Születésnap

1963. március 28-a volt, csütörtök.

Sprentzl Gyula ezen a napon töltötte be hetvenedik születésnapját.

Aranka fél hétkor kelt, Gyula akkor már borotválkozott, Aranka vett neki egy német gyártmányú tölthető villanyborotvát, Gyula nehezen akarta megszokni, de Aranka, ha meglátta, hogy pamacsolja arcát a férje, egy törülközőt vett a kezébe, és szeretetteli mozdulatokkal letörölte a habot az orcájáról:

— Nem azért kaptad a villanyos borotvát, apukám, hogy aztán ne használd!

És mivel megpuhított arcról nehezebb volt villanyborotvával a szőrt lehúzni, hát Sprentzl Gyula egy idő után nem kísérletezett, rászokott az új alkalmatosságra, és amikor Aranka — mint ezen a reggelen is megkérdezte:

— Na, ugye apukám, hogy sokkal jobb ezzel borotválkozni?

Akkor ő már csak ezt mondta most is, mint mindig:

— Sokkal jobb, fiam.

Aranka kiment az előszobába, kinyitotta a főgázcsapot, melegített vizet a fogmosáshoz, mert olyan hideg volt a víz.

Hideg volt azon a télen, fűteni kellett, ami nagy ritkaság volt Algírban, a legtöbb lakáshoz nem is tartozott semmiféle fütőalkalmatosság. Arankának azonban volt egy príma bután-palackos gázkályhája, de ezen a télen ezzel sem tudta 17 foknál melegebbre fölfűteni a lakást, úgyhogy minden délután betett a férje ágyába egy kaucsuktömlőnyi meleg vizet, és három dupla gyapjútakaróval takaróztak.

— Azt beszélik, apukám, hogy ez az atomrobbantások miatt van — mondogatta Aranka.

Ki tudja, miért volt, de szörnyű hideg tél volt.

Hideg volt még március végén is, ezért melegített tehát Aranka vizet a fogmosáshoz. Amíg a víz melegedett, ő megfésülködött. Aztán fogat mosott és a konyhában kicsavart egy, egész citromot Gyuszinak, aki ezt issza évek óta pár csepp vízzel minden reggel éhgyomorra.

— Nem kívánom — húzta el a száját Sprentzl Gyula.

— De, te ezt kívánod, apukám mondta Aranka, és amíg ura összehúzott szemmel fölhörpölte a savanyú levet, egy csókot lehelt hátulról a nyakára:

— Boldog születésnapot, apukám, boldog születésnapot!

Ezután Aranka elkészítette a kávét, pontosabban, megmelegítette, mert friss kávét mindig a délutáni szieszta után volt szokása főzni. Megreggeliztek, narancslekváros kenyeret, sajtot, kávét, közben váltottak pár szót, révedeztek, számolgatták az időt.

— Látod apukám, már harminckét éve van annak, hogy először megérkeztünk Algériába.

— Bizony fiam. És már nyolc éve, hogy másodszor is itt vagyunk.

— Én harmadszor.

— Igen.

— És most, apukám, úgy tűnik, el kell innen mennünk végleg.

— Hát igen, fiam — sóhajtott Sprentzl Gyula és —, mivel a reggelivel már végzett, rágyújtott egy cigarettára.

Aranka nézte a szép, hosszú, szőrös ujjakat, ahogy utolérhetetlen eleganciával tartják a füstölgő kis dohányrudat. Közben meghallgatták a híreket. A rádióban fél nyolckor voltak hírek francia nyelven, igaz, legtöbbször ugyanazt mondták, mint este a tévében.

Nyolc óra előtt tíz perccel Sprentzl Gyula az előszobában leült a cipőszékre és fölkanalazta lábára tükörfényesre suvickolt sötétbarna cipőjét, amit három évvel ezelőtt vett Aranka a Rue Michelet-en egy tavaszi solde alkalmával tíz új frankért, majd Gyula megcsókolta asszonya arcát és elment az irodába.

Aranka ezután nagyjából összekapta a lakást, majd rendbe tette magát is és elment a templomba.

Egy évvel azelőtt biztos vette volna a fáradtságot fölkapaszkodni a Notre-Dame d’Afrique-ba, de azt éppen azelőtt pár hónappal, 1962 novemberében alakították át arab mecsetté, pontosabban alakították vissza, mert 132 évvel előbb is az volt, a legenda szerint a franciák erővel vették el, a mecsetet elhagyni nem akaró arabokat lemészárolva gondosan. A visszavétel ceremóniáját a vallásügyi miniszter vezényelte, akinek nagy gyakorlata volt a parancsnoklásban, hisz Arankáék Rue Michelet-i házának gondnoka volt a gyarmati időben.

Úgyhogy csak a közeli kis templomba ment Aranka, ott viszont sokan voltak, maga a hercegprímás bérmált. Aranka félrehúzódott, és egy kis mellékoltárnál elmondott egy tizedet Sprentzl Gyuláért.

Utána átment a csarnokba, ami már bizony korántsem volt olyan, mint régen, mint akár csak két évvel azelőtt, áru volt, de már inkább csak az alapvető élelmiszerek álltak hegyekben — a különlegességek eltűntek, mert eltűntek az ezeket kereső vásárlók is, most például Aranka gondolta, hogy vesz egy jégtartó ibriket, hozzávaló kiszedő villával, de persze ilyesmi nem volt.

