Hű fűszeres

— Ma elmegyek a fűszereshez, apukám — mondta Sprentzl Gyuláné 1962. január 25-én, szerdán, reggeli közben.

— Már miért mennél, fiam?

— Csak, apukám! Az a te legnagyobb bajod, hogy mindig okoskodsz! Mert semmi sincs már. Még fokhagymám sincsen a moule marinée-hez. Nincsen oliv, semmi nincs!

— Jó-jó… De miért kell olyan messzire menni. Fokhagymát kaphatsz közelebb is.

— Ezt bízd csak rám, fiam.

Az előző napon Sprentzl Gyula hozott egy kiló közepes nagyságú fekete kagylót, amit moule-nak nevez a francia és amit Aranka kedves barátnőjétől, Zipszer Borcsától tanult meg készíteni remekül: a csillogó, fekete kagylókat egyenként megtisztította gondosan, letépkedte róluk a rátapadt gezemicét, kefével lesikálta alaposan mind, de vízzel csínján bánt, keveset használt a mosáshoz, mert nem szabad elvizezni a moule-t. Aztán egy lábasba zúdította az egészet és alágyújtott. Közben kettőt ki szokott venni, késsel fölfeszíti, és egyet az ő Gyuszijának, egyet magának megcsöppent citrommal. Mire fölleffentik a nyers kagylót, a többi már ki is nyílik szépen. Akkor kiszedte a kinyílt kagylókat a lábosból, a lábosban maradt levet félretette. Egy serpenyőben diónyi vajat hevített, arra egy jó csokor apróra szelt friss petrezselymet dobott, majd tíz gerezd zúzott fokhagymát, gyorsan, hogy a fokhagyma oda ne kapjon, evőkanálnyi lisztet szórt rá, félbögrényi vizet öntött utána, keverte lankadatlan, amíg kellő sűrűségű nem lett, akkor ráöntötte a kagyló levét, az alját persze nem, hisz nem homokot akartak enni, belezúdította a kagylót végül, a kőről fölszedte, ami melléesett, összekutyulta és kész volt a moule marinée, beszívta a kagyló fehér, omlós húsa a zöldség és a fokhagyma friss, harsány ízét, ehette is Sprentzl Gyula kézzel, vadul, boldogan, friss bagette-tel…

Csak vigyázz magadra anyukám! Gyalog menj!

— Hát hogy mennék! — csattant föl Aranka.

Másképpen nem is mehetett volna ugyanis.

1962. januárjában Algírban megszűnt a tömegközlekedés.

Pontosabban a tömeg közlekedett, csak gyalog. De úgy sem mindig — például, ha beütött valami összecsapás, akkor gyalog sem, és az beütött, nem volt olyan hét, hogy el ne indult volna három-négyszáz fős arab csapat európait ölni és fordítva persze, és ilyenkor percek alatt elrendelték a kijárási tilalmat nappal is.

A postát sem hozták hónapok óta házhoz, mozikba kellett elmenni érte. A postások többsége ugyanis arab volt és mindennap leöltek párat belőlük. A szemetesekkel ugyanez volt a helyzet, úgyhogy a szemétszállítás is szünetelt.

A valaha elegáns várost ellepték a patkányok.

A mozik sem játszottak természetesen, a színházak zárva voltak, napokra megtiltották a privát személyautóval való közlekedést is.

Ezekben a hetekben érlelődött az eviani egyezmény, amely előkészítette szegény Algéria függetlenné válását. Naponta kéttucatnyi ember pusztult el Algírban ekkoriban. Fölváltva robbantgatták a bombákat, géppisztolyozták a járókelőket a fölszabadítók és az OAS szélsőségesei.

Az első hónapban történt, hogy Sprentzl Gyula építkezésén, mert néha még folytak építkezések ekkor, egy vidéki szövetkezetben, ahol együtt dolgoztak arabok és franciák, az arab munkavezető meghívta magához egy partira Sprentzl Gyula ismerőseit, a szövetkezet francia könyvelőjét és a földmérőt, családostul, azok mentek is, feleséggel, két-két gyerekkel, mire a vendéglátójuk elvitte őket egy garázsba és — miután bocsánatot kért, mondván, hogy igazán nem szívesen teszi, nagyon sajnálja, de őneki parancsa van erre — szépen legéppisztolyozta a két családot, csak egy asszony maradt véletlenül élve, de az megörült persze…

Az ilyes esetek mindennaposak voltak akkor már Algériában.

