Újra újra otthon

1964. március 2-án, hétfőn, azon a napon, amelyen Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a nyugati hatalmak magatartása miatt nem jött létre semmilyen megegyezés a genfi leszerelési tárgyalásokon, annak dacára, hogy a Szovjetunió számos javaslata ott fekszik az asztalon, azon a napon, amelyen Jurij Andropov, az SZKP központi bizottságának titkára vezetésével szovjet pártmunkásküldöttség érkezett Budapestre, a magyar pártmunkát tanulmányozandó, amikor Podgornij, a szovjet állam egyik legfőbb vezetője látogatást tett De Gaulle elnöknél, amikor Barzani, a kurdok vezetője bejelentette, hogy a kurdok beszüntették a harcot, és csak az a törekvésük immár, hogy testvéri barátságban éljenek Irak arab lakosságával, amikor Paks és a Sió-torkolat közelében nagy erővel dolgoztak a jégtörő hajók, amikor megkezdték a Nagykörút közműveinek teljes felújítását, amikor a Thália Színház KISZ-bérletében Fejes Endre Rozsdatemetőjét játszották, amikor a gumírozott zoknik tágulásának megakadályozására a Budapesti Harisnyagyárban megkezdték különleges vegyszerrel átitatni a bokafixeket, amikor Portisch jól rajtolt a 19. magyar sakkbajnokságon, amikor este Zubin Mehta vezényelte az Állami Hangversenyzenekar koncertjét, ezen a napon Sprentzl Gyula és felesége, született Malovecz Aranka hazaérkeztek Budapestre.

Nem volt ez egyszerű dolog, persze.

De hát jönni kellett.

Szerencse volt a bajban, hogy 1962. december 5. és 8. között Kállai Gyula vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség járt a fölszabadult Algériában, megbeszélték a dolgokat jól, biztosan ezzel egy időben magyar nagykövet is kezdett ténykedni a fiatal állam fővárosában, és hamarosan magyar szakemberek, mérnökök, orvosok százai érkeztek ki, pótlandó az elmenekült gyarmatosítók intelligenciáját. Szívélyes követ, Pestről érkezett hírhozó és Budapestre tanulni induló arab diák közvetített, segített, intézte Sprentzlék ügyeit.

Sok-sok izgalom, szaladgálás után 1964. február 5-én, szerda este háromnegyed hatkor fedélzetén Sprentzl Gyulával és nejével a Maison Blanche-ról, Algír repülőteréről fölemelkedett az Air France Caravellje.

Odaföntről még egy könnyes pillantást lehetett vetni a szeretett fehér városra, aztán már szervírozták is a vacsorát, volt majonézes hal, bifsztek, desszert és bor, de Aranka sört kért. Alig volt idejük megenni, egy óra múlva Marseille-ban voltak, s innen rögtön repültek át Edith barátnőjükhöz Lyonba, itt még eltöltöttek három hetet és aztán március 2-án, hétfőn 15 órakor megérkeztek a Keleti pályaudvarra, tehát.

Kinn már várta őket a család, ami meglehetősen egész volt akkor: ott volt Erzsike, férjjel, két gyerekkel, Malovecz Tibi, Bellával, gyerekkel, ott volt Lonci is az ő Nácijával, ott voltak mind. Őszinte volt az öröm, pedig nagy terhet jelentett hazatérésük a Gold családnak. Gold Boldizsár apja, az öreg Sámuel minimális nyugdíjjal bírt, Gold mama még annyival sem. Goldék négy nagyszülőt tartottak el a két gyerek mellett évekig. Hiába fogadkozott Sprentzl Gyula évtizedeken át, hogy ő inkább meghal, mintsem elviselje, hogy vén korára a lánya tartsa el — Aranka minden hónapban megkapta azt a havi ötszáz-nyolcszáz, később két-háromezer forint kiegészítést, ami a létfenntartásukhoz elengedhetetlenül kellett. Ebben az életben nem érdemes fogadkozni, ahogy Aranka mondogatta volt:

— Hiába, fiam, hiába, úgyis csak az történik, amit a sors ránk kimér.

Persze Sprentzlék nem jöttek üres kézzel. Hoztak apróságokat és hoztak olyasmit is, amivel jelentősen megkönnyítették Goldék életét.

