Ajándék

Drága Loncikám (és Nácikám)!

November 21-én kelt leveledet megkaptam, köszönöm, hogy mindenről olyan kimerítően írtál.

Hát igen, megvolt a nagy találkozás, nem is bírom elhinni, hogy igaz volt, olyan hamar elszaladt az a 13 nap, amit Erzsikével tölthettem.

Hirtelen történt az egész, október 26-án délután fél hatkor kaptam a sürgönyt Erzsikétől: „Mami, gyere Rómába!” és délután 6-kor kezemben volt a repülőjegy, Erzsikének már csak két hete volt hátra az ösztöndíjból, de megmondom őszintén, alig reméltem, hogy a találkozásból valóság lehet.

És az lett, hála apikámnak, aki mindezt lehetővé tette. Nagy ajándék ez tőle, életem legnagyobb ajándéka, azt hiszem, Loncikám. És, hogy Boldizsárral is találkozhatok, hát ezt végképp nem reméltem.

Persze Gyuszit nem szívesen hagytam ott egyedül, hisz mi tudjuk jól, az mindig veszélyes, ha az ember magára hagyja a férjét. Igaz, apuka egészen megváltozott, amióta itt vagyunk, nem putero, mint Pesten, olyan szerelmes belém, mint egy gyerek.

TWA-géppel mentem, Tunisz érintésével érkezett Rómába október 30-án, este 6 óra 40 perckor.

Ott már várt Erzsike. Sírtunk egy sort, aztán elvitt a pansióba, ami igen rendes hely volt, az ablakom Róma legszebb épületére a Bramante Cancellária 15. századból való renaissance palotájára nézett. A panzióban kipakoltunk, lefeküdtünk, de még 3 órakor is beszélgettünk, kicsit aludtunk, de Róma 365 templomának harangja felébresztett korán, újra beszéltünk, újra elaludtunk, s már fél kilenc volt, amikor fölkeltünk.

Behozattuk a reggelit, rendbe tettük magunkat és újra beszéltünk, beszéltünk…

Majd lementünk, betértünk egy templomba, majd egy trattoriában ettünk, én spagettit, amit úgy szeretek, Erzsike alig eszik, nem is hinnéd Loncikám, milyen gyönyörű alakja van, egyébként kis híja van csak, hogy viszontláttam, mert Velencében fényképezés közben addig curikkolt hátrafelé, hogy beleesett a Canale Grande-be. Egy fiatalember kimentette szerencsére, de az egyetem 6000 forintos fényképezőgépe tönkrement, fél kiló só van rajta legalább.

Erzsikének Rómában volt egy munkája is, berendezett egy lakást, egész szép kis pénzt keresett vele, az asszonyt is megismertem, akinek rendezett, Brunának hívták, 5-én együtt mentünk bútorokat venni, amíg Erzsike bement egy szalonba, addig én ezzel a Brunával betértem a Moulin Rouge-ba, ahol ettem egy tosztot, közbe ott tízóraizott a híres Fellini, aki a Dolce Vitát írta.

Tizenegy napot töltöttünk el kettesben Erzsikével, képzelheted Loncikám, én azt nem is tudom neked leírni, micsoda boldogság volt, együtt voltunk, mint valamikor régen, avval a különbséggel, hogy akkor én voltam, aki gyámolítottam, most meg Erzsike gyámolított engem.

10-én aztán vonatra szálltunk és mentünk Milánóba, útközben Erzsikém elaludt, vállamra hajtotta a fejét, mint 44-45-ben az ostrom alatt a pincében, csorogtak a könnyeim, még szerencse, hogy ő aludt, és nem látta. Megérkeztünk Milánóba, onnan két óra múlva Bresciába, ahol egy jó szobát vettünk ki, igaz, itt 35 órai szállodai tartózkodás 7400 lírába került.

Erzsike hajnali 4-kor kiment a pályaudvarra, ahová érkezett Boldizsár, aki november 5. és 20. között egy olaszországi hangversenyturnén vett részt a rádió majdnem teljes zenekarával, Erzsikétől megtudtam, hogy tíz alkalommal kellett eljátszania Liszt Haláltáncát, darabonként 600 forintért, amit Pesten fizettek ki. Ehhez jött 2000 líra napidíj. Gondoltam ez a pénz bizony jól fog jönni nekik, de Erzsike mondta, hogy Boldizsár előre leszögezte, hogy a teljes összeg Schőn Sándornak megy, akinek tartoztak.

