal szedte újra és újra össze apját, akit persze tisztába is kellett tenni közben nem egyszer. Délután jött Erika doktornő, elintézte a mentőt, még egy éjszakát volt Sprentzl Gyula otthon, kiabált, szakadatlanul hívta Arankát, aki amíg bírta, ott térdelt mellette az ágynál.
Mikor reggel jöttek a mentők, Sprentzl Gyula már sem feleségét, sem lányát nem ismerte meg.
Száz forintba volt a mentő, persze.
Másnap, március 31-én Sprentzl nem evett semmit, kis teát ivott. Aranka rengeteg szennyest vitt haza, mindent kétszer kellett áztatnia hipóban.
Április 3-án éjjel fáradhatatlanul üvöltött hajnalig: „Anyuka! Anyuka”, s nem fogott szervezetén semmi altató, nyugtató, legföljebb hangos zokogást váltott ki néha. Az 1-es bel betegei kezdtek az alvásról leszokni.
Reggelre viszont tiszta fejjel fogadta Gold Boldizsárt, akit megkért, hogy vigyázzon Arankára majd.
Április 6-án, amikor fürdőbe ment Aranka, már a masszírnő is mondta, hogy rossz bőrben van nagyon.
Május elejére kicsit jobban lett Sprentzl Gyula megint, napokon át örömmel megivott egy egész üveg sört, pedig nyolcvankét éven át sörrel nemigen élt, csak ha nagy volt a meleg Algírban, csak akkor, de most rákapott a végén. Négy forint tíz fillér volt egy üveg kőbányai akkor, azt vett Aranka, általában hármat egyszerre, az három napra elég volt.
Május 9-én 4-re ért a kórházba Aranka, Sprentzl Gyulát alva találta, simogatásra sem ébredt föl, Aranka csak ült mellette, és nézte emberét, akinek egyik szeme nyitva volt, másik csukva, szája tátva, orrából centire nőtt ki a szőr, el is határozta Aranka, hogy másnap hoz ollót, és kivágja.
De — mert valaminek mindig lehet örülni — nem volt láza Sprentzl Gyulának legalább.
Sört aztán május 9. után többé nem ivott. Arankát viszont rendszeresen kérlelte, feküdjön le már, menjen az ágyába, késő van.
Május 10-én Sprentzl Gyula rágyújtott egy cigarettára, boldog arccal szippantott kettőt, és Aranka is boldogan nézte a szép, hosszú szőrös ujjakat, ahogy elegánsan tartják a cigarettát, és arra gondolt, hogy szerette nézni mindig, ahogy az ő Gyuszija a cigarettát tartja, úgy, ahogy csak ő tudja tartani, hányszor nézte titkon a Királyban, Oránban, az algíri Kék Medvében… aztán a következő pillanatban kihullt Sprentzl Gyula kezéből a cigaretta, rá a takaróra, gyorsan elnyomta Aranka, de így is maradt egy kis nyoma.
Május 11-én délután Aranka Sprentzl Gyulát kicserélve találta, teljesen tisztán beszélt, értelmesen mondta el, hogy rettentően szenved, dekányi húst nyelt le, mielőtt elbúcsúztak egymástól, Sprentzl Gyula váratlanul megköszönte Arankának az ápolást.
Május 16-án Gyula evett egy csöpp csirkemájat, de a kávé már nem kellett neki, kicsit később fél banánt is elmajszolt, Aranka próbált egy szem epret is a szájába tenni, de az már nem sikerült. Nagyon drága volt még az eper, 72 forint fél kiló, de hiába, nem kellett már Sprentzl Gyulának. Mikor aztán elaludt, Aranka a bal lábról nagy nehezen le tudott vágni egy kevés kemény, sárga körmöt, ez nagy gond volt, föl is ébredt rá Gyuszi mindig, de Aranka mégis mindennap vágott egy kicsit. Aztán Gyula ki akart takarózni folyton, és azt kérdezgette, hogy hová mennek aznap aludni. Aztán együtt imádkoztak egy kicsit. Az ment.
Ekkor már Aranka mindent fölírt, különben elfelejtette volna, állandóan keresett valamit, telefonszámlát, pénzt, kulcsot, füzetet.
Május 18-án 5 órára érkezett a kórházba, már a folyosón hallatszott Sprentzl Gyula hangja: „Segítség! Segítség! Anyuka! Nagyon fáj! Segíts!” A betegek sápadtan, karikás szemmel ültek a folyosón sorban.
