Kínai cipő

Bán Antalné cipőt vett.

A férjének.

Bán Antal munkanélküli éppen, a Moszkva térre jár ki, a hegyeken, dombokon keveri a maltert napestig. Jó munkás, majd mindennap viszik. Bán Antal és Bán Antalné pedagógusok amúgy, de hát ennek itt most nincsen jelentősége. Annak van jelentősége, hogy a Bán lába zabálja a cipőt.

Nagy lábon él a kis tanár, vaskos, erős, negyvenötösön, amire a legnehezebb lelni belit, aztán ha mégis akad alkalmas darab, az elkopik pár hét, jó esetben pár hónap alatt. Ehhez jön aztán a kőműveskedés, a mész marja Bán cipőjét, cement szikkasztja, szeg szaggatja szüntelen — kell-e még mondani: Bánéknál központi gond a cipő.

Mert hiszen nem olcsó mulatság az ma már. Havonta-kéthavonta egy pár! Cipőboltban cipőt nem vesz Bánné már soha. Régóta lengyel, kínai piacon keresgél, turkáló szegletébe halmozott kupacokból szemezget, falusi vásározók ponyváiról mustrál. Ismeri az összes alkalmas helyet.

Pár hete, mert elkopott Bán cipője megint, a Kőbányai úti kínai piacra ment ki. Furcsa egy hely ez, fallal kerített városka szinte, óriási, vasúti vidéken terül el. Csudálatos piac ez, rengeteg, kettesével egymásra tett — alsó a bolt, felső a raktár — vasúti konténerből összerakott teljesen egyforma üzlettel, mindegyikben ugyanolyan kínaiak — no meg magyarok, vietnamiak, csecsenek, marokkóiak, busmanok és pigmeusok árulják ugyanazt az árut ugyanennyiért, ezért aztán óriási a nyüzsgés, rengeteg a nép, és nem utolsósorban rengeteg a rendőr és külön rendfenntartó, fölfegyverzett kishadsereg is állomásozik ezen a piacon, ahol — Bánné pontosan tudta ezt — semmi, de semmi, egyetlenegy árucikk, egyetlenegy rongyos gatya, apró bugyi, csecsemőfuszekli nem kerül a pultra törvényesen.

Ha — példának okáért — Magyarország jogállam lenne, ha lenne neki — tegyük föl — működő rendőrsége, bírósága és más efféléje, akkor ezt az egész piacot, cakli-pakli, tokkal-vonóval börtönbe lehetne csukni.

De hát erről nincsen szó, hál’ istennek.

Mert így tud venni Bánné ezerhétszázért cipőt. És Bánnét egyéb már nem érdekli rég.

Nem engedheti meg Bánné magának, hogy más is érdekelje.

Most is csak kiment, átverekedte magát a pénzváltó arabok külső gyűrűjén, át a mellettük álló rendőrségen, át a büfések hadán, át az őrző-védők fekete tömegén, és az egyik szélső kínai boltosnál vett cipőt. Ezerhétszázért egy rusnya, fekete mintás, fehér edzőcipőt.

Elég sokáig válogatott, nehezen talált a kínai negyvenötöset, meg aztán Bánné, mint a magyar asszonyok általában, nem szokta elkapkodni a vásárlást soha, hiába volt minden cipő egyforma, de szakasztott, ő vagy húsz párat fölvett, kézben forgatott, gondterhelt arccal vizslatott.

De aztán vett.

Lealkudott háromszázat kétezerből ügyesen.

Örült is este Bán nagyon. Ilyen remek cipő! Ezerhétszázért. Próbálta is föl legott. Fölvette a jobbat a jobb lábára, aztán vette föl a másikat a balra, de csak vette volna.

Mert nem ment.

Kétségbeesve fakadt ki Bán, mikor agyában megvilágosodott a fölismerés:

— Lökd meg Mama, ez két jobblábas!

És tényleg az volt. Két jobblábas cipő volt az originál csomagolásban.

Bán Antalné sírt egy órácskát, aztán ura megvigasztalta valahogy, másnapra pedig sziklakeménnyé szilárdult benne az elhatározás: ő visszacseréli a cipőt.

Tízkor kinn volt Bánné a Kőbányai úton. Hamar megtalálta az árusát. Bezzeg a kínai nem akarta megismerni őt sehogy sem. Ráadásul magyarul is elfelejtett egy nap alatt szegény. Az istennek nem akarta megérteni, mit akar tőle a nő.

Végül kinyögte: számla?

Mondta Bánné, hogy ne hülyéskedjen, ezen a piacon ember még nem adott senkinek soha. A kínai csak a vállát vonta erre.

Aztán meg kerek perec letagadta, hogy Bánné nála vette volna a két jobb cipőt. Azt makogta, hogy ő nem is látta Bánnét soha, nem is látott magyar nőt soha, nem is látott nőt soha.

És a kínai elővett egy könyvet, és olvasni kezdett.

Kínai könyv volt, biztosan a Fordulat a kínai vasmunkások szakszervezeti mozgalmában a húszas években című kötetet olvasta.