Az előbbiek közül említsük meg, hogy édes lányuknak, Erzsikének hoztak egy moule á tartellete-t, ami egy maroknyi, kis tarte-ok sütésére alkalmas sütőforma volt. Nagy tarte-sütője volt Erzsikének, nem is egy persze, de kicsi nem, hát most lett az is. Kapott Erzsike továbbá egy moule á charlotte-ot és egy krumplipasszírozót, ami — két cserélhető betétje lévén — uborka, hagyma, retek reszelésére is alkalmas volt, lábon állt ez a szerkezet, alája lehetett csúsztatni a tálat, szolgál ma is, bár már csak Gold Jenő ismeri múltját a masszív alkalmatosságnak, amely szépen, sorban túlélte gazdáit.

Mert a konyhai uborkareszelőknek is megvan a maguk sorsa.

Kapott Erzsike továbbá egy üveg zöld olívabogyót, nem töltöttet, hanem amiben mag van, mert az a jó, és hoztak Sprentzlék banánt és narancsot, ami nagy kincs volt akkoriban Pesten, és érkezett francia földről egy szál különleges kolbász, úgynevezett Soub Ressad is, Erzsike mindig ilyet kért és kapott gyermekkorában, ha elkísérte anyját a piacra, ez egy spanyol eredetű kolbászkrém volt tulajdonképpen, kicsit csípős, de jó nagyon.

Persze a többiek is kaptak valamit mind: a nagymama-társ, Gold Sámuelné, született Romlaky Erzsébet, röviden Gold mama egy kötött kabátkát, férje, az öreg Gold egy jó pipát, Gold Boldizsár egy üveg konyakot, a két Gold gyerek képeskönyveket, ruhát és egy-egy collan-t, amiről ma már nem lehet tudni, mi a csuda volt.

Lonci kapott pamutot, kardigánt, Náci bácsi nyakkendőt, Tibi konyakot, Bella szintén pamutot.

Hoztak továbbá Gold Boldizsár szonátapartnerének 40 frankért hegedűhúrt, Caplan típusú G-, illetve D-húrt és egy teljes garnitúra Pirastro-Eudoxát, amiből az A-húr Kromstahl volt, nem bél, a G-húr pedig 16-os, a D-húr 17-es sorszámú volt, mert olyannak kellett lennie.

Végül rendelésre volt a pakkban a Faller nevű összeragasztós modelljátékból B 99-es, B 121-es, B 122-es, B 156-os, B 97-es, B 103-as, B 132-es készlet is.

A legkomolyabb ajándék csak március közepén érkezett meg: a kocsi, egy gyönyörű, kék színű Simca Aronde. Használt volt persze, de nagyon jó, utolsó maradék pénzükből Lyonban vették Gold Boldizsárnak 3200 régi frankért. A jármű 1300-ért keveredett Budapestre, hisz Sprentzl Gyuláék nem tudtak vezetni, Gold Boldizsárék is csak akkor tanultak.

De aztán az a Simca szolgált hűségesen évekig.

Sprentzl Gyuláék maguknak pedig hazahoztak szinte mindent. Algírban már régen nem volt ára se bútornak, se semminek, forradalom volt, kinek mi kellett, szerzett, lopott magának, bolond lett volna pénzt kiadni.

Sprentzlék tehát egy óriási, 12 köbméteres cadre-ban, ládában hozták bútoraikat, két fémlábú asztalt, nyolc hozzávaló fémlábú székkel, könyvszekrényt, nem nagyot persze, de kettőt, háromajtós, tükrös nagyszekrényt, négy fotelt, két ágyat, jó keményet, állólámpát, rajzasztalt, konyhai holmit, mosógépet, hűtőszekrényt, beleépített lemezjátszóval rádiót, rengeteg ruhát, némi könyvet, ventilátort, szentképeket, kitömött kis krokodilust, arab csecsebecsét, mindent, ami csak a cadre-ba fért.

És hoztak Sprentzl Gyulának egy gyönyörű teveszőr télikabátot — Algériában nem volt szükség ilyesmire, külön a kemény magyar telekre készülve vették 60 régi frankért.

