Zöld a zöldben

Kimozdultam kis falumból.

Nem bántam, vágytam már némi városi szóra, pár pesti pofára, örömmel autóztattam el magam a Káli-medence kies településeinek egyikére.

Persze én sosem járok egyedül, szokott társaimon túl most még öreg barátomat, Koncz Leót is vittem magammal.

Régi bútor Koncz Leó.

Nem is tudom már, mióta ismerem, katonaságtól, gimnáziumtól vagy még régebbről, összeszoktunk, összenőttünk és ismerjük egymást, ahogy tán enmagunkat sem.

Kedves, jóságos, alapvetően rendes ember ő, foglalkozására nézve elfuserált újságíró amúgy, egy üzemi lapnál szerkesztősködik. Kicsinyt lassú, kicsinyt lusta, de dolgát mindig elvégzi végül, nem föltűnően, de rendesen, mert rendes ember Koncz Leó.

Egy baja van: kekec.

Ha beiszik, akkor kiles valakit, és abba beleköt legott.

Mit csináljunk, ilyen. Mindenkinek van baja. Hát ő neki ez: kekec.

Mi, akik ismerjük őt, rá se hederítünk, ha kekeckedni kezd. Hadd kekeckedjen, hisz mi mást is tehetne, ha egyszer kekec.

Hát őt vittük magunkkal a kerti partiba, szoktuk vinni őt, ha fölbukkan, mellénk szegődik, nálunk ragad. Most már napok óta nálunk időzött, és bár csak minket invitáltak, de vittük őt is, nem akartuk elhagyni szegényt, hadd jöjjön, vittük, akár valami megszokott pakkot.

Pedig sejtettük előre, hogy kekeckedni fog.

Ha beesteledik, ha a tábortűz rőt fénye vagy a telihold sejtelmes sugára csillan poharán, akkor ő már, mint zsákmányát leső ragadozó, pásztázza tekintetét a társaságon, lesi, kire vethetné rá magát.

Aztán ha alkalmas áldozatra lel, körbevizslatja előbb, próbálgatja, szagolgatja, nézi, merre próbálna majd elmozogni az, ha ő támadásba lendül, megkeresi a gyenge pontokat, s aztán az alkalmas pillanatban zumm!, vetődik a gyanútlan párára, aki azt hitte, hogy egy kellemes, nyárvégi csevejre jött csupán.

Most is így volt, Koncz lesett, de — láttam rajta — igen elégedetlen volt a felhozatallal, a lugas alatt főleg ismerősök kanalazták a gulyást, akik már mind ismerték Koncz Leót, pimaszságaira mit sem adnak, tudják, hogy Koncz kekec, hát istenem. A Koncz számára új arcok is szelídek voltak végtelenül, sugárzott belőlük a nyugalom, a türelem, egy nagy mosoly volt az egész kert azon a szombat estén.

Már-már dolgavégezetlenül kezdett nézni Koncz valami kerti ágy után, amelyen eldőlhet, amikor egy félreeső szobából előbukkant egy megfáradt, ám tekintélyes, szakállas úr.

Abban a pillanatban a komolyság súlyos leple hullt a kertre.

Rögtön tudtam: itt a baj.

Koncz Leó a komoly embereket szereti a legjobban. Macerálni.

Ha meglát egy komoly embert, nem bír magával. Különösen a nagy komoly embereket, a híreseket, jelentőségteljeseket és legjobban az önmaguk jelentőségteljességével teljességgel tisztában lévő nagy, komoly, híres embereket szereti Koncz. Különösen este.

Most is fölélénkült azonnal Koncz Leó, mert ez bizony éppen ilyen volt szegény, nagy komoly, jelentőségteljes ember.

Koncz Leó, aki pedig nem néz televíziót és nem olvas újságot, még ő is fölismerte azonnal.

— Te ez a főzöld! — súgta oda izgatottan. — Ez minden zöldek zöldje!

És válaszra sem várva, odatelepedett a gyanútlan úr mellé, megragadott egy poharat és minden előkészítés, mérlegelés, tapogatózás nélkül, azonnal, menetből indult rohamra:

— Már bocsáss meg, drága barátom, de régi vágyam, hogy megkérdezzek tőled valamit.

— Parancsolj — mondta a komoly úr gyanútlan mosollyal, leereszkedőn.

