Meg kéne nekik mondani

Meg kéne mondani nekik, hogy elég.

Szívesen megmondanám, de mostanság nem találkozom velük, azt kérem tehát, ha valaki látná őket vagy valakit közülük, ugyan mondaná meg, hogy elég.

Meg kéne mondani nekik, hogy most már nagyon nagy a baj, amit csinálnak.

Meg kéne mondani nekik, hogy a demokratikus berendezkedés iránti bizalom maradékát koptatják el éppen.

Sajátos életmódból fakadó tény, hogy utcai ember vagyok, kinn járok naponta téren, piacon, villamoson, hentesboltban, kocsmában, és kutyásokkal, muzsikusokkal, parasztokkal, tanárokkal, nyugdíjasokkal, koldusokkal, újságírókkal szoktam diskurálni, és — meg kéne mondani nekik, hogy — a napokban senkivel, egyetlen egy kutyással, földművessel vagy kocsmárossal nem találkoztam, aki hitelt adott volna a hivatalos szónak.

Meg kéne mondani nekik, hogy senki el nem hiszi, hogy valami véletlen, egyedi dolog az, ami történt.

Meg kéne mondani nekik, hogy senki nem hiszi azt, hogy a megbízó nem kapott pénzt a megbízottól a megbízásért, hogy senki nem hiszi el ma már, hogy a privatizációs katyvaszban lett volna egyetlenegy mozzanat is, amelyik ne lett volna korrupt és hazug, és ahol ne csurrant-csöppent volna valami zsebbe is.

Meg kéne mondani nekik, hogy a közvélekedés szerint ők — vagy embereik, egyremegy — lopnak, csalnak és hazudnak. Lehet, hogy nem így van, de mindenki ezt hiszi.

A közvélekedés pedig a politikában van akkora erő, mint az objektív igazság.

Meg kéne mondani nekik, hogy a főnök felelős beosztottjainak tetteiért, hogy politikai és erkölcsi felelősség is van a világon.

Meg kéne mondani nekik, hogy ez egy ilyen nemzet. Bizalmatlan, gyanakvó, rosszindulatú. Teli csúf előítélettel a hatalmon lévők iránt. Meg kéne mondani nekik, hogy az előző garnitúra után immár közundor tárgyai ők is.

Meg kéne mondani nekik, hogy nem isten akaratából gyakorolják a hatalmat éppen, hanem ez a nemzet választotta meg őket. De meg kéne mondani azt is: jobb híján.

Szombat délután kisétáltam a volt kormánypárt tüntetésére. Régi szokásom szerint csak bóklásztam a polgári-konzervatív-nemzeti tömegben, nézelődtem, figyeltem, hallgattam és gyűjtögettem, vásároltam jelvényt, szórólapot, könyvet, lapot. Nem mindent persze, mert Mónus Áron drága volt, az Auschwitz-legenda leleplezéséről szóló videokazetta árát is sokalltam, és nem adtam 800 forintot azért a fametszetsorozatért sem, amely Prónay és Héjjas dicső tetteit örökítette meg, de vettem Kötött Kévét, Magyar Fórumot, Új Időket és Pannon Frontot is, és szemezgettem, hogy például: „Az SZDSZ irányítói és a magyar sajtó és tömegtájékoztatás megszállói nem zsidók, hanem cionisták, következésképpen nácik” vagy „Kinek volt jó a trianoni szerződés? Az oláhoknak és a szlávoknak, meg az osztrákoknak! Kinek lesz jó a temesvári szerződés? Csak az oláhoknak!” És így tovább.

Meg kéne mondani nekik, hogy szívesen vettem volna, olvastam volna mást is, de nem volt más. Ez volt, és ez itt nem zavart senkit, nem háborított föl senkit, itt ez volt a magától értetődő, hagyományos, megszokott.

Meg kéne nekik mondani újra és újra, hogy a demokratikus berendezkedés iránti bizalom maradékát koptatják el éppen.

Meg kéne nekik mondani: nem pár rongyos millióról van itt szó, hanem a magyar demokráciáról.

Bächer Iván