Budapest fürdőváros

— Szegény Loncinak megint fáj a lába.

— Na!

— Sajnos az én bokám is fáj, tudod te azt jól, apukám. De most befáslizom. Mégis, ha fölkelek, alig tudok elindulni.

— Igen, fiam.

Ilyenkor mamára gondolok, ő is hasonló panaszokkal jött elő, amit mi mindig oly semmibe vettünk.

— Így van, fiam.

— Ahogy olvasom, Lonci alaposan kidolgozza magát, szegény.

— Ki.

— Csak adjon az Isten erőt neki, hogy ebből a sok munkából ne legyen semmi baj.

— Ad neki, fiam.

— Még jó, hogy a Gellértben dolgozik.

— Az nagyon jó, fiam.

— Mert az egy nagyon jó hely.

— Az, fiam.

— Hej, hogy hiányzik nekem a Gellért.

— Igen.

— A fürdőszoba nem pótolja a jó Gellért forrásvízét.

— Igen, fiam.

— Talán megérem, hogy még fürdők benne.

— Igen, fiam.

— Munka közben Loncinak biztosan eszébe jutnak beszélgetéseink a Gellért halljában, kezünkben egy pogácsával és egy szimplával.

— Biztosan, fiam.

— És ahogy ez eszébe jut, biztosan tovább megy vissza az idő kerekén.

— Igen, fiam.

— Ott lát minket ragyogó ifjúságunkban és abban a csodálatos ruhában, amit egyhavi fizetésemből vettem, amit kerestem a Pacelláry bankházban.

— Igen, fiam.

— Milyen messze van mindez.

— Messze.

— Arra gondolok, hogyha Isten is úgy akarja, akkor szeptemberre másodszor is nagymama leszek.

— Igen, fiam.

— És te meg nagypapa.

— Igen.

— Elmúlt azóta a bál óta sok-sok évtized.

— El.

— És mennyi minden történt.

— Hát igen, fiam.

— Minden volt közte.

— Minden.

— Csúnya.

— Az is.

— És szép.

— Az is.

— Béke és háború.

— Hát igen.

— Utazás.

— Az is.

— Betegség.

— Mit csináljunk, fiam.

— Öröm.

— És bánat, fiam.

— Ahogy mondod, apukám. Nagyon jól mondod.

— Igen, fiam.

Szeretteink eltávozása a holtak világába.

— Igen.

— Szinte minden fél évre jut valami halálhír.

— Mit tegyünk, fiam.

— Ilyen az élet, fiam, az egyik nap az egyik, a másik nap a másik megy el.

— Igen.

— Horacsek néni, aki annyit szenvedett, hisz ágyhoz volt kötve életében is.

— Igen.

— Most meg András bácsi.

— Igen.

— Mindig eszembe jut, ahogy várt ránk az állomáson Rózsahegyen. Milyen szép ember volt.

— Igen.

— Családunk örökös jótevője.

— Nyilván.

— Ha bajban voltunk, hozzá fordultunk és ő örökké segített. Neki köszönhetem, hogy a fogaim tizenkét éves koromban már kezdtek romlani, ha ő nem vette volna a háború elején zsákszámra a cukrot, a lisztet, a fogaim tovább tartottak volna biztosan.

— Biztosan, fiam.

— De hát ez az én torkosságomnak volt köszönhető inkább.

— Mindegy már, fiam.

— Persze, ha ő nem vette volna a cukrot, akkor nem ettem volna naphosszat.

— Ne emészd magad már ezen.

— Igen, fiam.

Milyen torkos tud lenni egy gyerek.

— Az, fiam.

— De azt hiszem, az öregek is szeretnek torkoskodni.

— Azok is.

— Tőlem egyelőre állhat itt a sok finom édesség, én hozzá se nyúlok.

— Helyes, fiam.

— Vagyis ez azt jelenti, hogy még nem vagyok öreg.

— Nem vagy öreg, fiam.

— Pedig 55 elmúltam.

— Alig, fiam.

— Milyen szörnyű ez.

— Ez van, fiam.

— Szegény András bácsi nem tudta élvezni végre a szép családi életet, amit az Isten az utolsó éveire tartogatott.

— Igen, fiam.

— Hiába, múlik az idő.

— Igen.

— És az idő folyása ellen mit se tehetünk.

— Igen.

— Mit szólsz hozzá, apukám, meghalt Gérard Philip is.

— Szegény.

— Pedig milyen nagy színész volt.

— Nagy.

— A nagy Fanfaron…

— Igen.

— Májrák vitte el. Harminchét éves volt. Tizenöt napra az operáció után. Két kisgyerek maradt utána, a felesége és az anyja, akit imádott.

— Igen.

— Borcsa mesélte, hogy látta egy magyar újságban, hogy Jávor Pál is meghalt.

— Igen.

— Ő gyomorrákban.

— Igen.

— Hazament meghalni…

— Igen, fiam.

— Hiába, arat ez a betegség, kivétel nélkül.

— Arat, fiam.

— Lassan ott tartunk, hogy mi is készülhetünk a nagy útra, ahonnan többé nincsen visszatérés.

— Igen.

— Persze az is szörnyű, hogy a Lonciék mit összeesznek. Írja, hogy marhahúst ettek, nem akarja megérteni, hogy a mi korunkban már nem szabad marhahúst enni, pláne előtte kelkáposzta, utána káposztás tészta…

— Jaj istenem…

— Mindhárom rossz az egészségre.

— Hát istenem…

— Loncinak nem szabadna kínlódni.

— De kínlódik, fiam.

— Budapest fürdőváros.

— Az, fiam.

— Ott nem kell betegnek lenni.

— Mégis szoktak ott is, fiam.

— A jó gyógyvizek majdnem mindent meggyógyítanak.

— Majdnem mindent, fiam.

— Emlékszel, hogy fájt a derekam ötvenöt tavaszán, s a Gellért vize és a Sinkáné jó erős karja meggyógyította.

— Emlékszem, fiam.

— És amikor a szívem rakoncátlankodott, milyen jót tett neki, hogy elmentem hatszor a Rudasba.

— Nagyon jót tett, fiam.

— Budapesten minden bajra van valami jó víz.

— Van, fiam.

— Ott van még a Széchenyi, a Császár, a Rác…

— És a Király — dünnyögte Sprentzl Gyula.

— Tessék! Kimentem a balkonra légycsapóért, mire visszajövök, eltűnnek a legyek.

— Majd megkerülnek.

— Pedig volt vagy hét, úgy látszik, megérezték a leselkedő bajt, eltűntek, legalábbis egyelőre, mert tudom, hogy visszajönnek előbb-utóbb biztosan, jó vichy krém van az arcomon, annak szagát nagyon szeretik a legyek, ki tudja, miért…

Bächer Iván