Működik a rendszer

1. A kígyó nyelve

A nyugdíj után rádolgozó doktor idézést kapott a társadalombiztosítástól. Értesítették, hogy fáradjon be, mert rajtakapták hamisításon.

A doktor döbbenten fáradt be.

Sok mindent csinált már életében, gyereket, lecsót, és mindenekelőtt gyógyított, legalábbis legjobb tudása és szándéka szerint igyekezett gyógyítani embert, de hamisítani nem hamisított soha.

Különösen nem vényt.

De mondták odabenn a csodapalotában, tessen nézni, itt a följelentés.

Patikus jelentett.

Mutatják odabenn a palotában: mire figyelt föl az éles szemű nyomozó-patikus: hogy ugyanis hamis a pecsét.

Nézik a deliktumokat, hajolnak a vaskos dossziékból előhalászott, fénymásolt, nagyított stemplinyomók fölé, doktor is veszi elő a pecsétjét, folyik az összevetés.

Egyik pecsét, mint a másik — de mégsem!

Némelyiken az egészségügy sziszegő jelképállata mintha más lenne kicsinyt!

Igen! Nincs nyelve a kígyónak! Némelyik pecséten van, másikon nincsen!

Istennek hála, hogy vannak még jó szemű patikusok is a földön!

Az orvos ekkor töredelmesen bevallja: a régi, megszokott, évtizedes, olvashatatlanná kopott pecsét helyett újat csináltatott pár hónappal elébb.

Nézik az újat, nézik hárman, négyen, öten, csupa diplomás, végzettségre nézve orvos, közgazdász, számszaki szaki, aki mind többet szakajt le havonta fejenként adónkból, mint amennyi forintot az öreg körzeti a nyugdíjjal összegyógyít.

Igen, születik meg a fölismerés, a patikus látása helyes volt: a pecsétről lemaradt kicsiny hullámzó nyelvecskéje a kígyónak. De nem azért, talán nem azért, mert hamisított a pecsét, csak mert új.

A bizottság kegyesen elhiszi, hogy nem álnok szándék munkált, csupán a pecsétcsináló nem állt magaslatán feladatának.

Megdorgálják az őszült orvost mindenesetre, hisz figyelhetett volna jobban ő is a pecsétre!

Zárul a vaskos dosszié, ad acta kerül a nyomozati anyag.

Működik a rendszer.

No nem a társadalombiztosítás négyszázmillióért telepített számítógépes rendszere, mert az nem működik.

Az idiotizmus és az embertelenség rendszere — az dolgozik itt már olajozottan.

2. Gyerekszív

Gyöngélkedik a gyerek.

Érzi a szívét.

A gyerek falun él, tizenhárom éves. Lánygyerek. Apja a téeszben dolgozik még, az épphogy vegetáló téeszben. Havi jövedelme tizenötezer forint. Kézbe. A gyerek anyja munkát vesztett tavaly. Még kapja a pótlékot, levonás nélkül hétezer forintot.

A gyerek örökölt apjától, jó, masszív, egészséges alkatot. És erre ráeszik. Eszik olyat, ami van, amiért nem kell pénzt adni sokat: tenyérnyi húsos szalonnát, karnyi kolbászt, melyhez nem is kell kenyér, zsírt, ami kásásan csillog az öles karéjon, jókora galuskaszemekkel sűrített krumplipaprikást, rengő bőrkékkel bélelt, kocsonyássá rántott bablevest, fejhúst, csülköt, körmét, pörcöt, porcot, hájat, májat, fület, farkat, kristálytiszta zsírban úszó omlós, forró tepertőt.

És a gyerek meghízott mindennek dacára.

A kedves, lányos, serdülő, gombszemű gyerek.

Az efféle fejlemény ebben a korban lelkileg sem építő, ilyenkor még szeretne tetszeni az ember, és azt hiszi, ehhez szabályosnak kell lenni, de ami még nagyobb baj, a gyerek lábán visszerek halvány márványmintája mutatkozott, és ráadásul kezdte érezni a szívét a gyerek.

Nem szólt persze hetekig, hónapokig senkinek, de aztán már nagyon érezte, hát jelzett anyjának.

Elmentek a doktornéhoz, aki új, és aki jön hetente háromszor a faluba.

Megállapítást nyert, hogy jól érzi a gyerek a szívét — baja kezd mutatkozni annak.

Megvan a diagnózis, adott a terápia is azonnal. Le kell fogynia a gyereknek.

Két mód kínálkozik erre.

Az egyik: a gyereknek újra kell születnie, új családból, új apától, új anyától, nem ebbe a faluba, nem ebbe a világba és kell halnia dombos ligetek fái közt, tanulnia úszni már csecsszopóként kék vizű medencékben, ahol folyton-folyvást cserélődik a víz, nyaranta pár héten át a végtelen tenger páráját szívni be, telente alpesi hegyek közül zúdulnia a sível alá, kellene járnia rendszeresen úszni, szaunába, hetente háromszor két órán át lepkeként libbenni a pattogó teniszlabda után, könnyű, ruganyos cipőkben szökellni különfranciára, téli estéken venni a zongoraleckéket szorgosan, és föltétlenül kell majd tizennégy éves korában utaznia tíz hónapra New Jerseybe idegen szóra, és kell neki ennie mindenekelőtt brokkolit sütve csőben, gyümölcsjoghurtot napi öt dobozzal, hajszálvékony prágai sonkát, finom sajtokat, ementálit, rokfortot, camembert százforintos zöldalmával, amennyi csak jólesik, bélszíneket félig véresen, harsány zöldbabot kicsiny vajon, ananászt, kivit, parfét módjával, dzsúzt, habos kakaót és naponta öt-hat karika vidáman habzó plusssz vitamint.

Ez az út nem tűnt járhatónak éppen.

Nincs a faluban elég franciatanár.

A másik megoldás: valami gyógyszer, ami fogyaszt valahogy, étvágyat vesz, hormont zavar, horpaszt, szikkaszt, de valahogy fogyaszt.

Ez utóbbi mellett született döntés végül.

A doktornő fölírta a gyógyszert.

Három hónapon át kell szedni.

Kilencezer-kilencszáz forint az adag.

Ez az út sem volt járható.

A faluban fölvilágosították az ingyenes ellátásba tunyult szülőket, hogy kérhetnek méltányos segélyt.

Ehhez kellettek igazolások, kellett utazni a városba újra, végül összes papírral fölszerelkezve kérvényezhetett, alázkodhatott a szülő az önkormányzatnál.

Aki falun élt, él vagy élni fog, falun, ahol mindenki mindent tud mindenkitől, az tudhatja, hogy ilyesmi — kérni, kuncsorogni, gazsulálni, szegényebbnek bizonyulni a többi szegénynél — nem éppen kellemes dolog.

De most ráadásul eredménytelen is volt.

Erre a gyógyszerre nincsen támogatás.

Erre a gyógyszerre nem ad a rendszer.

És ezt az orvosnő nem tudta előre, természetesen.

„El kell menni dolgozni” — vetette oda végül.

Különben is: majd kap a gyerek életmentő gyógyszert kedvezménnyel — kérvényezés, alázkodás nem maradhat el úgysem persze, de kap — ha teljesen szívbeteg lesz.

Az lesz nemsokára.

Mert működik a rendszer.

Bächer Iván