Újra otthon

1957. november 21-én este — miután az előző hetekben, hónapokban elintézték a formaságokat, a jó algíri bútort pedig eladták Bellának nyolcezer forintért — Sprentzl Gyula és neje taxival kimentek a Keleti pályaudvarra, ahol már várta őket az egész család, a hűséges Lonci és férje, Náci bácsi, a hálátlan lány, Erzsike, és az ő goromba, bohém, felelőtlen, furcsa félje, Gold Boldizsár, de ott volt már a hét hónapos kis Gold Jenő is, mert Sprentzlék nagyszülők lettek az év márciusában, talán ez fájt legjobban Arankának, otthagyni azt a végtelen helyes gyereket, aki annyira, de annyira hasonlított Sprentzl Gyulára, főleg a füle, meg az orra, meg a keze, csak az még nem volt olyan szőrös.

Miután a jelenlévő asszonyok sírtak egy sort, Sprentzl Gyula és Aranka elbúcsúztak szeretteiktől, fölszálltak a fapados, hideg vonatra, Hegyeshalomnál leszálltak, bemutatták bőröndjeiket, visszaszálltak, a határ túloldalán átülhettek a kényelmes, meleg osztrák vonatra, Bécsben átvillamosoztak egy másik pályaudvarra az előre küldött bőröndökért, majd azokkal visszavillamosoztak, befészkeltek a párizsi vonatra, Párizsban átszálltak a marseilleire, Marseille-ben pedig utolsó pénzükön — a jegyek árát az algíri barátok előlegezték meg nekik — megpihentek a Hotel Terminálban.

Aranka már harmadszor lakott itt. Először 1933-ban Erzsikével, amikor a józsefvárosi albérletek után álombéli luxuspalotának tűnt föl a hotel, másodszor 1948-ban, amikor Aranka kopottnak találta kicsit, hiába, Marseille-t sem kímélte a háború, harmadszor pedig most, 1957 végén szállásolt be ide Aranka és látta, hogy éppen kitatarozták az épületet, amelyik élete nagy fordulatainak tanúja volt és amelyik régi fényében tündöklött megint.

A Terminál volt a küszöbe a jólétnek, ahová visszatértek újra.

De ekkor épp egy centime nem sok, annyijuk se volt. Sprentzl Gyulának azonban remek ötlete támadt: átváltották az első osztályú hajójegyet turista osztályú jegyre, a különbözet — majd 8000 frank — vígan elég volt zsebpénznek a városban és később a Transatlantique társaság Ville d’Alger névre keresztelt hajóján — négy hajója volt a cégnek: ezenkívül a Ville de Tunis, a Ville de Marseille és a Ville d’Oran —, ahol a kabinjuk ugyan a hajó belsejében, de háromszemélyes volt, és ahol első osztályút kosztolhattak. Különösen a november 23-ai vacsora maradt emlékezetes Arankának, kétnapi szalámi és két év töltött káposzta, paprikás krumpli és rémséges lecsóevés után végre fönséges kosztot szervíroztak föl, kezdődött egy tökéletes salade nicoise-zal, zsenge zöldbabból, főtt krumpliból, paradicsomból, díszítve ízes caprival, sós ringlivel, fekete olivával és meglocsolva olívaolajjal, amit annyira hiányolt már Aranka a pesti évek alatt, erre következett egy kis kagyló, moule fehér bormártásban, majd elsőrangú húsos táska bolognai módon, aztán roastbeef de Charente, bundában sült alma, csokoládéba burkolt banán, sajtok és gyümölcsök, közben persze négyféle bor és langyos armagnac a végén, mondta is Aranka vacsora közben:

— Látod, fiam, ez való neked, nem a lecsó…

1957. november 24-én, vasárnap reggel hét órakor föltűnt Algír gyönyörű, hófehér kikötője, a Boulevard Carnot ragyogó házsora, a prefektúra mór stílusú palotája, a főposta, a Városháza.

Nyolckor érkeztek meg, a barátok, vagy húszan, már várták őket három autóval. Ott volt Borcsa urával, az elegáns Fredóval, Guichet-ék, Bartáék, a régi kártyapartnerek, Edithék, a férj ezredes volt már, és a többi régi algíri társ.

Volt nagy öröm, sírás, minden.