Bánné egy pillanatra elbizonytalanodott, elhallgatott, nézte a kínait szótlanul.

És akkor valami furcsa dolog történt vele, valami furcsa, addig nem érzett érzés kerítette Bánnét hatalmába egészen, valami furcsa eltökéltség, elszántság, hideg nyugalom, ami anyjában, nagyanyjában, szépanyjában lehetett akkor, mikor éppen beköszöntött a menetrendszerinti üldözés, kitelepítés, börtönbe csukás, bombázás, éhezés, gyilkolás időszaka, amit mindennek dacára meg kell oldani, át kell vészelni, ki kell bírni, túl kell élni.

Bánné egyszer csak tudta, hogy ő ezt a cipőt ki fogja cserélni. Mert őnéki ezt a cipőt ki kell cserélni.

Szelíden indított.

— Szegény ember vagyok — mondta szelíden. — Cserélje vissza. Kérem szépen önt, cserélje vissza ezt a cipőt.

De a kínai nem volt elérzékenyülő típus.

Ekkor nagyjelenettel próbálkozott az asszony.

Szárnyalt Bánné üvöltése a piac fölött, akár a sziréna.

— Rohadt gazember! Piszkos csirkefogó! Szégyellje magát! Szégyelld magad, te mocsok! Légy átkozott, ha vissza nem cseréled! Hulljon ki fogad, folyjon ki szemed, magod szakadjon!

De hát itt csak a hosszabb géppisztolysorozatokra adnak esetleg valamit.

Apellált aztán Bánné nemzeti önérzetre bölcsen:

— Maga szégyent hoz a kínai kereskedőkre, a kínaiakra, Kínára, Ázsiára, minden sárga bőrű emberre! Szégyellje magát! Egy idegen országban hogy engedheti ezt meg magának! Az ilyenek miatt, mint maga, lesz aztán idegengyűlölet, négerverés, szkinhedfasizmus! No, vegye vissza inkább a cipőt!

De a kínai rendületlenül olvasott.

Bánné fárasztással folytatta. Beállt a pulthoz, állt némán és gúnyos mosollyal nézte a kínait, és nem engedett senkit vásárolni. Ha jött valaki, mondta azonnal:

— Menjen máshová! Ez csaló, rabló, gazember.

A kínai viszont olvasott.

Egy óra teltével Bánné fölkerekedett, és keresett egy rendőrt. A rendőr nagyon megijedt Bánnétól, és jött. Útközben egy piaci őrző-védőt is leszólított az asszony, az őrző-védő is megijedt nagyon, az is jött hát.

Ott álltak a pult előtt. Bánné előadta a tényállást.

— Cseréld vissza neki — mondta az őrző-védő a kínainak halkan.

A kínai letette a könyvet és — észrevette Bánné azonnal — kicsit megingott, mert fölemelte hangját:

— Nincs számla! Lehet, hogy nem is itt vette!

— Itt vette. Ez itt vette — mondta az őrző-védő nyugodtan.

— Honnan tudjam?

— Ezt lehet tudni. Te is tudod. Cseréld vissza neki!

A kínai már kiabált:

— Nincs számla!

— Mindannyian tudjuk, hogy itt nem ad számlát senki, ön is tudja, rendőr úr, maga is tudja, felügyelő úr, mindannyian tudjuk, csak úgy teszünk, mintha nem tudnánk.

— Kérni kell… mondta a rendőr nem sok meggyőződéssel.

Ekkor Bánné, aki már tudta, hogy ügye győzni fog, benyúlt a pulton fölhalmozott árutömegbe, és kiemelt egy csinos bugyikollekciót.

— Mennyibe kerül ez?

A kínai kikapta kezéből és visszadobta.

Bánné fölvette újra:

— Szeretném ezt megvenni. Mennyibe kerül?

— Százötven forint — remegett a kínai hangja.

Bánné elővett százötven forintot:

— Tessék… És kérek egy számlát.

A rendőr és az őrző-védő érdeklődve figyelt.

A kínai arca elszürkült.

— Ha nem ad számlát, följelentem — közölte Bánné. — Itt van két tanú éppen.

— Add vissza neki — avatkozott közbe a rend őre is.

A kínai ekkor kikapta Bánné kezéből és elhajította, messzire, bele a nyüzsgő tömegbe a két jobbos cipőt. Remegő kézzel elővett egy briftasnit, ami teli volt ezresekkel, ötezresekkel, és odavágta Bánné elé:

— Tessék! Mennyi kell! Vegyél ki magának amennyit akar!

Bánné kivett ezerhétszáz forintot, visszatolta a kínai elé a többit.

— Köszönöm. Viszontlátásra.

Aztán odafordult a két fegyvereshez:

— Bocsánat, uraim! Elkísérnének a villamosmegállóig?

Elkísérték, persze, Bánnét, aki úgy érezte magát, mint Jurisics Miklós, amikor az utolsó török szpáhi lovának farka is eltűnt a kőszegi dombok mögött.

De azért azóta a Fáy utcai kínai piacon vesz cipőt.

Bächer Iván