A villanyszerelő

Kiment a villany a héten.

Falun történt, ahol nem oly nagy tragédia az ilyesmi, itt kevésbé van kiszolgáltatva az ember a civilizáció vívmányainak, itt nem kell szomjan halni például, ha nincs víz, itt mindig ott a kút, ép még a vedre is, kutya, macska nem hullott bele, századokig szolgált, jól jöhet még, ha nem lesz majd víz, példának okáért.

De víz volt éppen, az áram ment ki most.

Az sem akkora baj, mint mondjuk blokkházban, körúti gangosban, itt nem kapsz szívgörcsöt a liftben rekedve, alkony után sem kell vakoskodni, akad kézügyben petróleumlámpa nem is egy, petróleum, bél, búra is kallódik az istálló zugában elég.

De csütörtök volt, másnap Dallas, idegesség lett úrrá a háznépen, ballagtam a kapcsolóhoz, láttam rögtön, hogy lecsapta, kattintottam fölfelé, de nem ment, lecsapta, újra és újra lecsapta.

Nem csoda, építkezés volt, falcsere történt, a vezetékek napokig lengtek szabadon az aládúcolt födém alatt, meg lett piszkálva minden, gondoltam, vissza kell piszkálni.

Jött barátom gyermeke, kőmívestanonc, bár a szakmunkásképzőben még véletlenül sem okítanak villanyszerelést, de hát a falusi gyerek mindenhez ért, bütykölt is vagy másfél órát, de csak nem lett villany, jött a gyerek apja is, lebarmolta a gyereket azonnal, és hozzáfogott legott, elszöszölt ő is egy fertályórát, de csak nem boldogult, jött aztán még szomszéd, jött pesti nyaraló, hozzányúlt, hozzászólt mind a dologhoz, de villany nem akart lenni sehogy se.

Alkonyult.

Ekkor Karcsi barátom, aki imád telefonozni, nekiült a készüléknek, de hát nyár volt, minden környékbeli mester — a faluban villanyszerelő nincs, az sincs — el volt valahol, nyaralni, barackot szedni, fene tudja, hol.

— Nincs más hátra — tárta szét karját Karcsi —,  el kell menni Janiért.

Elmondta gyorsan, Jani kolléga a téeszben, a szomszéd faluban lakik.

— Tudod hol?

— Nem kell tudni. Nem otthon kell keresni, pontosabban, nem kell keresni.

A kocsi előállt és elment Janiért.

Este nyolcra megjött a mester.

A járműből nemigen bírt kiszállni, de végül valahogy kicibáltuk.

— Jani vagyok, hö-hö — nyújtotta kezét és nekiesett a kapufélfának.

Betámogattuk a gangra. Vázoltuk röviden a tényállást.

— Na jó, akkor kérek egy létrát és egy fröccsöt, hö-hö — mondta és nekiállt.

— Ki kötötte ezt be, hö-hö — kérdezte az ingó létra tetejéről.

— Hát valamikor, valami szerelő… de aztán kőműves, segéderő, szomszéd, barát, mindenki kötött rajta, aki erre járt…

Szépen, komótosan bogozta a dobozokba gyömöszölt vezetékgubancokat. Minden dobozhoz elhasznált egy fröccsöt.

Néha visszaállt az áramszolgáltatás, de aztán újra és újra leverte. Közben láttam, hogy Janit többször is megüti az áram.

— Nem ráz? — érdeklődtem.

— Ez? Csipked… hö-hö…

Komótosan haladt végig a házon, végig a gangon, szobákon, mellékhelyiségeken, mire a konyhához ért, legalább másfél tucatnyi fröccsöt dobozolt be.

A konyhában, ahol előző nap barkácsoltam kicsinyt, lekérdezett odafentről:

— Öreg, hö-hö… Ezt a szöget ki verte be, hö-hö…?

— Én.

— És nem ereztél semmit… hö-hö…?

— Nem.

— Mert ezt pont beletrafáltad a vezetékbe, hö-hö…

— El is patkolhatott volna — sopánkodtak a többiek.

— Á… hö-hö… Az áram nem ráz… Az csak csipked legföljebb… hö-hö…

Kihúzta a szöget, valamit elrendezett a falban, lett áram.

Nem végzett ezzel persze még, szépen, komótosan, visszafelé haladva el kellett még kötnie az összes dobozban az összes vezetéket.

— Lecsapjam addig? — kérdeztem.

— Á, minek hö-hö… Inkább egy fröccsöt, ha lennél szíves hö-hö… Csak vigyázz, hogy ne érj most hozzám…

Járni a földön már alig tudott, de a létrán biztosan állt, és a keze sem remegett — ha az árammal babrált. Mert a fröccsöt mindig kilötybölte. Míg szépen visszarendezte, elszigetelte az összes dobozban a drótok végeit, gyakorlatilag mindvégig áram alatt volt. Közben megtudtunk róla egyet s mást, ő is elejtett megjegyzéseket, Karcsi is mesélt kicsinyt.

Este tizenegyre végzett, pénzt nem akart elfogadni, végül valamit zsebébe gyűrtünk, hazafuvaroztuk a falujába, ott még nyitva volt az egység, becibált minket, persze nem engedett fizetni, ránk költötte az összes keresményét, Jani, a villanyszerelő, akinek csak baja volt sok, munkahelye, a téesz dögrováson, családja hullófélben, pénze kevés, munkája alig van, a villanyszerelő, akinek se kutyája, se macskája, se társa, akit az alkohol tart úgy-ahogy még meg e zűrös, piszkos világ habjai felett, a villanyszerelő, akinek egyetlen biztos, kiszámítható, hűséges barátja van csak, akivel szavak nélkül is megértik egymást, akitől nem kell félnie, aki nem árt neki, át nem veri, meg nem vágja már soha — az áram.

Bächer Iván