Briftasni

1958. augusztus 9. volt. Szombat, a nagymosás napja.

Annak az évnek a májusában De Gaulle tábornok — meglehetősen furcsa körülmények között, magyarán megmondva: puccsal — hatalomra került Franciaországban, és így Algériában is.

Ráadásul 1958 nyara olyan meleg volt Algírban, ahol a nyarak mindig kibírhatatlanok amúgy is, hogy Aranka gyakran kérdezgette magától.

— Hogy lehet ezt a hőséget kibírni?

Kint volt vagy 38 fok árnyékban.

A víz egész nap patakokban folyt le róla, odabenn a lakásban az összes ajtók tárva, ment egy ventilátor, de még így is állandóan mosakodni kellett, hogy valahogy kibírja az ember, naponta háromszor, négyszer cserélni trikót, gatyát, melltartót, kombinét. Aranka nyaka kisebesedett, a két karhajlata is és még más is. Az ágy mellett és a fürdőszobában a bidé mellett mindig ott volt a hintőpor és a krém, de igazi gyógyulást csak az ősz, a szép, derűs, meleg algíri ősz hozhatott.

Férje jobban bírta a meleget, szívósan görnyedt napi tíz órát a rajzasztalnál, 1958 januárjától csak otthon dolgozott, nem kapott fix állást ugyanis, elmúlt a kezdeti lelkesedés, mikor a vállalkozók gyorsan rázúdították összes restanciájukat a Budapestről visszatért építészre. Státusba — legalábbis elfogadható pénzért, ami 150 000 frankot jelentett volna — nem vették Sprentzl Gyulát, aki — hiába — mégiscsak hatvanöt éves volt már.

Faure, az építési vállalkozó, aki Pestre küldött leveleivel kicsalta őket, ő is csak alkalmi munkákat adott, igaz, hogy azt sokat, és 170 000 frank kölcsönnel is segített.

Tulajdonképpen az adósságok tartották őket még odakinn, az adósságoknak köszönhették, hogy még megadatott nekik pár szép ajándék év Algírban. Meg pár szörnyű hónap is, persze.

Mindenesetre ekkor, 1958 nyarán is előteremtette Sprentzl Gyula, amit kellett: a 35 000 frankot a lakbérre, ugyanennyit a kosztra, a 26 400 frankot az adósságok törlesztésére, és jutott egyébre is. Vettek hűtőszekrényt, porszívót, kávédarálót, villannyal működő habverőt, azt bizony nehezen szokta Aranka meg, eleinte az egész konyha tele volt tojássárgájával, hiába, az ilyesmihez nagy praxis kell, mondogatta is:

— Ennél a villanynál úgy van, hogy minden mozdulat számít, mit csinál az ember. A múltkor is a pofám tele lett kávéval, mert rosszul csuktam be a fedőt. Mindennek dacára azért ezek a dolgok megkönnyítik az ember életét.

Szombat volt tehát, nagymosás napja.

A reggel úgy kezdődött, mint máskor, Aranka kelt előbb, gyorsan elkészült, kifacsart két citromot, kis vízzel hígította, bevitte Sprentzl Gyulának, aki szintén elkészült szépen, kilenckor már rövid ujjú, fehér ingben, nyakkendőben, fején csinos fehér kalappal indult a templomba Arankával, aki még kombinét sem vett a könnyű nyári ruha alá, hisz olyan meleg volt.

Visszafelé útba ejtették a piacot, és az egyik mészárosnál Sprentzl Gyula pacalt pillantott meg.

— Vegyünk egy kis pacalt, anyukám — kérte Sprentzl Gyula.

— Nem veszünk, apukám.

— Miért nem?

— Mert az neked árt, apukám — mondta Aranka.

— De milyen isteni volt Borcsáéknál. Még neked is ízlett.

— Az igaz, látod, apukám — mondta Aranka, és ha nem is nagy lelkesedéssel, de csak vett fél kiló pacalt.

Vettek aztán még vasárnapra egy csirkét, amelynek 700 frank volt kilója akkor, és a piac után elmentek a Galerie France-ba is, mert szerettek oda menni, megnézni a dolgokat, Aranka vett az ő Gyuszikájának egy liter levendula kölnivizet 625 frankért, vett függönybe való fehér huzalokat, vett negyven deka mazsolát 80-ért, a fél kiló baracklekvár 110 frankba került, a negyed kiló kávé 159-be, a liköröspohárnak pedig, amiből hatot vett, darabja 25 frank volt.