Persze ezt a rengeteg holmit, amíg nem lett lakásuk, Goldék kertjében tárolták a cadre-ban. Goldéknál is laktak az első pár napban, Wekerlén, a gyerekszobában.

Goldék az előző nyáron újították föl, illetve építették át teljesen a lakást, mindent saját kezűleg barkácsoltak, az étkezőbe az asztalt, a padokat, ágyakat, szekrényeket. Az előszobai cipőtartó szekrény előtt Sprentzl Gyula hosszan mélázott: furcsa kerek lyuk volt annak a szekrénynek az alján, éppen olyanforma volt, mint valami guillotine.

De Gold Boldizsár előre kikötötte, hogy ha apósa, anyósa ott találnának ragadni, őneki az ellen semmi kifogása nincsen, csak éppen hagyva csapot-papot, két gyereket, feleséget, ő elköltözik akkor azonnal. Úgyhogy Sprentzl Gyuláék március 9-én áthurcolkodtak a Ferenc körútra albérletbe. Fizettek 500 forintot a szobáért havonta.

Ezt azonban — bár a hozott tartalék elfogyott hamar — ki tudták fizetni saját erőből is. Mert bekövetkezett az, amire komolyan már senki nem számított.

A hetvenegy éves Sprentzl Gyula munkába állt.

Megérkezése után a harmadik napon, csütörtök délelőtt elsétált a Buvátiba, és hétfőn szépen felöltözött, nyakkendőt kötött, borotválkozott, húzott gondosan suvickolt cipőt, homlokon csókolta asszonyát és mint fél évszázad óta majd minden reggelen, elindult az irodába újra.

Fizetése 2200 forint volt.

Szépen kerékvágásba zökkent a családi élet is.

Az első héten szombaton Malovecz Tibiéknél ebédeztek, Bella lecsóval kedveskedett Sprentzl Gyulának, persze eltett lecsó volt, akkoriban még nem lehetett márciusban kapni paprikát, másnap, vasárnap, Gold Sámueleknél voltak az Október 6. utcában, összejött a teljes család, volt húsleves, töltött pulyka, diós, habos torta, kávé. A következő héten aztán Loncihoz mentek rántott húsra és hamisítatlan Lonci-féle hagymás krumplira, a következő hétvége aztán a Wekerle-telepen telt és így tovább.

Arankának újra volt családja.

Amelynek tagjait pár hónap teltével megvendégelhette maga is.

Októberben ugyanis beköltözhettek saját lakásukba végre, ötven év után ez volt az első közös budapesti lakásuk. Igen hercig kis OTP-lakás volt, a vízivárosi Horvát utcában, egy akkor épült OTP-házban, megtekinthető ma is, sárga erkélyei vannak a háznak, a hentessel srégvizavi nyílik a kapu.

A Horvát utca, mely nevét a középkorban itt élt etnikumról nyerte el, akkoriban még őrzött valamit a múlt század Vízivárosának regényes hangulatából. A 11-es busz még csak álmodott arról, hogy egykor ő erre járni fog, még macskakő is csak az út közepén sejlett némi föl a homok és a sár közül, a Mártírok útja felé eső első néhány épület kivételével ekkor még sváb szőlősgazdák földszintes, barokk házai, több kocsma és egy rózsalugassal bújtatott vendéglő, a Hubertus kísérte útját a Csalogány utca felé bandukolónak.

De hát Sprentzl Gyuláék nemigen törődtek azzal, hogy házuk száma — 19-23. — is az e helyütt állott három budai barokk lak emlékét őrzi, és csak az őrzi már — ők örültek a szép lakásnak, aminek lehetett örülni valóban, mert szép volt az igencsak, negyedik emeleti, világos, másfél szobás, a nagyobbik szoba teljes hosszában erkéllyel, a konyha ugyan kicsi volt, ablaka pedig csak lőrésnyi odafenn, pedig csodás kilátás nyílt volna onnan a Mátyás-templomra, és a kamra is hiányzott néha, de egyéb ok nemigen akadt panaszra, remek ház volt és remek a lakás is, kellemes előszobával, és fürdőszobával, amiből hiányzott ugyan a megszokott ülőkád, de azt nemigen gyártott akkoriban a magyar ipar, a Sprentzlék számára természetessé vált megszokott bidéről már nem is beszélve, de jó volt amúgy a fürdőszoba is, elég tágas, elfért benne a francia mosógép.

