Becker Beby

1969. november 15-e volt.

Vasárnap.

Sprentzlék adták az összebédet. A Horvát utcai lakás szobájában összetolt két, fémlábú, algíri asztalt tízen ülték körül: Sprentzl Gyula és Aranka, Aranka testvére, Lonci, a négytagú Gold család, a Gold nagyszülők, vagyis Gold Sámuel és felesége, Böske, továbbá Böske testvére, Romlaky Anna.

Sprentzl Gyula megérdemelt nyugdíjas hónapjait élvezhette már. Utolsó munkahelyén, a Báthory utcában lévő Energiagazdálkodási Intézetben 1968 márciusában búcsúztatta el a szakszervezet. Nyugdíját — kivételes miniszteri protekcióval — 700 forintban állapította meg a nyugdíjfolyósító igazgatóság.

A hetvenöt éves építész nehezen szokta a tétlenséget. El-eljárt a Filatéliába, a kávéházba, a Grashembe bélyeget cserélni, gyakran adták oda az unokákat is, lehetett kicsit sétálni azokkal is, de ezen túl már csak a televízió maradt.

Akkor már egy jó éve kabátot, briftasnit sem hagyott el…

Az öreg Gold szülők a József Attila-lakótelepen laktak, a Pöttyös utcában. Az Október 6. utca 20. szám alatti öreg, klasszicista Pollack-házat, amelyben 1936 óta volt otthonuk, lebontották, a helyén épült irodaház udvarán csak a két hatalmas gesztenyefa maradt meg.

Az öregek nem bánkódtak, a József Attilán jobb levegő jutott az asztmás tüdőkbe és közel volt Wekerle is, könnyebb volt látni gyereket, unokát. Békésen teltek az öregkor hálóinges napjai, nem lehetett tudni azt, hogy meg vannak számlálva már azok — két hónap teltével, karácsony délelőttjén Gold Sámuel elcsúszik majd a jégen, amikor megy át az újságért.

Gold Boldizsárék Simcája már nem volt meg, kiszolgált. Gold Boldizsár pár héttel előbb vett egy nagyon öreg Skodát, 1201-est 28 000 forintért. Azzal vitte le Sprentzl Gyuláékat a Balatonra, ahol ők még nem jártak soha, és azzal hozta föl nagynénjét, Romlaky Annát Szigligetről egy héttel előbb. Anna nézett ki az egész társaságban a legjobban talán, pedig őt is csak egy év választotta el a hetventől.

Lonci igen rossz bőrben volt, naponta kórházazott, Náciját két hete vitte be, és tudta, hogy többé nem várhatja haza.

A leves előtt Gold Boldizsár is komoran, szürke arccal lapozgatta a Népszavát, pár hónappal elébb esett át fülműtéten, a süketség családi baj volt, de az ő szakmájában — a magasztos elődpéldák dacára — különösen kellemetlen.

Ráadásul csütörtökön temetett, zeneszerzőt, rektort, szovjet katonát, Szabó Ferencet, akit Gold Boldizsár szeretett nagyon.

Mindennek tetejében kikapott a Fradi.

Egy órára összegyűltek tehát, olvasgattak, diskurálták, az időjárásról mindenekelőtt, szokatlanul meleg volt azokban a napokban, húsz fokot mértek Kalocsán.

Egy óra tíz perckor fölbukkant a konyhából Aranka a levestállal, mögötte pedig Lonci egy kistányérral, amelyen két cseresznyepaprika piroslott.

Mikor Aranka letette a tálat, Sprentzl Gyula megszólalt:

— Milyen leves van, Anyukám?

— Borsóleves, tudod jól — mondta Aranka és fölkeverte a merőkanállal.

Sprentzl Gyula homlokán egy pillanatra összeszaladtak a ráncok, aztán már a szép, hosszú, szőrös ujjak nyúltak is a cseresznyepaprika felé megadón.

A leves után érkezett a rántott csirke, rántott hús, rizs és Lonci néni hagymás krumplija.

Lonci néni a hagymás krumplit a következőképpen készítette el: a megtisztított, kockára vágott kétkilónyi burgonyát megfőzte. Míg az főtt, legalább öt szép fej megpucolt és fölaprított hagymát pingponglabdányi disznózsíron jó, de nagyon jó barnára pirított Lonci. Alkalmas eszközzel beletörte a zsíros hagymába a főtt burgonyát. Kicsit már bazedovos szemét le nem vette az edényről közben. Megcsóválta szép, nagy fejét, melynek tetejét kis konty vigyázta. Beledobott még egy evőkanálnyi zsírt a lábosba. Kis sót csöppentett utána. Törte, keverte, és hagyta, hadd bámuljon kicsinyt, de közben figyelte, hogy csak bámuljon, de oda ne kapjon Mikor mégis odakapott, gyorsan megkeverte. Megint megcsóválta fejét, hisz érezte ő, hogy még mindig száraz, nagyon száraz a krumpli. Beledobott zsírt megint. Kavart, hagyott, kavart, csóvált, dobott. Ilyenkor rendszerint megszólalt már Aranka:

— Loncikám, ne zsírozd agyon megint a krumplit. Az a te legnagyobb hibád, hogy a krumplit agyonzsírozod. Pedig tudhatnád, hogy az árt, úgy a májnak, mint a szívnek.