Boldizsárral másnap reggel volt randevúnk az ő szállodájuk előtt, nagyon megörültem neki, de igyekeztem nem bőgni, mert ő nem szereti a bőgő anyósokat. Olyan természetesen jött felém, mintha csak tegnap látott volna, beültünk egy kávéházba, és ott beszélgettünk, délben egy kocsmába, ahol megebédeltünk, én egy jó tányér levest parmezánnal és megint spagettit, mert azt szeretem, utána a szállodánkba mentünk, én lefeküdtem, Erzsike elment Boldizsárral, este találkoztunk aztán a nagy színház előtt, a közönség a legelegánsabb, amit valaha láttam abban az 5 emeletes színházban. Koncert után bementünk egy kávéházba enni egy-egy toasztot, bort ittunk, feketét. Mire a szállodába értünk 2 óra volt. Boldizsár már odaadta a másfél kiló mákot, amit hozott nekem, azóta örökösen mákosat eszünk, csak kitartson karácsonyig.

Másnap Milánó, csodálatos egy nagy város, gyönyörűbb üzletei vannak, mint Rómának, pedig az se kutya, megnéztük a Dómot, a Scalát kívülről, elmentünk abba a kolostorba, ahol az Utolsó vacsora van, és egy hatalmas áruházba, ami egy passzázs tulajdonképpen, egy üveggel fedett utca teli üzlettel, resztorannal, gyönyörű volt.

Este koncert, hát azt elmondani nem lehet, erre a hangversenyre úgy tódult a nép több mint félórán keresztül, amit még sose láttam, a sikert ti is hallhattátok a rádió előtt ülve, de én láttam is, hogy mi volt ott, hogy Boldizsárnak micsoda nagy sikere volt, de a zenekarnak is, a közönség nem akarta őket leengedni, Boldizsár úgy játszotta ezt a Haláltáncot, amit a versenyen is, tudod Loncikám, hogy ezt Liszt Ferenc egy Olaszországban lévő képre írta, azt hiszem Pisában van ez a kép és a halálról szól, mindenesetre Boldizsár úgy kezdte el azt a Haláltáncot, hogy én azt nem is tudom neked elmondani, mint egy őrült, rettenetes, hogy micsoda erővel, Loncikám, hát az nem is igaz, amikor elkezdte, hát megállt a levegő a teremben, tulajdonképpen mindenkit teljesen készrevitt evvel a Haláltánccal, az ember, aki előttem ült, majdnem rosszul lett, remegett a keze, a száját elhúzta egészen, emlékszem, hogy amikor a Tolbuchin körúton laktunk, és Boldizsár készült a versenyre, akkor hogy idegesített ez a Haláltánc, rémesen hangos, meg vannak részek, amikor csak úgy húzogatja végig a kezét a billentyűkön, azért nem értem Boldizsárt, miért kell neki mindig ezt a Haláltáncot játszani, van neki két szép gyereke, jó állása, szép felesége, mit akar még, mit akar mindig ezzel a Haláltánccal, játszhatna igazán rendesebb darabokat is, hát tudjuk mi azt jól, hogy egyszer mindünknek menni kell, de miért kell ezt ilyen kegyetlenül belekalapálni az ember szívébe, agyába mindig, hát miért kell ilyet csinálni…

Pláne tízszer egymás után, nem irigylem azért ezt a Lehel Gyöngyöt sem…

De azért szép volt, hisz hallhattátok Loncikám, mekkora volt a siker, a végén pedig felugrott mindenki, senki sem tudott a helyén maradni, olyan hangos volt minden. Hál én magamban bocsánatot kértem Boldizsártól, hogy annyit haragudtam rá Budapesten, de hát amikor együtt laktunk, akkor nem tudhattam, hogy milyen.

A hangverseny után fél tízkor már kint voltunk a pályaudvaron, a buszban valaki mondta, hogy olvasta az újságban, hogy Algírban megint van valami, hát képzelheted Loncikám, mennyire izgultam, hogy hazaérjek, másnap délben 1 órakor érkeztem Marseille-be, az eső is megszűnt az olasz határ után, és végig gyönyörködhettem a francia Riviérában.