Az ötvenöt négyzetméteres lakás 150 ezer forintba került.

Húszezret fizettek be előre Goldék, s aztán Aranka törlesztett 980 forintot havonta 1980-ig. Persze a fönnmaradó 1200 forintból nem volt könnyű kijönni — Aranka nem kapott nyugdíjat —, de az Erzsikééktől kapott segéllyel már végiggazdálkodott Aranka egy hónapot, beosztani tudott nagyon.

A 2200-ból mindjárt levontak 66 forint járulékot, 20-at pedig a szakszervezet kapott. 1964-ben a november havi villanyszámla volt 17 forint 54 fillér. Sprentzl Gyula kapott 30 forintot hetente, amiből befizetett ebédre a Buvátinál. Kapott ezenkívül havonta egy százast, ami a Filatéliához ment, hisz a bélyeggyűjtemény is belekerült a cadre-ba.

Általában napi 35-50 forintból kihozta a kosztot Aranka, de ebben már volt két üveg sör is.

Az elmaradhatatlan lottóra Aranka a heti 7 forintot nem sajnálta soha.

A házmester havonta 20-at kapott, a patyolat kijött hetente 15 forintból, patikában ritkán hagyott ott Aranka többet 8 forintnál. Kétnaponta a jég került 2 forintba. (A hozott frizsider Goldékhoz került.)

A ferencesek templomában 3 forintot hagyott ott Aranka minden vasárnap.

A közlekedés kettőjüknek 60 forintjába került egy hónapban.

A Népszavát járatták, havi 15-ért.

Ha kimentek Loncival a temetőbe, akkor a virágokra elköltöttek 35 forintot is.

Pakli cigaretta Gyuszinak 4 forint 50-ért jutott.

Néha moziba is beült Aranka Loncival. A Mártírok útjai Május 1-ben 8 forint volt a két jegy.

Persze akadtak rendkívüli kiadások is. 1964. október 15-én, csütörtökön például vettek egy sakktáblát 68 forintért, másnap pedig Sprentzl Gyula kapott egy ruhát 300-ért. A karácsonyi sütéshez egy 8 forintos nyújtófát kellett venni gyorsan. (A süteményrumból két deci 12 forintba került.) Szilveszter előtt 30-án elmentek a Paksi Halászcsárdába ebédelni, az is volt 30 forint.

És végül a fürdő.

Aranka sajnálta kicsinyt, hogy a lakás nem az ő szeretett Józsefvárosában van, hanem az általa — rövid lágymányosi intermezzót nem számítva — soha nem lakott Budán, de vigasztalta viszont a tény, hogy ez a lakás nem csupán szép, de három perc sétára volt a Királytól.

Csak le kellett ballagni a Ganz utcán, és már ott is volt az ember.

A Királyban. A víz-, a gőz-, a kén-, a boldogságszagú Királyban.

A belépő 12 forint volt, de ebben foglaltatott pedikűr, manikűr, masszír és gőz. Aranka el is járt hetente kétszer. Mikor belépett a Fő utcai kapun, és a lépcsőházban indult fordulni jobbra a gőz felé, titkon mindig elpillantott balra, a szép kis kertet körbeátriumozó kádkabinajtók felé, ahol rögtön az első ajtó mögött volt az úgynevezett családi kád, a nagy, kerek, süllyesztett márványmedencével, és ilyenkor Aranka szép fehér arcbőre egy pillanatra mindig lángra gyúlt.

Egyszóval 1964 végére minden — ha nem is a régi, de — kerékvágásba került.

Egy november végi pénteken Sprentzl Gyula közölte:

— Képzeld, anyukám, hétvégén kiszállásra küldtek Szombathelyre.

Vasárnap későn viszont egészen kétségbeesve érkezett haza:

— Képzeld anyukám, mi történt! Ellopták a télikabátomat!

Aranka elsápadt, száját összeszorította.

De rápillantott Sprentzl Gyula szép, szőrös kezére, amelyben oly utánozhatatlan eleganciával remegett a cigaretta, és aztán csak ennyit szólt:

— Melegítem a levest.

— Milyen leves van, anyukám?

— Borsó, fiam, borsó.

Bächer Iván