— Már bocsáss meg, kedves barátom, de tudod, mindannyiunkkal előfordul, hogy elrontunk valamit, és aztán utána emésztjük magunkat emiatt, hogy mást ne mondjak, én is számtalanszor írok marhaságokat például, amiket aztán megbánok, és aztán visszavonok vagy nem, bocsánatot kérek, korrigálok vagy legalábbis igyekszem elfelejteni hamar, de persze nem megy, munkál az emberben mindig a kétség, a bizonytalanság, hogy mégsem így van vagy mégsem úgy, esetleg amúgy vagy úgysem, és aztán nem bírunk aludni emiatt, rémeseket álmodunk, verejtékben fürödve riadunk hajnalban, és emésztjük magunkat, hogy jól csináltuk-e, amit csináltunk, nem bakiztunk, nem hibáztunk-é, vagy urambocsá! — nem csesztük-é el ab ovo az egészet… Na most, öregem, hát ezt akarom megkérdeni tőled, hogy nem ébredsz-e kora őszi hajnalokon néha arra, hogy a fenébe!, mégiscsak meg kellett volna építeni azt a gátat? Nem ködlik-e föl benned félúton álom és riadás között, hogy iszonyú nagy baromságot csináltál, és melleslegesen szörnyű kárt okoztál forintban, hisz igaz, hogy nincsen gát, de a tótok mégiscsak hülyét csináltak belőlünk, összecsapták gyorsan maguk az egészet tokkal-vonóval, minden cugehőrrel, kajakpályával, gátőrbodegával, minekünk meg ott maradt a kiszáradt Szigetköz, a hajózhatatlan Duna, a sok százmilliárdos kártérítés, áram meg egy volt se persze, lehet, hogy nem így van, lehet, hogy hülyeségeket beszélek, és nem így van, sőt szinte biztos, hogy nem így van, de én nem is ezt kérdem, hanem csak azt kérdem tőled, barátom, hogy nem szoktál-é meginogni néha, nem szoktál-é elbizonytalanodni, elmélázni titkon, hogy ma már másként csinálnád, annál is inkább kérdem ezt tőled, mert ugye, ez egy olyan dolog, ami, ha úgy is volna, ahogy nincsen, akkor sem lehetne úgy, hisz — tegyük föl — ha valaki pontos számokkal, adatokkal bizonyítaná, hogy ha fölépül a gát, akkor — bár nyilván lett volna úgy is, de — nagyságrendekkel kisebb lett volna a kár, ugye, ez az illető, aki ezt kikalkulálná, arra rögtön rásütnék a billogot, hogy visszasírja a komcsikat, és gulágokat akar megint, olyan ez, mint a millecentenárium, amire ha valaki azt merészelné mondani, hogy egy szégyenletes baromság volt az egész, a nemzet pénzének gyalázatos herdálása és mellesleg pár száz strici zsebének a telitömése, akkor ugye, aki ezt mondaná, az mindjárt nem lenne magyar, így vagyunk a gáttal is, a gát szimbólum, a demokrácia szimbóluma minálunk, ami persze igen szép dolog, illő dolog, hogy a mi nemzetünknek a szimbóluma egy valami, ami nincsen, és épp ezért vagyunk rá büszkék, egyszóval úgysem derülhet ki más, mint ami van, de mégis — és itt az úr vállára tette kezét Koncz Leó, arcához hajolt és szemébe nézett mélyen —, de mégis, most itt ezen az éjféli órán, amikor ezt a gyönyörűséges tájat betölti a tücskök ciripelése, amikor denevérek szárnya susog a fejünk felett, mondd meg nekem, csak nekem, ígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek, valld meg nekem, drága barátom, hogy néha azért fölriadsz egy-egy furcsa hajnalon, vagy megtorpansz az Astoria aluljáró forgatagában vagy a Margit körút kanyarulatában fékezel hirtelen, döbbensz egyet, és azt mondod magadnak: „Jó zöld vagyok, jó zöld, legjobb a zöldek között talán, de — lökje meg a jegesmedve — azért egy jó nagy marhaságot csináltam én…” na… na… na… mi van…? Mi van, barátom, mi van? Te sírsz? Mi van?

Bizony a támadott úr szeméből könnyek csorogtak.

Orra is piros volt teljesen. Fölállt, kifújta, és szó nélkül bevonult a házba.

Láttuk, hogy Koncz Leó megdöbbent nagyon.

De megvigasztalták gyorsan: nem az ő süketelése váltott ki ilyen hatást, hanem a pollen. Az úr ugyanis allergiás. Nem bírja a virágport, a fűszagot, a falevélillatot és semmi ilyesmit. Ha vidékre megy, parkba, ligetbe, mindig rosszul lesz szegény.

Ekkor viszont Koncz Leó szeme kezdett el csillogni furcsán:

— Jaj nekem, jaj nekem! Hát ezt bántottam én! Ezt, aki ember! Aki mégis ember! De legalábbis emberből lett! De szép! Már láttam pilótát, aki elájult, ha végig kellett mennie a harmadik emeleti gangon. Láttam állatorvost, aki rettegett a kutyáktól, akik meg is harapták persze mindig. És most itt a zöld, aki a zöldet nem bírja csupán. A zöldvezér, aki fától, fűtől, virágtól beteg lesz azonnal. A hivatásos természetvédő, akit nem lehet kiengedni a kertbe. Istenem, de szép… Bocsáss meg, barátom — üvöltött az éjszakába Koncz. — Bocsáss meg, ember!

Aztán Koncz Leó leborult az asztalra, sokáig csak rázkódtak vállai, lassan elcsitult, már azt hittük, el is aludt, amikor hirtelen fölkapta fejét:

— És víziszonya is van, ugye?

Bächer Iván