Kórházsirató

Pincehely háromezer lelkes nagyközség Tolna megye északnyugati részén, a Kapos folyó két partján, a Budapest-Pécs vasútvonal és a 61. sz. főközlekedési út mentén. Kisebb ipari egységei — varroda, szőrmeüzem — voltak. A gáztöltő állomás kivételével mára mind bezártak. A simontornyai bőrgyárba még járnak páran át, de ott is leépítések várhatók.

Az egyetlen nagyobb munkaadó: a téesz. Mert van még.

Van továbbá iskola, katolikus templom, pár kocsma, egy műemlék jellegű udvarház, ezeréves múlt, derék munkás-paraszt nép. Pincehelynek egyéb nevezetessége nincs, pontosabban úgy tűnik: nem lesz.

Mostanáig volt: a kórház.

1953-tól működik az orsolyita novíciák egykori rendházában, a volt Tamási járás településeit szolgálta. A 30 ágyas sebészeti, 34 ágyas belgyógyászati, 24 ágyas szülészeti osztályon 12-15 orvos lát-látott el 30-35 ezer embert. A négy sebész évente 600 alkalommal mosakodott be — vagy kétszázszor életet menteni.

Az intézmény havi tizenötmillió forintból volt fönntartható. A kórháznak adóssága nincsen. Mint ismeretes, a kórházi ágyak csökkentése tervutasításos módszer szerint történik. Minden megye megkapta a maga keretszámait. Hogy melyik kórház, osztály, szoba szűnik meg, honnan vágnak ki orvost, beteget, az egy-egy megye magánügye lett. Ügyes gondolat, bár nem eredeti — „Oszd meg és uralkodj!” néven ismertetik a kézikönyvek. A könyörtelen harc egzisztenciára, életre, bérre, vérre megy.

Tolnában a helyzet egyszerű: a pincehelyi kórház megszüntetésével az egész megye idei kvótája teljesül. Persze a kórház sok szempontból korszerűtlen, kicsi, kellene rá költeni, sokat. Az átképzés költségeivel, a több tucat munkanélküli segélyezésével és a megnövekedő utazási és betegszállítási költségekkel, úgy tűnik, a döntéshozó nem kalkulál.

A pincehelyi kórház orvosainak, ápolóinak, dolgozóinak a döntés fájdalmas, nagy baj, tragédia esetleg. De erről most ne szóljunk. Ők harcolnak még kétségbeesetten.

Akivel nem számol a kvóta: az a beteg.

Érdemes megnézni Tolna megye térképét. Ha Hőgyésznél elfelezzük a megyét, látható: míg délen — Szekszárdon, Bonyhádon, Dombóváron — három kórház marad, az északi részen egy se. Ráadásul ez egy kettészakadt megye. Déli része mintha Vas lenne vagy Győr környéke már. Észak-Tolna viszont Borsodra, Szabolcsra üt.

Ez utóbbi táj nem egy településén ötven-hetven százalékos a munkanélküliség. Nemhogy autóra, de biciklire sem telik sok helyütt. A télire való tüzelőt mindenki maga szerzi, vágja, hasítja. Stíllel bajmolódik, fejszével csapkod, szalag alá adogat — ezért aztán alig van errefelé férfiember, aki tíz ujjat tudna számolni két kezén.

Van itt is jómód, tisztes élet. De itt a legtöbb malacnak kétharmada zsír. Zöldség, gyümölcs csak nyáron kerül. Aki éhes, zsírral ken szalonnát. Aki szomjas, ecetes borral öblíti a rémisztő kisüstit. Gyerekek éheznek, ifjak kallódnak, családok hullanak szerteszét. Majd minden faluban tucatnyi a kehes, a betegségre ítélt. Az alkohol, a nyomor, az indulat is öl.

Szakad a szív, arat a rák.

Úgyhogy megszűnik a pincehelyi kórház.

Aki szegény, így lesz még szegényebb, így lesz még betegebb a beteg.

Most már kétszer is meggondolja az ember, hogy csip-csup rosszulléttel, szívfájdalommal, véres széklettel, lehasított bütyökkel fölkerekedjen-é a nagy útra. Teli van a táj zsákfaluval. Át kell szállni egyszer, kétszer is. Kétszáz helyett hat-nyolcszáz forint lesz a busz, vonat.

Eztán felsőnyéki, miszlai, nagyszékelyi csak akkor veszi útját kórház felé, ha már üvölt a fájdalomtól, ha már ömlik a vére, ha már folyik, fakad, bűzlik, rohad majd szegény.

Ha majd gyógyítása — ha lehetséges még egyáltalán — tovább tart és többe kerül, mint tartott, került volna emígy.

Emberi dolgokról — melyek persze boldogabb országokban orvosi dolgok is — már végképp csak röstelkedve szól az ember. Hogy jobb ismerős orvoshoz járni, mint idegenhez. Hogy a nyolcvan-száz kilométerre hurcolt beteget kevesebben és ritkábban látogatják majd. Kórházban lenni mindig rossz. Harmincezer embernek még rosszabb lesz-lehet ezután.

Becsukják a pincehelyi kórházat, miközben itt a falvak többségében orvos nem lakik, a családorvosi szolgálat lényegében nem működik, a házi betegápolás megoldatlan, a betegszállítás helyzete gyalázatos, a mentőszolgálat állapota kétségbeejtő. A volt tamási járás területén éjszaka 1 — azaz egy — mentőkocsi áll hadrendben, rohamkocsi nincsen, mentőorvos nincsen, mentős tiszt nincsen.

Eddig legalább kórház volt.

Azt most bezárják.

Sokba kerül ez majd, egészségügynek, gazdaságnak, társadalombiztosításnak, megyének, országnak.

De még többe a betegnek. Pénzébe, egészségébe és — melleslegesen — életébe. Becslések szerint évi két tucat olyan infarktusos, balesetes, hasba szúrt nem ér majd Szekszárdra. Siófokra, Fehérvárra el élve, aki Pincehelyre még odaért volna úgy.

Persze ezek a tolnai hullák csak magukat okolhatják majd: miért nem születtek máshova.

Bächer Iván