— Igazad van, Arankám, csak még ezt a kicsit, mert oly száraz, hogy rémes — mondta Lonci és azzal beledobott egy hógolyónyi zsírt. Aztán mint a felügyelet alatt álló zugivó, aki szíve szerint csak egy felest inna meg, ha hagynák, de mert titokban, lopva, gyorsan kell cselekednie, egész deciket kénytelen bedobni — ahányszor Aranka elhagyta a konyhát, annyiszor került Lonci hagymás krumplijába újabb és újabb zsíradag. Végül egészen sötétbarna lett Lonci hagymás krumplija, amelynek lágyan rengő, kocsonyás állagát tökéletesen ellensúlyozták a benne sűrűn föllelhető ropogós, fekete, sült darabok.

Lonci hagymás krumplijából soha nem maradt.

— Hát Boldikám, szépen elkenték a száját a te Fradidnak — mondta Sprentzl Gyula, miután végzett a püspökfalatjával, mert azt szerette.

— Sajnos…

— A csatársorral lehetett valami baj.

— Áh… — legyintett Gold Boldizsár.

— Szőke, Juhász, Branikovics, Szűcs, Katona… Mi kell még… Jobb volt a Leeds…

— De kiesett az MTK, a Csepel, a Vasas… Hát mi lesz itt, Boldizsár?

— Majd harmadikán Marseille-ben elkenjük a tótok száját — kotyogott bele a diskurzusba Gold mama, született Romlaky Erzsébet. — Úgy látszik, nem volt nekik elég tavaly augusztusban…

Desszertként szilvás, gyümölcsös tarte volt, majd kávé. Ürült szépen az egyliteres borospalack és elfogyott két üveg sör is.

A kávé után még egy negyedórát ücsörgött a társaság az asztal körül, aztán Aranka és Lonci leszedték az asztalt.

— Ezt miért nem eszed meg? — mutatott a Sprentzl Gyula előtt lévő érintetlen szilvás tésztára Aranka.

— Nem kívánom, anyukám.

— Itt hagyom, amíg meg nem eszed, fiam…

Sprentzl Gyula harapott kettőt, aztán letette a tányérra a tarte-ot.

Lonci és Aranka kivonultak mosogatni, a két Gold gyerek leült a szőnyegre és malmozott. Gold Boldizsár a kis szobában ledőlt Aranka ágyára, Erzsike pedig hazavitte kocsival Romlaky Annát a Szent István körútra. Ment velük Böske is, mert el akart hozni húgától egy pongyolát.

Miután becsukódott az ajtó mögöttük, Lonci elismerőn jegyezte meg.

— Jól néz ki ez az Anna, dacára a korának…

— Hát, azért már nem egy Becker Beby — mondta erre Aranka, és ment ő is mosogatni Loncija után.

A szobában, a hosszú asztal két főjén egy-egy fotelbe süppedve ott maradt a két nagypapa: Sprentzl Gyula és Gold Sámuel.

Egy goj, egy zsidó.

Az időjáráson kívül egymással egyébről nem beszéltek soha.

Úgy tűnt, hogy Sprentzl Gyula alszik. Hátradőlve, fejét a fotel támlájára döntve, szemét becsukva ült. Két szép, hosszú ujjú, szőrös kézfejét összekulcsolta a hasán.

Megszólalt halkan, szemét nem nyitva ki:

— Becker Beby…

— Becker Beby — bólintott váratlanul az öreg Gold, akinek jó negyven éve nemigen volt szokása szólni, legalábbis otthon.

Sprentzl Gyula kicsit kinyitotta szemét. Ránézett nagypapa társára.

— Ismerted?

Gold biccentett:

— A szemét szerettem…

Ha ezt hallották volna a többiek, megdöbbentek volna biztosan. Az utolsó szót Gold Sámuel szájából ejteni ember nem hallotta addig.

— Én a kezét…

— Szép volt az is…

— Ahogy a cigarettát tartotta…

— De azért a szeme volt a legszebb…

— Meg a szája…

— Meg az az anyajegy a szája szegletében…

— Valóban… Volt ott egy anyajegy…

— Ott is volt…

— Valóban, ott is…

— Csak egy baja volt…

— Micsoda?

— Hogy drága volt.

— Nagyon drága volt.

— De megérte.

— Nagyon megérte.

Ekkor belépett Aranka.

— Mi az, apukám?! Te még nem etted meg a tarte-ot!

— Mindjárt megeszem, anyukám…

— Apukám! Te nem mindjárt eszed meg, hanem most eszed meg a tarte-ot. Majd rád fogok várni a mosogatással — mondta Aranka, megfogta nedves kezével a tarte-szelet maradékát, beletömte ura szájába és már vitte is ki a tányért.

Bächer Iván