Hazamentek ezután.

Beléptek a liftbe, bedobtak öt frankot, mert annyit kellett bedobni, hogy menjen a lift, megnyomta a gombot.

A lift elindult és szépen megállt a negyedik és ötödik emelet között. Dörömbölt szegény Aranka, csöngetett, alig találta a fülkében a villanyt, végre meghallotta a harmadikon lakó spanyol orvos, akinek felesége grazi volt, az szólt a házmesternek, aki lehívta a liftet öt frankkal, beszállt a liftbe és ketten — persze újabb öt frank ellenében — fölmentek a hetedikre, ahonnan Aranka lesétált az ötödikre szépen.

Sprentzl Gyula levette cipőjét, bebújt a mamuszba, bekapcsolta a televíziót, leült a fotelba, és onnan az alvás és étkezés idejét kivéve föl sem állt hétfő reggelig.

1959. május 15-én ugyanis öt hónapi részletre vettek egy televíziót.

A technikának eme csodája meglehetősen fölforgatta életük szokott rendjét. Vége lett az évtizedek óta megszokott 8-9 órai takarodóknak. Álmosak voltak egész nap.

Ráadásul a televíziótól kivörösödött Aranka szemhéja, úgy hogy ebben az időben már rögtön lefekvéskor eloltotta a villanyt, pedig addig mindig olvasott még az ágyban.

De hát nemigen jártak el már ekkoriban, moziba sem, igaz, hogy azt Gyuszi soha nem szerette, de Aranka szívesen elment néha, akár egyedül is, különösen nyáron, mert az algíri mozik többségét hűtötték olyankor, de akkoriban már az arab harcosok nagyon rákaptak arra, hogy bombákat robbantgassanak a mozikban, és az ilyesmit Sprentzl Gyula ki nem állhatta.

Otthonülésre szoktatta őket a már szinte mindennapos kijárási tilalom is — ha elmentek Borcsáékhoz, akkor ott kellett aludniuk, Aranka pedig semmit sem becsült jobban a saját ágynál, különösen ha egyedül alszik benne az ember.

Szombat délelőtt volt tehát, Sprentzl Gyula ült a tévé előtt. Aranka pedig föltette gyorsan a pacalt.

A pacalt akkoriban előfőzve adták a francia hentesek, de azért még két órát bőven lehetett főzni tovább. Aranka az általa sípoló lábosnak nevezett edényben, egy tízliteres, ovális alakú nehezen nyíló és nehezen csukható kuktában pirított hagymát, abba dobta a pacalt, tett rá kis vizet, sózta, borsozta és lefedte, sajnos nem tudta eléggé lezárni, sehogy sem akart sípolni a fazék.

Míg a pacal főtt, Aranka nekiveselkedett a mosásnak.

Bizony a mosás nagy gond volt neki ekkor.

Tomi nem járt, csak meglátogatta néha őket, egy orvosnál dolgozott havi 25 000 frankért és kosztért, ami persze kevés volt nagyon.

Minden házimunka Arankára hárult tehát.

Még szerencse, hogy a nehezebb dolgokat fölhozta az ő kedves spanyol-zsidó fűszerese a Reu de Parisból, hetente kétszer, szerdán és szombaton, így legalább cipelnie nem kellett Arankának annyit.

De mosnia kellett.

Amíg nem volt masinájuk, addig Guichet-né a szomszéd utcából mindennap átment egy vödörrel és elvitte a piszkos ruhát kimosni, másnap hozta tisztán és vitte az újabb adagot, szívébe is zárta őt Aranka örökre:

— Ez a nő egy angyal. Nem szégyelli maga vinni a vödröt, pedig nem akárki…

De 1958 júniusának elején Sprentzl Gyula végül vett egy mosógépet is. Ezzel következőképpen mosott Aranka: először beleeresztett a csövön vagy húsz liter vizet, majd tett hozzá Persil mosóport, belerakott négy-öt kiló ruhát, bekapcsolta a gázt és a villanyt, mert a mosógép gázzal és villannyal működött, a készülék oldalán lévő kis szerkezet jelezte, hogy fölforrt már a víz, akkor elzárta a gázt, de a villanyt még hagyta jó negyedórát, amíg a gépben, pontosabban egy tambourban, vagyis dobban a ruha egyenletesen mozgott jobbra-balra. Negyedóra elteltével Aranka bekapcsolta a vidauge-t, vagyis a szivattyút. Majd kétszer-háromszor újra megtöltötte a tartályt vízzel, öblített és kiengedett. Végül bekapcsolta az „essor”-t, vagyis a centrifugát, minek következtében a tambour óriási sebességgel kezdett mozogni jobbra. Ilyenkor Aranka kikapcsolta a hűtőszekrényt — a mosógép a konyhában állt —, mert párszor már lecsapta az órát a mosógép. Aztán lehetett teregetni. A mosandó ruhát egyébként beáztatta előző este, Guichet-né ugyan azt mondta, hogy fölösleges, de amikor Aranka látta, hogy milyen piszkos lé jön ki előszörre a gépből, hát bizony tudta, hogy nem az.

Fél egykor félbehagyta a mosást.

Elzárta a gázt a kukta alatt. Hát ott találta a pacalt teljesen lesülve. A tetejét leszedte azért Gyuszinak, ahhoz főzött tésztát, de az égettet se hagyta kárba veszni, kikapargatta azt magának, jó lett az is, de még milyen jó.

Utána ettek még ementálit, csokoládés piskótát, datolyát, narancsot.

Ebéd után Sprentzl Gyula visszaült a tévé elé, Aranka pedig, mielőtt folytatta volna a konyhai ténykedést, mosogatást, mosást, leugrott a postáért, mert az akkoriban csak délután két óra körül jött meg.

Leszaladt gyorsan, gyalog, ötvennégy éves volt, de még lefelé bírta a lépcsőt jól, és gondolta miért ne spóroljon meg öt frankot, ha lehet, leszaladt és valóban, volt a levélszekrényben két küldemény is. Egy levél Loncitól és egy kis csomag Sprentzl Gyula címére. Fölliftezett a hetedikre, legyalogolt az ötödikre és a konyhában elolvasta előbb Lonci levelét gyorsan, majd kibontotta a csomagocskát is.

Aztán döbbenten ült a konyhában a hokedlin.

Megjelent az ajtóban Sprentzl Gyula feje:

— Mi volt a postában, fiam?

Aranka nem tudott válaszolni, csak izzó sárga szemekkel nézett Sprentzl Gyulára, aki ijedten kérdezte újra.

— Mi történt, fiam?

Aranka maga elé meredt a kőre, fojtottan mondta:

— Lonci írt.

— Mit írt?

— Hogy elmentek Kondóra.

— Igen?

— Igen.

— Jól tették.

— Jól.

— Így legalább voltak…

— Hol?

— Hát Kondón.

— Ja igen.

— És?

— Mi és?

— Más nem jött?

— De jött — emelte föl fejét Aranka vészjóslón, és átnyújtotta a nyitott csomagot, amelyben egy bőr levéltárca volt és kis levél: „Ezt küldöm emlékül, mert ezt mindig a szíved felett fogod viselni…”

— Tudod, hogy mit fogsz te a szíveden viselni, apukám? — kérdezte Aranka, miután férje elolvasta a cédulákat, és krákogott kicsit a konyhaküszöbön.

— Micsodát, anyukám?

— Vagy engemet, vagy a földet, fiam! Mert ha ez ez… ez… a ez… a cafka, ez a cemende ha még egyszer az utamba kerül, akkor megöllek, érted, megöllek!

— Jaj fiam, jaj fiam, nem kell ez…

Ekkor csöngettek.

Megjött a fűszeres.

Méltatlankodott, mert megakadt vele a lift, tíz percen át csöngetett, a házmester fölvitte végül a hetedikre, onnan kellett gyalog a pakkot lecipelnie. De hozott 7 üveg literes sört, mert ekkor rákaptak a sörre, olyan meleg volt, 4 üveg ásványvizet, 1 üveg olajat, 1 üveg fehérbort tartaléknak, 5 tojást, 1/2 kilogramm baracklekvárt, 1/4 kiló gruyert, ami olyan mint az ementáli, 1/4 kiló kávét, 2 üveg citromszörpöt.

Mindez került a felhozatallal együtt 2030 frankba.

Plusz 5 frank lift.

És a fűszeres — meglepődött, nem nagyon akarta elfogadni — kapott egy vadonatúj briftasnit is borravaló gyanánt.

Bächer Iván