Fölírás

1975. május 19. volt, hétfő, jó kora reggel.

Malovecz Aranka nem sokat aludt.

Éjfél után ötven perccel telefonáltak a kórházból.

Gyuszi nem ébredt föl, ő sem ébresztette, olyan nehezen aludt el úgyis, nagyon rossz állapotban volt már szegény.

Aranka néha félórát félálomban szunyókált, de inkább hánykolódott csak a jó algíri ágyon egész éjszaka.

Hatkor fölkelt, összeszedte magát, beágyazott, evett egy kis vajas kenyeret, száraz volt a kenyér, de gondolta, nem baj, nem hizlal annyira legalább.

Ekkor fölkeltette Gyuszit, nagy nehezen kivitte a fürdőszobába, ott elintézték a dolgokat, egy jó algíri szivaccsal, ami igazi szivacs volt, tengeri, nem afféle ócska műanyag, lemosdatta Gyuszit, felöltöztette, fehér inget, vasalt pantallót, nyakkendőt adott rá, megfésülte gyér haját, betámogatta a szobába, leültette az ablak melletti fotelbe, gondosan körbetekerte derekát egy jó algíri takaróval, két kis katona vajas kenyeret beletömött a szájába, megitatta egy pohárka tejjel és így szólt:

— Te most itt maradsz, apukám, én elintézem a dolgokat, aztán jövök.

— Jó — mondta Sprentzl Gyula.

Aranka kikeresett aztán egy hálóinget az övéi közül, spekulált, melyiket vigye, nem akarta a legrosszabbat sem vinni, de a két legjobbat sajnálta volna, vagyis dehogy sajnálta volna, de gondolta, hogy Lonci is úgy gondolná, hogy kár lenne a legjobbat vinni, jó lesz egy közepes, egy jó pár éve használt, de még nem kopott, még mégiscsak jó állapotban lévő, apró, piros virágmintás hálóinget vinni be.

Ilyet tett tehát a nagy zacskó mélyére és még két másik nejlonzsákot.

Harisnyát húzott, mert azért olyan meleg nem volt még, hogy ne kellett volna harisnya, de egy jó meleg kardigán már megtette a tavaszi kabát helyett, mert olyan hideg nem volt azért mégsem.

Homlokon csókolta az ő Gyusziját, az előszobában fölhúzta fehér tavaszi cipőjét és fél nyolckor lépett ki az ajtón. Bezárta jól, szokása szerint ellenőrizte, hogy jól bezárta-e.

Leliftezett, kilépett a Horvát utcára, egy szórakozott pillantást vetett a szemközt épülő ház szerkezetére, és eszébe jutott, hogy amikor Lonci utoljára ott járt náluk április 4-én, Tibiékkel, amikor az utolsó képek készültek róluk, akkor még csak az első szintet építették, most pedig már a hatodiknál tartanak, pedig csak alig több mint egy hónap telt el azóta…

Nyolc órára ért a Vas utcába.

Az ágy már üres volt. Matrac se volt rajta.

A nővérszobába ültek be Julika nővérrel, aki végig olyan jó volt Loncihoz.

Julikának ki is gördült a könnye, mikor előhúzta az asztal alól a pakkot.

— Nagyon szerettem Loncikát — mondta, miközben bíbelődött a csomóval, mert úgy látszik, túl erősen becsomózta hajnalban.

Aranka nem tudott erre mit mondani, őneki is folytak a könnyei.

— Áldott jó ember lehetett Loncika — mondta a nővér.

— Az volt, a legjobb ember, akit ismertem.

— Nem volt neki gyereke soha?

— Nem volt.

— Szegényke.

— Nem volt szegény.

— Tessék mondani, tulajdonképpen ki volt Loncika?

— Hogyhogy ki volt?

— Hát, mivel foglalkozott?

— Hogyhogy mivel? Hát felírónő volt.

— Felírónő?