Május 19-én reggel Arankának azonnal eszébe jutott, hogy egy éve ment el az ő Loncija. Gondolta, visz majd neki virágot, persze csak akkor, ha majd a lába ki lesz vágva, hisz abban az évben már volt kétszer is odakinn. És persze eszébe jutott az is, hogy esedékes lenne, hogy Bella fölállíttassa a sírkövet. Itt az ideje. Aznap 16 forintot költött a boltban, négyet a patikában és hat forintot benn hagyott a kórházban az ő Gyuszijának.
Megette a süteményt, megitta a kávét, ivott szörpöt, és egy kis sajtot is evett. Aztán mondta, hogy ő most megy aludni, megcsókolták egymást és Arankáék mentek is. Arankának csorogtak a könnyei és ezt dünnyögte: „Hát ez lett a tout d’un coup-ból”.
Június 6-ától Sprentzl Gyula nem beszélt, nem is kiabált, nem vett tudomást Arankáról sem, hiába csókolta meg Aranka a nyirkos homlokot. De a cukrozott epret még megette, és ivott is. A könnyei folytak a szeméből, de nem beszélt, nem is panaszkodott.
Június 7-én kapott két infúziót. Azután átvitték a műtőbe, és kicsit rendbe tették kisebesedett lábszárait. Ekkor már mindennap kapott két liter infúziót.
Június 8-án meglátogatta őt az eltávozáson lévő Gold Jenő. Sprentzl Gyula sokáig csak nézte unokáját, fogta kezét és nézte, és közben könnyek szivárogtak a szeméből. Gold Jenő pedig nézte nagyapját, és nem gondolt semmi másra, csak arra, hogyha majd ő fog meghalni egyszer, akkor az ő orrából is így kilóg majd a szőr.
Aztán Sprentzl Gyula szeme hirtelen félelmesen tágra nyílt, sárga homlokán összeszaladtak a ráncok, magához húzta Gold Jenőt, és rekedt hangot suttogta:
— Tegnap láttam Boldizsárt.
— Hol, nagypapa?
— A körúton. Egy nővel.
— Az lehetetlen, nagypapa…
— Láttam… Láttam…
Majd legyintett Sprentzl Gyula erőtlenül, és azt motyogta:
— Tout passe, tout lasse, tout casse.
Gold Jenő nagyjából értette ezt…
Vszjo prajgyot — így hallgatja majd ugyanezt egy másik nyelven tizenöt évvel később naponta… Állítólag Csehov gyűrűjébe volt vésve ez.
Június 22-én éjjel Aranka arra riadt otthon, hogy Gyuszi hívja őt: „Éhes vagyok! Adjatok enni!”, persze nem tudott elaludni aztán, elment a Mártírok útjára a templomba, és imádkozott, kérte istenét, hogy ne kínozza tovább Őt és mindannyiokat, vegye el Gyulát, és meghallgatást nyert Aranka, mert déli 12 órakor csöngettek, és jött fel Erzsike és Gold Boldizsár és mondták, hogy reggel 9 órakor Szita Mari doktornő telefonált a kórházból, hogy 22-én kedden reggel fél 9-kor Sprentzl Gyula meghalt.
A zárójelentés szerint tüdőgyulladás, általános érelmeszesedés, sokgócú agylágyulás és prosztatarák volt a baj egyebek között.
Két napot lányánál aludt Aranka. Június 24-én elment Boldizsárral intézni a temetést. Ugyanezen a napon föladta az értesítéseket. Írt az Energiagazdálkodási Intézetnek, a Középülettervező Vállalatnak, Pálmay Bélánénak a Baross utcába, az algíri barátnőknek, Edithnek Lyonba, Marcsának Aix-en-Provence-ba, Annienak Párizsba és Kinszky Mária grófnőnek az új-zélandi Aucklandbe.
Június 25-ép a Szent Anna-templom plébániájára ment az egyházi szertartást megbeszélni. 440 forintot hagyott ott. Július 6-án este 6-ra tűzték ki a misét.
Aznap délelőtt volt a temetés, 10- kor.
Sprentzl Gyula számos síremléket tervezett egykoron, többek között az Aczél családét, de neki magának nem jutott önálló sír — a 130-as parcella 2. sorában a 19-es sírban osztozott a helyen az öreg Malovecz Bélával, a gróf szabójával és Mamával, aki nyilván nem bánta ezt — legalább volt, aki elmesélje neki odalenn, mi lett a vége a Kaméliás hölgynek.
A hamvasztás 480, a koporsó 657, a szemfedő 30, a sírtábla 31, a ravatal 150, az áldozati láng száz, a növénydísz 145, a sírásás 40, a koszorú 500 forintba került.
Bächer Iván