Vigyázz magadra fiam — mondta tehát azon a reggelen Sprentzl Gyula — ki csinálja meg az én kagylómat, ha valami bajod lenne.

— Hát igen — mondta Malovecz Aranka és homlokon csókolta urát, aki indult az irodába.

1959. december 1-jétől egy építész, Souchon az Opera térnél alkalmazta Sprentzl Gyulát. A fizetés nem volt sok, 120 000 frank havonta, ami 1961. január 1-jétől 1200 frank lett, mert bevezették az új frankot. Ez igen egyszerű művelet volt: levettek két nullát mindennek a végiből. Mondta is Aranka:

— Jó is ez így, minek örökké nagy összegeket mondani, amikor a pénz mind kevesebbet ér.

Sajnos az iroda igen messzire esett új otthonuktól. Ugyanis 1961. szeptember 29-én Sprentzl Gyuláék elköltöztek.

Egyre több európai hagyta el Algírt, mint több lett az üres lakás, mind könnyebben lehetett jutni jóhoz. Ez az új lakás szép villanegyedben volt, a város északkeleti részén, a Ruc Blaise Pascalon, a Rue Michelet tőszomszédságában, ahol még alig éltek arabok és bizony ekkor már ez is szempont volt. Az ablakokból gyönyörű kilátás tárult a városra és a tengerre. A házban jómódú franciák laktak, akik fölkészültek az arab csoportok ostromára: megérősítették a kapukat, eltorlaszolták a földszinti ablakokat, az emeleti lakásokban mindig kéznél volt a forró víz, legtöbben szereztek fegyvert.

A lakás ugyan kisebb volt, mint a régi, viszont olcsóbb is. Aranka rögtön kiszámította, hogy havi 17 000 frankkal lesz kevesebb a költség, hisz buszbérletre sem kellett annyit kiadni.

De közben beköszöntött az ősz, majd a tél is, és a lakás kellemetlenül hidegnek bizonyult, hetente kellett a gázpalackot cserélni.

A gondokat tetézte, hogy Aranka új fogakat készíttetett, jól sikerültek végül, de addig sokat kínlódott, egy arab fogorvos csinálta, aki annyira köztiszteletben állott, hogy amikor lecsukták két évre, mert terroristákat — fölszabadító harcosokat — bújtatott, akkor európai pácinesei is mind megvárták, ha kibírták addig. Aranka félt ugyan elmenni hozzá, mert egyszer látott a televízióban egy filmet, ami egy fogorvosról szólt, aki kém volt és a rendőrök megrohamozták a rendelőjét, és persze, kell-e mondani, a szegény fogfájós várakozó pácienseket lőtték szitává, de végül nem bánta meg, jó lett a fog, olcsóbban is megcsinálta, 28 000 régi frankért, a régi fogorvos elkért volna ötvenet biztosan, nem is kellett sokat várakoznia soha, igaz. akkor meglepődött Aranka kicsinyt, amikor rájött, hogy a rendelőnek két váróterme van: egy a nőknek, egy a férfiaknak…

Ehhez jött még októberben egy epeműtét is, képzelhetni, hogy kétségbeesett Sprentzl Gyula, hisz Arankát már háromszor operálták daganattal, de ez most csak kő volt, mogyorónagyságú, kettő, istennek hála — Arankának még húsz év adatik meg ráktalan.

No persze, az operáció nem volt olcsó mulatság, 120 000 régi frankba került és ez még protekciós ár volt, mert mástól elkértek 200 000-ret is. Igaz, hogy az összeg kétharmadát — sok utánjárás után később visszatérítette a betegsegélyező és egy magánbiztosító, akivel Aranka két évvel azelőtt bölcsen kötött valami biztosítást.