Előbb Bobbyhoz, az ezredes testvéréhez mentek, akinek üres lakását megkapták pár napra, itt letették a pakkot, onnan Borcsához vonultak reggelire, itt megették egyebek között az otthonról maradt kolbászt, téli szalámit és megitták a Tolbuhin kőrútról hozott kis zalai kisüsti barackpálinkát, amitől mindenki el volt ragadtatva, délben Guichet-ék szolgáltak hatalmas ebéddel, vacsora után visszamentek Bobbyhoz, ahol Borcsa ágyat vetett Sprentzl Gyulának, aki másnap reggel azonnal indult Faure-hoz, a város legtekintélyesebb építési vállalkozójához, de ő éppen nem tartózkodott Algírban, csak pénteken jött meg, addig Sprentzl Gyula fölkereste a többi szóba jöhető munkaadót, Japert-et, Juandát, Lenac-ot, Zaneteccit, aki a legnagyobb ingatlanforgalmi irodának volt tulajdonosa nem csupán Algírban, hanem Párizsban is. A vállalkozók meghökkentek kissé — a vasfüggöny alatt átbújt építész 63 éves volt már —, de valamennyien ígértek, és páran azonnal adtak is munkát, pénteken pedig megjött Faure, aki köszönés helyett adott 40 000 frank előleget és 150 000 frankos fizetéssel alkalmazta Sprentzl Gyulát, akinek így havi jövedelme elérte a 200 000 frankot, ami szép összeg volt, Borcsa férje, Fredo például a Francia Nemzeti Bank osztályvezetőjeként 90 000-et keresett.

Az első héten mindennap meghívták őket ebédre, aztán még később is hányódtak kicsit, mert csütörtökön Bobby barátjuk házát megvette egy arab, úgy hogy négy napig Borcsánál laktak. Saint Eugene-ben, majd Guichet-ékhez hurcolkodtak át a Rue Paris 15. szám alá, ahol megkapták a szalont, Borcsa meg is sértődött kicsit, de náluk nehezebb volt, az unoka, Francis rettentően el volt kényeztetve, a hatéves gyerek fölforgatta a lakást, ráadásul este járkált a kártyázók körül és bemondta a lapokat, nyugodtabb volt Guichet-éknél, és Sprentzl Gyulának dolgoznia kellett, neki a nyugalom volt a legfontosabb, de azért Borcsa mindennap telefonált és minden héten legalább egyszer mentek Saint Eugene-be vacsorázni.

Annie férje a második hét elejére készített Sprentzl Gyulának rajzasztalt két bakkal, Aranka vett egy rávaló lámpát 5000 frankért, vettek papírt, vonalzót, tustollakat, mindent, ami kell és másfél hétre rá, hogy lábukat az algíri kikötő kövére tették, Sprentzl Gyula már napi tíz-tizenkét órát görnyedt a rajztábla felett.

Otthon voltak tehát.

És Aranka sebe is szépen begyógyult.

És ami a legfőbb: Sprentzl Gyula nem este tíz-tizenegykor keveredett haza hebegve-habogva, tárcáját, óráját rendszeresen vesztve, hanem mindennap pontosan délben megjelent az előszobában, akár valami öreg, hűséges, megbízható jószág.

És Algírt szebbnek látták, mint valaha.

Pedig sokat változott két és fél év alatt. Délben már alig lehetett autón közlekedni, akkora volt a forgalom, zsúfolt lett a város, rengeteg katona szolgált vidéken, családtagjaik persze mind a fővárosban éltek, ahol ekkor még a hegyekben dúló háborúból keveset lehetett érzékelni.

Két hét múlva megvolt a lakás is, a Rue de Paris-n lakó Guichet-ék melletti utcában, a Rue Baron de Vialar 1. szám alatti vadonatúj hatemeletes házban vettek ki egy szép háromszobás, komfortos lakást, balkonnal (Az utca az 1799-ben született Antoine Vialar-ról kapta nevét, aki a francia Algéria egyik megalapítója volt.)

