Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 36. szám, 2023. szeptember 8.
VÁNCSA ISTVÁN
Különféle nemzetközi tanulmányok Magyarországot az EU legkorruptabb tagállamaként emlegetik, ám ezek az értekezések inkább percepción, felfogáson alapulnak. Ezt Biró Ferenc, az Integritás Hatóság elnöke mondotta volt az EP tényfeltáró bizottságának tagjaival folytatott megbeszélésen, és a lényegre tapintott vele. Igen, a véleményalkotás minden esetben percepción alapul, tehát azon a folyamaton, melynek keretében a külvilág aktuális metszetéről képződő benyomásainkat összerakjuk. „Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, / Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. / Nem állott üresen a ház, a zsiványok / Mind a tizenketten odabenn valának.”
Vagyis Kukorica Jancsi egyetlen pillanat alatt felfogta, hogy nem csárdába, hanem rablótanyára talált betoppanni, és annak megfelelően viselkedett, az EP tényfeltáró bizottságának pedig bőven volt ideje, hogy erre az eleve nyilvánvaló eredményre eljusson. Biró Ferenc azt is mondta, hogy Magyarországon nem a rendszer korrupt, hanem az emberek korruptak, és evvel megint tökön ragadta a lényeget. Mi a rendszer? Egynemű vagy összetartozó dolgok, jelenségek bizonyos törvényszerűségeket mutató rendezett egésze, mármost azt a nyájas olvasónak is be kell látnia, hogy ezt a rendezett egészet nehéz volna elgondolnunk abban a pillanatban, amikor a kenőpénzt éppen zsebre rakni iparkodik.
Másfelől pedig tekintetbe kell vennünk azt a körülményt, hogy Magyarországon a nagypolitikával egylényegű szervezett bűnözés éppoly slendrián módon működik, mint minden egyéb, ám evvel együtt aránylag hatékonyan. Olaszországban a főbb ipari és szolgáltató vállalatok után a legnagyobb gazdasági forgalmat a maffia bonyolítja le. Negyvenmilliárd euróról van szó, ami az olasz bruttó hazai termék (GDP) két, azaz kettő százalékára rúg. Természetesen mi nem tudhatjuk, hogy vajon a magyar maffia, amely valójában a kormányzatunkkal azonos, a GDP hány százaléka fölött gyakorol ellenőrzést, de nyilvánvalóan a túlnyomó többsége fölött, a többit pedig szimplán hazaviszi. Ennek alapján pedig a legkevésbé se furcsálljuk, hogy országunk ott tart, ahol. Hogy képszerűen fogalmazzunk, a béka segge hozzánk képest valahol a sztratoszférában lebeg, és evvel nem dramatizáljuk a helyzetet, hanem inkább szépíteni iparkodunk. Már csak azért is, mert tudván tudjuk, hogy országunk gazdasági teljesítményét a háborúval összefüggő és felelőtlenül alkalmazott szankciók vágták haza. Azt a kérdést pedig, hogy a többi európai országgal mért nem tették ugyanezt, föl se tesszük, lévén a válasz eleve nyilvánvaló. Azért, mert az egész világ ellenünk fenekedik, nem bírván elviselni, hogy mindenkinél ennyivel jobbak vagyunk. Épp az OECD szíves közlése nyomán volt szerencsénk megtudhatni a minap, hogy a mienkhez hasonló teljesítményre, vagyis a GDP négy egymást követő negyedévben való folyamatos csökkenésére az OECD más országaiban példa nem akad. Igen ám, de az OECD más országaiban dolgozni is kell ám, szokták erre mondani önostorozásra hajlamos honfitársaink, úgyhogy lássunk erre vonatkozólag néhány adatot.
Az első öt ország, amelyekben a munkavállalóknak egy év alatt a legkevesebb munkaórát kell ledolgozniuk (a zárójelben a ledolgozandó munkaórák számával): 1. Hollandia (1379), 2. Németország (1413), 3. Norvégia (1426), 4. Franciaország (1476). 5. Dánia (1522).
Most pedig jöjjön a másik véglet, tehát azon országok listája, ahol a munkavállalók a legtöbbet robotolnak. 1. Mexikó (2250), 2. Chile (2047), Görögország (2032), 4. Oroszország (1981), 5. Magyarország (1980). Kommentár ehhez aligha kell. Ahogy nyilván ahhoz se, hogy a második negyedévben a gazdaság teljesítménye éves alapon 2,4, míg negyedéves alapon 0,3 százalékkal csökkent, s evvel az Eurostaton jelenleg elérhető 24 európai uniós tagország rangsorában a 23. helyet sikerült megcsípnünk. Más kérdés, hogy ezek az adatok nincsenek szem előtt, a mind sanyarúbb életkörülményei miatt illedelmesen háborgó hazafi ilyenekkel aligha találkozik, meg igazából nem is érdekelné. Ő inkább azt kívánja tudni, hogy mi, hol mennyibe kerül, a válasz pedig abban áll, hogy nálunk minden többe, mint azon szomszédainknál, akiket a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek folyamán oly jóleső érzés volt lenézni, és akiknek a sanyarú sorsa miatt oly nagy egyetértésben sajnálkoztunk. Most viszont azt kell tudomásul vennünk, hogy náluk ötven vagy akár száz forinttal is olcsóbb az üzemanyag, mint mifelénk, hogyhogy? Milyen alapon? És akkor most a kultúrfölénnyel mi van?
Nehéz kérdések ezek, és sajnos meg se válaszolhatók, arról már nem is beszélve, hogy nálunk a helyzet a jövő évi adóemeléssel még romlani fog, de a négyszáz forintos vagy afölötti euróárfolyam visszatérése se feltétlenül aranyozza be a magyar hazafiak mindennapjait, mármint azon kevesekéit, akiket ez a dolog még érdekelhet. Szerencsére ők mind kevesebben vannak, és ha így megy tovább, még kevesebben lesznek, így aztán ez az egy dolog a megoldás felé közelít. A többi már nem annyira. Hogy messzire ne menjünk, az euró bevezetéséről immár szó se lehet, evvel a hírrel a nagyérdeműt a Tihanyban rendezett Tranzit fesztiválon Varga Mihály pénzügyminiszter örvendeztette meg. Kóka 2006-ban még arról beszélt, hogy 2010-ben már az euró lehet a magyar fizetőeszköz, a Reuters ellenben akképpen vélekedett, hogy Magyarország és Lengyelország 2012 előtt nagy valószínűséggel nem vezeti be az eurót. Mit ad Isten, a Reutersnek lett igaza, most 2023 van, és Lengyelország továbbra is csak készül az euró bevezetésére, Magyarországon pedig 2010-ben nem az euró, hanem a második Orbán-kormány hivatalba lépése tette boldoggá az erre fogékonyakat, tehát az a történés, amely később az Európától való lassú, de megállíthatatlan elszakadásunk sorsfordító aktusának bizonyult.
Vagyis a kocka el van vetve. Sajnos azonban a kocka kikelni és termést hozni sohase fog.