De Aranka 55 évesen, frissen operálva, küzdve új fogakkal, megannyi bajjal körülvéve is bírta a strapát, vásárolt; főzött, takarított rendületlenül.

Csak az üvegekkel kínlódott sokat. Aznap, január 25-én, mielőtt elindult volna a fűszereséhez, megszámolta: tizenhárom üres üveg a kamrában, különösen azóta volt gond az üveg, amióta rákaptak a sörre, akkoriban megittak napi egy litert, volt tehát hét sörösüveg, öt ásványvizes üveg és egy olajosüveg, na, gondolta Aranka, itt az ideje, hogy pár üveget levigyen legalább.

Beágyazott tehát, rendbe tette kicsit a lakást, mert a rendetlenséget ki nem állhatta, megmosakodott, fölöltözött gondosan, melegen, összeszedett hat üres üveget és fölkerekedett az ő spanyol fűszereséhez a Rue de Paris-ba.

Ez volt az a fűszeres, aki éveken át fölhozta neki a lisztet, olajat, sajtot, zöldséget, italt.

Ekkor már nem hozta föl. Nem csupán azért, mert odébb költöztek, de azért is, mert ez a fűszeres is, akárcsak Algír összes fűszerese, fölfüggesztette a házhoz szállítást — túl sokat lövöldöztek az utcán ahhoz.

De Aranka ezekben a nehéz hónapokban sem lett hűtlen megszokott boltosához, annál is inkább, mert az európai kereskedők ekkor már tömegesen menekültek Algírból el.

— Ez a spanyol hűséges, nem ment el innen, én is hűséges leszek hozzá. Különben is, ez jó fűszeres, nem csapja be az embert, igaz, hogy engem nem is lehet — mondogatta volt Aranka.

Egy jó háromnegyed óra volt az út lefelé, a Chemin Jusufon.

Tíz óra is elmúlott, mikor Aranka belépett a kicsiny, de tiszta, és áruval még mindig dugig megrakott boltba.

— Bonjour, madame! — üdvözölte a spanyol nagy örömmel.

Ketten voltak Aranka előtt. Egy idősebb asszony és egy hatalmas arab fiú.

Az asszony fizetett és kiment.

Az arab következett:

— Un demi kilo de fromage rapée… — morogta az arab.

— De quel fromage?

— Gruyere.

— Ca sera pour quoi?

Mondta az arab, hogy tarte-hoz kellene a reszelt sajt neki.

Aranka rögtön gondolta, hogy vesz harminc dekát ő is.

A fűszeres bólintott, egy gyors mozdulattal levágott félkilónyi gruyere-t, hátat fordított, a reszelő masina mellett lévő kis deszkán pár kockára vágta a sajtot, vékony papírt tett a sajtreszelő alá és kezdett darálni.

Ekkor az arab benyúlt a kabátkája alá, kivett egy revolvert és kétszer belelőtt a fűszeres hátába.

A fűszeres eltűnt a pult mögött.

Az arab megfordult gyorsan és ráfogta a fegyvert Arankára.

Malovecz Aranka szép, sárga szeme tágra nyílt. Olyan ijesztő arca volt az arabnak, hogy attól már nem is tudott megijedni. Csak az villant eszébe hirtelen, hogy jézusom, ki fogja az ő Gyuszijának megcsinálni fokhagymával a kagylót.

Az arab ezalatt összehúzott résszeméből nézett az ő kerek sárga szemébe.

Majd bal kézzel kicsit félrelökte Arankát, nem durván, inkább csak tolta, és jobb kezében a pisztollyal kilépett az utcára.

Aranka a házmesterrel kihívta a mentőket, akik már elkéstek, persze, a rendőrség, a katonaság is kijött, fölvettek pár adatot, de hát úgyis tudta mindenki, hogy fölösleges időtöltés ez.

Aranka egész idő alatt remegett, de mielőtt elindult volna hazafelé, letett a pultra egy új frankot és a bejárat mellé helyezett ládából elvett egy fej fokhagymát…

Mást nem is vitt haza, elég volt az üres üvegeket cipelni vissza.

Bächer Iván