Végre Aranka kapott külön szobát, addig olvashatott este, ameddig akart, a lakbér persze nagyon sok volt, több mint 30 000 frank havonta, 170 000-et kellett a lakás kivételekor fizetni, ezt a cég, vagyis Faure előlegezte, de a fürdőszobában ülőkád volt, amit szeretett Aranka, mert abban jól lehetett olvasni, de volt persze mosdó, bidé, beépített szekrény is, egy bútorkereskedőnél vettek hét hónapi hitelre ágyat, egy háromajtós szekrényt, egy ebédlőasztalt hat piros, bőrtámlás, ülőkés székkel, vettek egy Brandt gyártmányú rádiót, gramofont, a konyhába háromlángos gáztűzhelyt, konyhaasztalt, két széket és két hokedlit. Beszereztek továbbá vasalót, szemétvedret, edényeket, eszcájgot, sípoló lábast, egy gázkályhát palackkal, háztartási cikkeket 25 000 frankért, mindent részletre, összesen 160 000 frankot kellett fizetniük, persze ennek nagy részét a barátok, Guichet-ék és Borcsáék adták össze, 1500 frankért vett Aranka egy üveges dohányzóasztalkát is, nagyon szép darab volt, erre került egy kis likőrös hordó hat csészécskével, amit Guichet-ék hoztak szülővárosukból, Rouan-ból. A büféasztalka felett volt három kép keretben, az egyik Erzsike, a másik az unoka, a harmadik a vő fényképe, az asztalkán volt még egy Rosenthal-váza, kivül fehér, bévül halványzöld és egy ventilátor is, de került a hallba még egy kis asztal, rajta a rádió és azon egy ágaskodó kis piros lovacska, kézzel varrva bőrből, ami egy patkóra volt ráerősítve, 2500 frankért árulták a Rue Michele-teen. Az ebédlőben állt egy ebédlőasztal, a hat darab piros, műbőr támlás székkel és a falon egy tengerparti kép Bretagne-ból, amit szintén Guichet-nétől kaptak, a balkon is benépesedett növényekkel, később Tomi is hozott egy szép begóniát, mert Tomi is megkerült, váratlanul becsöngetett és miközben Aranka egy kis pacalmaradékkal bíbelődött, ami odaégett, Tomi gyorsan elmesélte, hogy jól van, csak bátyját egy évvel azelőtt szitává lőtte egy francia ejtőernyős, pedig nem csinált semmit szegény egész életében, csak ivott, ami persze nem szép dolog, de mégsem kellene ezért az embert lelőni, ráadásul négy gyermek maradt a báty után, akinek az anyja a hír hallatán agyvérzést kapott, négy hónapig feküdt bénán, mielőtt meghalt volna, rá egy hónappal a családot összetartó nagymama is meghalt, így Tomi hazaköltözött szülővárosába Cherchellbe, most is csak azért jött Algírba fel, hogy megnézze mi van az itt lévő lakásával, Cherchellben is a sajátjában lakik, és megvolt még Tominak a nagykereskedő is, Tomi régi szerelme, bizony abból baj sose származhat, ha az embernek nagykereskedő a szerelme és Tomi elmondta gyorsan azt is, hogy Aisha, Arankáék régi mosónője, aki Tominak sógornője lett, börtönben ül éppen, mert segítette az arab felkelőket, bújtatta őket, nem is tagadta, most viszont írni-olvasni, varrni tanul odabenn, szépen meghízott és végre kipihenheti magát, mert rengeteget dolgozott egész életében, szegény, három-négy helyen, is kimosott egy nap, igaz, hogy összeszedett már egy négyszobás házat telekkel, de azért ráfért egy kis pihenés.

De Tomi csak vendégségbe jött, Aranka nem vette föl, részben a pénz miatt, részben mert úgy érezte, Tominak már kellemetlen lehet egy fehér családnál szolgálni, elvégezte inkább maga az otthoni munkát, a fűszeres sok mindent fölhozott, pár hónappal később vettek mosógépet is, csuda egy masina volt, villannyal és gázzal működött, 1959 májusában vettek televíziót is, ami gyökeresen megváltoztatta életmódjukat, persze gyökeresen nem, hisz azt Sprentzl Gyula életmódja határozta meg. Sprentzl Gyula fél napot dolgozott az irodában, a másik felet otthon, ezzel kellett előteremtenie a havi lakbért, a 60 000 adósságtörlesztést és a koszt is belekerült egy másik 30 000-be, és persze mindig kellett venni valamit, például, amikor Aranka nekiállt volna sütni, legelébb az derült ki, hogy nincs nyújtófája, 200 frankért kellett venni azt is a Rue Hoche és a Rue Denfert Rochereau sarkán, de végül minden került, egyenesben voltak, Sprentzl Gyula dolgozott sokat, került az asztalra újra sol, gruyere, tarte, Aranka elegáns üzletekben vásárolhatott és készültek nyáron Tigzirtbe is.

Három héttel azután, hogy megérkeztek Algírba, Sprentzl Gyula és felesége kinn álltak új lakásuk balkonján és nézték a decemberi napfényben fürdő várost.

— Gondoltad-e volna, apukám?

— Nem fiam, ezt nem gondoltam volna — mondta Sprentzl Gyula és hosszú-hosszú hónapok óta először átkarolta felesége derekát.

— Otthon vagyunk, apukám, otthon vagyunk újra.

— Otthon, fiam, otthon.

Ekkor a város szélén lévő erőd, a Fort Empereur felől hatalmas robbanás hallatszott.

— Merde! — mondta Sprentzl Gyula.

Bächer Iván