— Felírónő.

— Mit írt föl?

— Hát a kosztot.

— Milyen kosztot?

— Hát, az étteremben felírta, amit a pincérek kivittek. Felírónő volt — mondta nyomatékkai Aranka, és sárga szeme tágra nyílt a csodálkozástól. — Felírónő. Először a Britanniában volt felírónő, ott több mint húsz évig, aztán a Bástyában, végül pedig a Gellértben. Ült a söntésben, az ő kis pultjánál és fölírta a dolgokat.

— Ezt csinálta egész életében?

— Ezt. Miért? Nagyon szerette csinálni. És nagyon jól csinálta. Mindenki mondta, hogy senki nem tudott olyan jól, olyan pontosan fölírni, mint ő. Soha nem tévedett. Mégis mindenki szerette. És ő is szeretett. Különösen a Britanniában. Mondogatta nekem, hogy mennyire szeretett a Britanniában fölírni. Az egy finom hely volt, és nagyon jó konyhát vittek ott. Szegény Loncikám mesélte, hogy mindig megkívánta az ételt, amiből sokat rendeltek, amit sokszor vittek el előtte és sokszor írt föl, különösen a brassóit, szegény Loncikám élt-halt a brassóiért, és bizony a Britanniában nagyon jól csinálták a brassóit, ezt mindenki mondja, nem sajnálták belőle a fokhagymát soha, ha egy nap hatszor-hétszer vittek ki brassóit, akkor a szakács már kérés nélkül is tudta, hogy egy zónaadagot ki kell küldeni Loncinak… Ahol Lonci volt a fölírónő, ott mindig jó volt a hangulat, ott soha nem veszekedtek, ott nem kiabáltak, úgy ült ott az ő kis pultjánál, mindig tisztán, mindig rendesen, mindig mosolyogva, hogy ilyesmi ott elő nem fordulhatott… Ő volt a legnagyszerűbb fölírónő Budapesten… Ilyen már nem lesz többé soha, mint ő volt…

— Ez biztos — bólintott az ápolónő, majd miután hallgattak kicsinyt, sóhajtott: — Hát, akkor csináljuk… Én is fölírtam már…

Azzal a közben kibontott zsákból szépen, az éjszaka fölvett leltár szerint kiszedegettek és áttettek az Aranka által hozott zacskókba 1 db személyi igazolványt, AU-I 134350, 1 db nyugdíjas-igazolványt, 131-27069, 1 db kézitükröt, 1 db szemöldökcsipeszt, 1 rózsafüzért kis bőrtokban, 1 db hajkefét, 2 db ollót, zacskóban gyógyszereket, 1 db kulcskarikát, rajta 4 db kulcsot, 1 db barna kézitáskát, 1 db üres csatos üveget, 1 pár félcipőt, 1 kispárnát 2 huzattal, 3 db törülközőt, 1 rövid ujjú otthonkát, 1 db zöld kardigánt, 1 db fekete szoknyát, 1 mintás rövid ujjú blúzt, 2 db ruhát övvel, 1 zacskó sós süteményt, 7 db újságot, 1 cs. eü. papírt, 2 db harisnyanadrágot, 1 db harisnyatartót, 8 db zsebkendőt, 1 db kis szivacsot tartóban, 1 db fésűt, 1 üveg Diana sósborszeszt, 1 fogkefét, 1 poharat, 1 db Venus karórát, 4 db pénztárcát, 2 db szemüveget, 16 db 100 forintost = 1600 Ft, 5 db 20 forintost = 100 Ft, 45 forintot apróban, összesen 1745 Ft-ot tehát, 1 db sárga fényű karikagyűrűt és 1 pár csavaros fülbevalót.

Aláírták mindketten, kicsit sírdogáltak még, aztán indult a pakkal fölfelé Aranka — a hálóinget a hamvasztáshoz még be kellett adnia.

Bächer Iván