Ne sírj, Péter!

— Hogy hívnak?

— Czuth Péter.

— Hol születtél, Péter?

— Battonyán.

— Mikor?

— 1937-ben.

Ki volt az apád, anyád?

— Meghaltak.

— Parasztok voltak?

— Földművesek. De meghaltak.

— Hogy éltek?

— Nem volt olyan kegyelmes életük. Kását ettünk és puliszkát.

— Ne sírj, Péter! Mi lett a földdel?

— Elvették. Izé. Negyvenöt. Elvették a földjüket. Kilenc hold földünk volt, de elvették.

— Mikor jöttél Pestre?

— 1950-ben.

— Mit dolgoztál?

— Kőműves voltam.

— Hol?

A Lottó Áruházban. Fölkerültem, annyira fölkerültem, hogy fölcsipegettem. Akkor zsákban hordtam a kenyeret haza Battonyára.

— Hol laktál?

— Szálláson. Aztán Erzsébeten. Ott kaptam lakást. 1952-ben megnősültem. Három családom van. Péter, Kálmán, Róbert, Pé-péter, Kálmán, Ro-ró-ro…

Ne sírj, Péter! Mikor láttad őket utoljára?

— Há-hároméves volt a Ró-ró… akkor

— Aztán soha?

— So-so-so-soha.

— Miért dadogsz, Péter?

— Da-da-da… Csa-csak most… Nem mindig da-da-da… mióta infarktusom volt. Meg megvertek nagyon…

— Nem is tudsz a fiaidról semmit?

— Se-se-semmit. Elváltunk és ők intézetbe kerültek. Péter, Kálmán, Róbert… Nagyon szeretném tudni, hol vannak.

— Ne sírj, Péter! Mi lett ezután?

— A földalattinál dolgoztam. Keszonban.

— Aztán?

Aztán szállítottam.

— Mit?

— Bútort, mindent.

— Meddig csináltad ezt?

— Harminckilenc évig.

— Volt rendes munkahelyed?

Persze. Harminckilenc évig! Szép lakásom is.

— Mi lett a lakással, Péter?

— Hát ez az! Cseréltem. Lakást. Fehér Lászlóval. Vagy József. Na, most, csináltunk szerződést, de nem írta a nevemre. És most más lakik a lakásomban.

— Hol ez a lakás?

— Tóalmáson. Arany utca 39.

— Nem is laktál ott semmit?

— Dehogynem. Volt két és fél szobám. Hatszáz négyszögöles a telek. Harminc birkám. Tizennégy kecském. Mindent elvettek. Kidobtak a lakásomból.

— Egyszer kijött három URH-s kocsi, de azonnal ott volt háromszáz cigány. Ki se mertek szállni a kocsiból… Ez nagyon érdekes dolog, tudod… A rendőrök nem tudnak csinálni semmit. És az önkormányzat Tóalmáson bedugott az otthonba… Voltam öt hónapig benn. Sokat éheztem is… Akkor még nem kaptam meg a nyugdíjamat… De aztán ott intézték el a nyugdíjamat.

És most hol laksz, Péter?

— Négy éve csövezek. Nagyon szeretném a lakásomat. Segítsél rajtam!

— Miért nem nézted meg a szerződést, Péter?

— Nem tudok írni.

— Hány osztályt végeztél?

— Nincs iskolám egy se. Én írni, olvasni nem tudok.

— És szállásra miért nem mész be?

— Nem akarok menni!

— Adnak meleg kosztot, meg lehet aludni.

Mit érek vele, mondd meg.

— Nem fázol.

— Jó. Ki is rabolnak. Jó? Adtak sok ruhát nekem. És éjjelre már nem volt semmi ruhám. Olyan szép bu-bu-bundát kaptam, hogy le a kalappal, és reggelre már nem volt ruhám. A Hunyadi 3.-ban. Oda be vagyok jelentve. De ott mindig kirabolnak. Nem tudok elmenni, mert egy fél óra múlva, ha lefekszel, este, már bunda sincs, se kabát, semmi sincs. Ott ruhát nem lehet bezárni. Semmit nem lehet bezárni. Itt a Gyuláék segítenek. Adnak ruhát, adnak kaját. Mindent adnak. A Karcsi levágja a hajam, borotvál. Ingyen.

— Hol mosakodsz?