Marseille-be érkezvén mindjárt jobban éreztem magam, mert hiába, francia területen már otthon vagyok, fogadtam egy symphatikus marseille-i hordárt, ott mind symphatikus, s a bőröndömet felvitték az Air France irodájába, kezet mostam a toileltben, és mentem ebédelni, elhagytam több éttermet, míg megtaláltam egy megfelelőt, ahol a menü 5 új franc volt, 3 féléből lehetett választani, s végre 13 nap után jóllaktam Marseille-ben, ettem egy kemény tojást majonézzel, salátával, egy boujabeszt, ami igazi boujabesz volt 2 gyönyörű halszelettel, 6 drb kagylóval és fokhagymás pirítós kenyérrel, aztán ettem egy gombás borjúhúst rizs garnírunggal, egy szelet tejszínes fagylaltot desszertnek, ezt választottam inkább a sajt és a gyümölcs helyett.

A repülőút gyorsan lement, 7 óra előtt 5 perccel indult a Caravelle, és pont 8 óra volt, amikor a Maison Blanche-ba érkeztünk, alig volt idő, hogy a felszolgált vacsorát megegyük.

Aput nagyon betegen találtam, el volt keseredve, hogy nem találkozhatott a lányával, egészen belebetegedett, fuldokolva köhögött, nem akart látni senkit, pár nap alatt rendbe hoztam, de most meg sokat izgul az események miatt, elsejére felmondást vár, egy reumafájdalom is van a jobb karjában, el kéne mennie orvoshoz, de nem hajlandó, itthon kenegetem, és szedi az aszpirint üptre.

Elhiszem, Loncikám, hogy az a nyugdíj nem elég, de Te olyan ügyesen tudsz beosztani, hogy csak kijöttök. Szerencsére a lakás bére nálatok nem sok, kosztra már nem kell nagyon költeni két öregedő embernek, minél kevesebbet eszünk, annál tovább élünk, ez így van már a mi korunkban.

Hát Drágám, újra közeledik az emberiség nagy ünnepe, ami fájó gondolatokat fog előidézni, s eszünkbe juttatja az otthoni két gyönyörű karácsonyt, amit annyi idő után együtt tölthettünk el, vajon meg-e érünk még egy ilyen karácsonyt? Reméljük, igen.

Hogy az idén mit csinálunk, még nem tudjuk. Úgy volt, hogy Borcsáéknál leszünk szenteste, de most úgy fest, hogy biztonságosabb lesz minálunk az 5-ik emeleten, mint egy villában 10-től reggel 5-ig. Borcsáék biztosan jönnek és újdonsült barátaink is, egy osztrák nő és a férje. A nő 44 éves, Pálffy-Kinsky grófnő volt, nemrégen jött Ausztriából, nagyanyja Magyarországon élt, a birtokuk Úriban volt. Ez a grófnő egy évvel előbb, Nizzában ismerkedett meg egy francia könyvelővel, algériai francia urával, és átjött vele Afrikába. Szegénynek Ausztriában elégett mindene, apja is meghalt, és akkoriban még szívesebben élt Algírban, mint Bécsben. Azt hiszem, sokat segítek most itt neki. Arra gondolok, Loncikám, végeredményben jó napokat láttunk valamikor a Károlyiaktól, így némiképp visszaadok valamit ennek a grófnőnek, szegénynek, aki boldog, hogy hozzám jöhet, mert nincs senkije, a férje családja még a férjjel sincs valami jóban, őtőle meg mintha félnének, hogy nem hozzájuk való. Hiába, ebben a világban még egy grófnőnek se mindig könnyű…

Hát így tervezzük ezt a szép és nekünk mégis oly szomorú ünnepet, Loncikám, persze, ha csak közbe nem jön valami, mert itt már megint kezdődik egy kellemetlen história, holnap jön De Gaulle ide, azt mondják, tüntetések lesznek és teljes sztrájkolás, hiába, ahol mi vagyunk, ott mindig kell, hogy történjen valami.

De hát ez a világ sora, hogy minden úgy legyen, ahogy van.

Sok szeretettel ölel, csókol Mindkettőtöket

Aranka (és Gyuszi).

Bächer Iván