Didó

Budapest teli van faluval.

Persze ezekben nemigen van jó hozama a földnek és a marhát is csak ritkán hajtják ki már, de egy-egy pesti negyed, háztömb, tér vagy utca kívülálló számára ismeretlen, lelkileg zárt világ, önálló hagyományokkal, mitológiákkal, törvényekkel, szokásokkal. Egy-egy ilyen kis körben ismerik egymást a népek, mindenki tudja, ki kicsoda, mit csinál, hol lakik, köztudomású, hogy melyik ház miről nevezetes, hogy hol a legjobb a kenyér, hol váltják vissza az üveget, hol a legolcsóbb a sör, hol és mikor sétáltatják a pitbullokat.

A Pozsonyi út, ez a harmincas években kiépült, jobb napokat — igaz rosszabbakat is — látott utca is ilyen.

Aki itt vagy a környéken él, az előbb-utóbb itt is lesz honos.

A Pozsonyi úti messziről fölismeri a Kiskakukk úrnőjét, tudja, hogy van Pataki bácsi, mi van a gyerekekkel, köszönti a fölszegett fejjel masírozó Bajor Nagyot, tudja, hol laknak-laktak Rezek, Bekék, Vámosok, Kepesek. És persze a Pozsonyi úton is ott lengenek, a vijjogó trolik, az egymás hegyén-hátán parkoló autók között a szellemek.

Az erre lakó az itt sűrűn föllelhető boltok szövevényében sem veszhet el. Jól kiismeri magát a jobb-rosszabb, ősibb és újabb keletű üzletek, zöldségesek, kocsmák, éttermek között, ismeri egy-egy egység históriáját, révedve emlegetik a Pozsonyi sörözőt vagy azt az időt, amikor a Piccolóban tizenhét volt a sör.

Minden Pozsonyi úti és környékbeli lakos ismeri jól a Wallenberg utca sarkán lévő baromfiboltot is. Remek üzletnek indult jó tíz éve, naponta friss árutól roskadoztak a hűtőpultok, az obligát csirke mellett mindig volt kacsa, pulyka, liba, egészben, szelve, ügyesebbek jutottak libahájhoz, olcsó pecsenyemájhoz, messzi tájakról is elindult ide élelmes vevő. Aztán pár éve leromlott a bolt hirtelen, választék csökkent, készlet csappant, hús besárgult, és ami a legmarkánsabban jelezte a bajt, büdös lett rémesen odabenn.

Pár hónapja kipucolták a helyiséget úgy-ahogy, a plafonról pedig belógattak néhány, szegfűszeggel telinyomott citromot.

Valami áru is van még azért.

Akad még vevő is tehát.

Mint az az idősebb kutyás hölgy, aki múlt héten betért ide. Törzsvevő a hölgy, 1935 óta itt lakik a Pozsonyi úton.

Mint máskor, kikötötte a kis tacskót a bolt elé.

Ekkor azonban egy baromfiszállító munkás üvöltözni kezdett, hogy oda ne kösse ki a kutyát.

A hölgy tehát nem kötött, mondta a kutyának, hogy várja meg őt a bolt előtt, lassú a kutya, kicsi, öreg, szófogadó, ebben a korban már sem ereje, sem kedve, sem lelkesedése, sem ostobasága nincsen ellenkezni ebnek.

De hát szegény kis kutya nagyothall nagyon.

Miközben gazdája a pultnál állt a sorban, óvatlanul betotyogott a boltba.

Ekkor a baromfis szállító üvöltött egyet, megragadta a kutyát, a feje fölé emelte és a nyitott ajtón teljes erejéből kihajította az utcára. Az eljárás a bolt dolgozóinak legteljesebb egyetértésével történt.

A kutya kórházban van. Még él. Élnie kell.

De a baromfis bolt is él. Annak pedig nem szabad élnie. Ennek a boltnak többé nincsen helye a Pozsonyi úton.

Természetesen, bárkivel esik a barbárság — ha volna állatvédelmi törvény börtönhónapok járnának érte.

De — mert van súlyosbító körülmény — nem bárkivel történt. Magával a Pozsonyi úttal. A Pozsonyi út lett megsértve, megalázva, arcul köpve a boltban.

A hölgy nélkül nincsen többé Pozsonyi út ugyanis. A hölgy úgy része a Pozsonyi útnak, mint a Palatínus-házak vagy a Szent István park. A Pozsonyi úton a kutyát is sokan ismerik, sokan tudják erre azt is, hogy tizenhét éves már a kis, öreg eb, süket, beteg, és egyetlen társa a hölgynek, nevét is tudják sokan a kutyának, errefelé még akad csodabogár is, akiknek mond valamit ez a név: Didó, lakik még erre polgár, aki tudja, hogy Didó a hűség és önfeláldozás mitológiai asszonya, akinek mellesleg a férjét megölték.

De Didó gazdáját nem csupán a Pozsonyi úton ismerik, hanem mindenütt, ahol még ezen a szomorú, magányos nyelven ember beszél, mindenki, aki csak pár évre iskolába tévedt e tájon, ismeri a hölgy arcát, nevét, tudja, hogy a hölgy számára a Pozsonyi út „búvó otthoni táj”, ismerik a sokszor leírt, gondosan belakott, legendás kicsiny lakást is, ahonnan Fanni és Didó elindultak a boltba azon a napon, sokan, akik soha nem jártak ott, tudják, hogyha a hölgy az ablakához lép, akkor verssorok szállnak a Pozsonyi út fölött: „Az ablakból egy hegyre látok, engem nem lát a hegy, /Búvok, tollamból vers szivárog, bár minden egyre megy.”

Nem élünk „oly korban” — abba a boltba Pozsonyi úti, pesti, magyar lábát be nem teheti többé.

Bächer Iván