Barátságos mérkőzés

— Képzeld, apukám! Olvastam az újságban, hogy az öregség az egy betegség, ezt egy román orvosprofesszornő mondta, aki az öregséget tudja gyógyítani is, feltalált egy orvosságot, amitől az öregek a legjobb egészségben maradnak.

— Ügyesek ezek a románok, hiába.

— Meg kéne kérdezni Loncit, talán otthon már van ilyen orvosság, mert én ha fölkelek, te tudod a legjobban, apukám, alig tudok lábra állni, úgy fáj a derekam, pedig már két éve deszkán alszom.

— Ne panaszkodj, fiam, mit szóljak akkor én — mondta Sprentzl Gyula a rajzasztaltól. — Te úgy mozogsz, mint egy tizenhat éves kislány.

— Hát nehezen kelek föl, de aztán ha belejövök, még tényleg egész jól megy, igazad van, apu.

— Na látod. De most kapcsold be a tévét, kezdődik a meccs.

— Kapcsolom, apukám. De azért, akárhogy is szépítjük, öregszünk.

1963. február 28-a volt.

Öt hónapja kiáltották ki az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaságot.

1962 júliusában — miután elpusztult egymillió ember és elmenekült ugyanannyi népszavazás döntött az ország függetlenségéről. Szeptemberben megtartották a választásokat is, és megváltoztatták az összes utcanevet.

1963 elején még nagy volt a mozgás, százmilliókat kerestek a költöztetők, a szállítók, az algíri utcakép megszokott tartozéka lett a hatalmas faláda, amelybe az anyaországba költözök zsúfolták be életük maradékát.

Sprentzlék volt háziura is szállítóvállalkozásba kezdett, nem is tartott igényt az utolsó fél évben lakbérre, nem is fizettek neki.

1962. szeptember 7-én az újságokban megjelent egy rendelet, miszerint azokat az üresen maradt lakásokat, amelyekről két hónapon belül nem gondoskodnak tulajdonosaik, elrekvirálják.

Rengeteg üres lakás volt már a városban.

Ilyen lakás volt Lenac-é, Sprentzl Gyula egyik volt főnökéé is. Lenac is, mint oly sokan, reménykedett még, hátha megfordulnak a dolgok, és lesz mód visszatérni Algírba egyszer. Igyekezett tehát ismerős, de legalábbis európai gondjára bízni a hátrahagyott hajlékot. Sprentzlék így költözhettek át egy, a Rue Camille Desmoulins 2. alatt lévő, hat évvel azelőtt épült ház hetedik emeleti, gyönyörű, négyszobás lakásába.

A lakás bére havi 14 000 régi frank volt, ami Sprentzl Gyula jövedelmének tizedét tette ki. A Vialarban harmad, a Pascalban ötöd volt az arány.

Egy szobát fönntartottak a régi bérlő bútorainak, a másik kettőt és a nappalit, hallt, belakták szépen.

A lakásban volt tágas fürdőszoba ülőkáddal, amit Aranka jobban szeretett, mint a nagyot, mert jobban lehet olvasni az ilyenben, volt jégszekrény, telefon, gázfűtés, a szomszédban volt a csarnok, és Sprentzl Gyulának tíz perc sétába került eljutni az irodáig.

De a lakás fő attrakciója a húsz négyzetméteres terasz volt. Ez a terasz szépítette meg Sprentzlék utolsó két algíri évét.

1963. február 28-át írtak aznap tehát.

A fiatal állam ezen a napon játszotta első barátságos futballmérkőzését Csehszlovákiával.

Sprentzl Gyula és felesége természetesen a tévé előtt ültek és nézték a meccset.

— Egész jól játszanak ezek az arabok, apukám — mondta a tizedik perc után Aranka.

— Igen, fiam.

— Ha mindenben így haladnak, csak lesz valami.

— Igen, fiam.

— Persze ahhoz kell még egy-két év.

— Ha nem több, fiam, ha nem több.

— Majd ha megjavítják újra a liftet, akkor fogom elhinni, hogy lesz itt valami.

— De hát nem lehet mindent egyszerre.

— Ebben igazad van, fiam. Mindent egyszerre csak elrontani lehet.

— Ne beszélj így, apukám.

— Igaz, a forradalmakban mindig elromlanak a liftek. Emlékszem, amikor tizenkilencben beköltöztek nagybátyám lakásába a proligyerekek, az első dolguk volt, hogy elrontsák a liftet.