Vett viszont fél kiló halat, almát és céklát, fél kiló krumplit megpucolva, narancsot, salátát, paradicsomot, hogy legyen pár napra elég. Vett még virágot, fehér margarétát és lila cikláment, amit Algírban csokorban is árultak akkor.

Egy fehérnemű üzletben vásárolt még hat zsebkendőt.

— Ennyi ment tönkre hat év alatt — mondta a kereskedőnek. — Be kell pótolni, hogy legyen a következő pár évre. Aztán majd meglátjuk. Ki tudja, mit hoz a sors…

Még egy svájci cukrászdában vett hat darab tejszínes süteményt, aztán hazatért.

Otthon megtérített fehér abrosszal, csinált egy koszorút pár szál virágból, a többit vázákba tette, a halat kisütötte, egyszerűen, lisztbe hempergetve csupán, kisütötte olajban a krumplit is, elkészítette a salátát, nem franciásan, hanem á la Baross utca, vízzel, ecettel, sóval, cukorral, föltette a céklát főni.

Mire végzett mindezzel, megérkezett Sprentzl Gyula.

— Mi az, temetés van? — tréfálkozott, amikor meglátta a sok lila virágot.

— Nincs temetés mondta Aranka, kicsit sértetten — Most lila a divat, apukám. Látod, hogy rajtam is lila pulóver van. Búzavirágot akartam venni egyébként vagy pipacsot, máskor ilyenkor már lehet kapni, de most nem lehet, biztos a hosszú tél miatt van.

— Biztosan, fiam.

Megebédeztek szépen, ittak utána pezsgőt, azt még este bontották, mert az ünneplést még az előző este kezdték azzal, hogy Aranka kirántotta a délről megmaradt májat és rizzsel, salátával tálalta, különben este mindig hideget ettek, most azonban egy üveg pezsgőt is kibontottak, annak a maradékát itták meg most délben. Aranka kért is volna még, de már nem volt, mire mondta:

— Nem is baj. Pezsgőből ennyi untig elég már nekünk.

— Elég.

— Ma este már csak a szokásos sajt és gyümölcs lesz.

— Az a jó fiam.

— Elég baj az, hogy mindketten rosszul aludtunk az éjjel. Hiába, nem vagyunk mi már szokva a meleg vacsorához. Az már nem nekünk való.

— Hát nem.

— Ha egyszer jól lakunk egy nap, az nekünk untig elég.

Ezután Sprentzl Gyula szokása szerint ledőlt egy félórára, majd két óra előtt tíz perccel elindult vissza az irodába. Hála istennek már jó helyen laktak, tíz perc alatt beért gyalog.

Délután Aranka elmosogatott, az edényt hagyta lecsurogni, lefeküdt, kiolvasta az újságot, fölkelt, eltette az edényeket, ami még nedves volt, azt eltörülte, közben főzött magának egy verveinteát, ami igen kellemes, főleg citrommal, aztán kiment a teraszra, látta, hogy az egyik muskátli a szomszédba hajlott át, azt megpróbálta visszafordítani, de letörött, így beültette egy cserépbe, föltette az ablakpárkányra, visszament a szobába, leült, kinézett az ablakon, hát éppen a beültetett muskátlira látott, nézte, milyen csodálatos színe van, nem is piros, nem is fréz, mélypiros volt, mint az algíri alkonyok, egész télen virágzott.

Mikor este fél hétkor Gyuszi megérkezett, már az asztalon várta a vacsora, sajt, alma, fölvágva, kimagozva, pár szelet kenyér, vaj.

Hiába, régen, még csak ezelőtt öt évvel is, nem ilyen volt egy születésnap, apukám. Akkor még összejöttünk volna sokan. Itt lettek volna Guicheték, Borcsáék, Annie-ék…

— Hát igen.

— Mind elmentek.

— Mind.

— Hiába, fiam, az ember tervez, szeretne élni, de ez a nagypolitikusokat nem érdekli, ők tönkre tesznek mindent… Látod, mennyire el vannak keseredve, akik elmentek, nem találják a helyüket… És mégis igazuk van, nem lehet itt élni.

— Hát nem, fiam.

— El kell mennünk nekünk is haza.

— El, fiam.

— Ki tudja, kapsz-e még munkát otthon?

— Ki tudja, fiam.

— És ha mennénk is, nem tudnánk eladni semmit, nincsen semminek ára, az arabok ingyen akarnak mindent.

— Hát igen, fiam.

— Nem mondom, jobb lenne a bútort itt eladni és otthon venni másikat.

— Igen.

— De a mosógépet, hűtőgépet, televíziót, rádiót nem szabad itt hagyni, mert otthon állítólag, ha van is, nem olyan jó, mint ezek.

— Biztos nem olyan jó, fiam.

— Mindenképpen kell venni egy nagy ládát és abba belerakni mindent.

— Veszünk egy nagy ládát, fiam.

Nyolc óra volt, már a tévét be se kapcsolták, úgyis csak arab film lett volna, lefeküdtek aludni, és pár hónap múlva vettek egy nagy ládát, abba beleraktak mindent, és 1964 tavaszán — harmadszor és immár véglegesen — hazaérkeztek Budapestre.

Bächer Iván