— Fürdőben. Itt a papír. A Váci útra.

— Hol van az igazi személyid?

— Most ellopták megint.

— Sokszor ellopják?

— Sokszor, igen. Idén tizennégyszer. Idén. Megtanálnak mindig.

— Kik?

— Engem. Most megint várom az infarktust. Már volt ke-ket-tő…

— Rosszul érzed magad?

— Igen. Az éjjel nagyon rosszul voltam. Fázom.

— Hol aludtál ma?

— Lépcsőházban. Van egy nagyon jó lépcsőházam. Kemény kartonpapíron alszom, és van pokrócom, hordom magammal mindig. Ezt a lakást megbecsülöm, egy nyomda van ottan, nyomják föl a meleget… És akkor nem fázok… Az éjjel volt razzia a házban… De nem zavartak, engem ismernek… Én takarítottam ottan… Engem a rendőrök nem bántanak, csak a…a…a… Bevisznek néha, de kidobnak a legnagyobb zuhéba… Még azt se engedik meg, hogy reggelig benn legyek… A múltkor rosszul le-le-lettem, hívtak mentőt, kijöttek és egy sarokkal odébb szabályosan kidobtak.

— Mit csinálsz most, Péter?

— Itt szoktam kéregetni. Adnak pénzt. Nem mindenki. De öt perc múlva el is veszik tőlem.

— Kicsodák?

— Rám vannak állítva gyerekek. Ti-ti-tizennégy évesek. Már le is veszik. Hiába szedek be pénzt, öt perc múlva egy fillér nincs. Mikor ki-ki-kijöttem a ko-ko-kórházból. Segítenek, de minek segítenek, amikor öt perc múlva elszedik tőlem. Van itt egy banda. Ha nem adom, akkor itt van a kés a hasamban. Fényes nappal me-me-megvernek itt a téren.

— Kicsoda?

— Mindenki.

— Hányszor vernek meg egy héten, Péter?

— Minden nap me-me-meg-vernek. A nyugdíjamat is leszedik.

Hol kapod meg a nyugdíjat?

— Van egy titkos hely. Meg van beszélve a postással. Titkos. Van egy utca. Egy titkos hely. De megtalálnak. Engem. És leszedik. Tudják, mikor kapom. Tizennégy éves gyerekek. Rám vannak állítva… Tudják, hogy mikor veszem a nyu-nyu-nyug-díjamat föl. Egy időben a zokniba te-te-tettem. De levették a cipőt is… Jöttem ide mezítláb. Női cipőben jártam majdnem egy hónapig.

— A többitől is leszedik?

— A tö-tö-többitől is. Mindenkitől. De nem is kapok most, mert ellopták a személyimet.

— Mennyi a nyugdíjad, Péter?

— Húszezer forint.

— Az szép.

— Persze. Ha-ha-harmincki-ki-kilenc évet húztam le…

— Hol?

— A rendőrségnél.

— Mit csináltál ott?

— Mo-mo-mondom, hogy szállítómunkás voltam.

— Mit szállítottál, Péter?

— Bútorokat, mindent. Van nyugdíjam, de elszedik minden pénzemet, igazolványomat… Még tudnék dolgozni. Most már ki-ki-kiszedtek tizennégy csavart a lábomból.

— Miért?

— Szétrugdostak engemet.

— Miért?

— Húsz forintért.

— Hol?

— A Moszkva téren.

— Éjjel?

— Nyo-nyo-nyolc órakor. Még világos volt. Olyan szép öltönyben voltam. És ga-gatyába jöttem haza.

— Mit szeretnél, Péter?

— Adják vissza a tóalmási lakásom és ké-ké-kész. Más kívánságom nincs. Legalább lenne egy szállás, ahol nem rabolnak ki. Ahol van szekrény…

— Majd megkérdem, Péter. Van-e olyan szállás, ahol nem rabolnak.

— Bo-bo-bo…

— Ne sírj, Péter! Mit akarsz mondani?

— Bo-bo-bo-bo-bo-boldog akarok lenni. Se-se-se-mi-mi- mi ne-nem csa-csa-csa-csak bo-bo-bo…

— Ne sírj, Péter!

— Se-se-segíts!

— Hányas a lábad, Péter?

— Ha-ha-harminckilences.

Bächer Iván