— Hát ez igaz, apukám, itt is a gyerekek csinálják. Ez a legnagyobb játékuk. Harmadszor romlott el egy hónapon belül.

— És persze forradalmakban a liftjavítás is szünetel.

— Igazad van, apukám. Lehet, hogy ezért van az, hogy az öregek nem szeretik a forradalmakat. Mert olyankor mindig sokat kell gyalogolniuk. Egyébként a házmester próbálta javítani, de nem sikerült neki. Ez a házmester semmihez sem ért, apukám. A Hollywoodban volt moziseprő. Nagy kegyesen elvállalta a házmesterséget, és a lift most akkor jár, illetve nem jár, amikor ő akarja. De így van ez minden vonalon. A Galeries de France-ben is elromlott a lift, leállították és már meg se javítják.

— Ez van, fiam.

— És így van, minden vonalon. Elmentek az összes szakemberek. Semmi se lesz itt.

— Igen, fiam.

— Tegnap is kimostam nyolc kiló ruhát, és végig remegtem közben, hogy a mosógép el ne romoljon, mert nincsen, aki megjavítsa. Építész se lesz, megjegyzem, ezt te tudod a legjobban, apukám. Bár tegnap ugye azt mondta a miniszterelnök, hogy fognak építeni kis lakásokat, amit sémában lehet tervezni, talán te is kapnál még munkát…

Erre Sprentzl Gyula szép, szőrös kezével legyintett egy nagyot.

— Tibi írja Pestről, hogy az ottani újságokban az áll, hogy Algériában a helyzet konszolidálódik.

— A Tibi egy hülye, fiam.

— Ne beszélj így, apukám.. Mégiscsak a testvérem.

— Konszolidálódik. Mindenben visszaesik hatvan évet… aztán ott konszolidálódik.

— Hát az igaz, apukám…

— Na látod…

— A múltkor meg látom, a postán látom, hogy a gyerekek a ládákból szedegetik ki dróttal a leveleket. Persze nem mertem szólni.

— Eszedbe ne jusson szólni!

— Nem is szabad szólni.

Szegény Edith is, mit szenved. Amikor megy haza a kutyájával, az arabok folyton csúnya megjegyzéseket tesznek rá, mert nem férfival megy, csak kutyával.

Vasárnap a templomban is milyen szörnyű volt… alig maradt a városban katolikus.

— Alig…

— A csarnokban is siralmas a helyzet, nincsenek vevők, az arab árusokra rárohadt az áru.

— Igen.

— Láttam, hoztak magyar birkahúst, nem vette senki, mondván, hogy szaga van.

— Biztos volt is neki, fiam.

— Jött orosz áru is, meg bolgár, de nem veszik azt se.

— Nem hát, fiam. No, de nézd, milyen ügyesen játszik ez az fiú.

— Látod, azt hittük, hogy ezek csak a franciákat gyűlölik, de kisült, hogy semmit se látnak szívesen, ami nem arab.

— Így van, fiam.

— Kész kidobott pénz ezeknek küldeni.

— Igen.

— Mi igazán arabpártiak voltunk, és tessék, mi a hála?

— Semmi, fiam, semmi.

— És azt nem tudom, apukám, ha elmegy innen az utolsó európai is, kit fognak gyűlölni ezek?

— Egymást, fiam, egymást.

— És egymást fogják ölni?

— Magától értetődik.

— Szomorú dolog ez, apukám.

— Szomorú, fiam.

— De hát mit tehetünk?

— Én semmit, de te megmelegítheted a vacsorát, anyukám.

Paradicsomos zöldbab volt, vagyis vajon megpárolta a babot, belekarikázott pár szem paradicsomot, sózta, megszórta kis fehér borssal és belefőzte az előző napról megmaradt és fölaprított báránysültet. Ez az ebéd volt tulajdonképpen, de Gyuszinak annyira ízlett — mint ahogy jó is volt valóban hogy kérte, hadd legyen az vacsorára is. Pedig este nem volt szokásuk nehezet enni, csak sajtot, aludttejet, gyümölcsöt, de Gyuszi annyira akarta az ebéd maradékát, hát gondolta Aranka: legyen.

— Megyek — mondta tehát, és ment melegíteni.

Bächer Iván