Bella lecsója

— Látod, Loncikám, az ember tervez és aztán a sors végez helyettünk — sóhajtott föl Sprentzl Gyuláné, született Malovecz Aranka 1956. április 11-én délelőtt a Gellért halljában, ahol Loncival, az ő szeretett, egyetlen Loncijával kávézott éppen.

Lonci ekkoriban a Gellért éttermében volt fölírónő. Malovecz Ilona fölírónő volt egész életében: a pályát a Britanniában kezdte, majd a Rottenbiller utcában egy kis étteremben üldögélt a pultnál a blokkok között, az ötvenes években a Gellértben szolgált hiba nélkül, becsülettel, pontosan, és majd a Bástya étteremben fejezi be végül pályafutását. Lonci külsőleg is maga volt minden fölírónők archetípusa. Ekkorra már jóval túl a száz kilón, kis kontyával feje tetején, derűs mosolyával úgy ült a pultocskánál, mintha odaszületett volna, mintha ott ült volna az idők kezdetétől és ott ül majd az idők végezetéig.

Aranka SZTK-beutalóval rendszeresen járt a Gellértbe, igaz, a Királyt sem hanyagolta el, az ő Király fürdőjét sem, de azért gyakrabban járt ekkor a Gellértbe — Lonci miatt.

Másnak nem tudta elsírni bánatát, csak Loncinak.

Mert volt bánata épp elég.

Mindenekelőtt ugye nem volt önálló otthonuk, a hatvanéves építésznek és feleségének alkalmazkodnia kellett lányuk szertelen, követhetetlen, idegen életritmusához.

A jómódtól is el kellett köszönni, az Algírból hozott tartalék elkopott egy év alatt.

Az egészség is megingott, szerencsésen túlesett ugyan Aranka egy operáción, de kettőnek még előtte volt.

Szerencse volt a bajok között, hogy Sprentzl Gyula munkát talált.

Amikor a Kecskeméti utca elején lévő Buvátiban megkapta az első feladatot, délután kettőkor hazament, leült lánya rajzasztalához, dolgozott reggel nyolcig, akkor megborotválkozott, felöltözött szépen és bevitt egy komplett kiviteli tervet, mellékelve hozzá egy vázlatos költségvetést is.

Össze is csődült az állami tervezőintézet majd minden munkása álmélkodni, az osztályvezető pedig gyorsan behívta a szobájába:

— Kedves Sprentzl elvtárs! Ne tessék ezt csinálni! Ennek a munkának minálunk három hónap a határideje.

De ez lett volna a kisebbik baj, hisz az a havi hatszázhetven forint azért jól jött volna nagyon. De a derék építésznek mind több munkája akadt odabenn, egyre későbben járt haza, és 1956 elejétől mind gyakrabban kellett kétnapos hét végi kiszállásokra mennie…

Aztán 1956 februárjában egy este azzal tért haza, jó későn, tíz körül, hogy:

— Képzeld anyukám, mi történt! Ellopták a kabátomat.

Pedig az nagyon értékes, algíri teveszőr kabát volt, direkte Pestre utazásuk előtt vették, hisz Algírban nem volt szükség télikabátra.

Aztán elveszett egyszer a pénze Sprentzl Gyulának, másszor egy aranygyűrűje, egy bélyegalbuma is elkallódott valahogy…

1956 tavaszára Malovecz Aranka fogyott nyolc kilót.

Mondogatta is az ő egyetlen Loncijának, akivel egyedül oszthatta meg bánatát:

— Meglátod Loncikám, csakhamar készre fog vinni engem, hogy az én Gyuszim úgy látszik, máshol keres társaságot magának…

Persze másnak nem panaszkodott, a Tolbuhin körúton szót sem lehetett ejteni az ő bajairól, a fiatalok el voltak merülve munkában, életben, társaságban, politikában, a Tolbuhin körúton csak mosogatni lehetett egész délután a rengeteg léha ember után.

És nem oszthatta meg fájdalmát senkivel a Baross utcában sem, ahova majd minden másnap átsétált Aranka.

A Baross utca 6. első emeletén lévő ősi Malovecz-lakban négyen éltek ekkor.

A nagyobbik, deszkafallal két részre — szabóműhelyre és próbaszalonra — osztott, évtizedek óta változatlan jobb oldali szoba volt a megözvegyült Malovecz Béla birodalma.

Aludni persze, mint 1930 óta, mióta Lonci elköltözött az ő Nácijával a Sándor utcába, az öreg az ablaktalan alkóvban aludt.

A kisebbik szobában lakott a fiú, Malovecz Tibi, aki a KGM Építőipari Vállalatnál volt műszaki előadó a Zsír utcában, de igaz szenvedéllyel az MLSZ fegyelmi bizottságának tagságát töltötte be.

Tibi a szobát megosztotta harmadik, immár véglegesnek bizonyuló fiatal feleségével, a Zalából fölkerült Bellával, aki frissen végezte el az ápolónői tanfolyamot az angolkisasszonyok egykori zárdaépületében, és a vérellátóban dolgozott éppen.

Az ekkor hetvenöt éves szabó persze nem varrt már többet az ő sokat fölemlegetett grófjának, hisz az Argentínába tette át székhelyét, de alkalmi munkák még mindig adódtak. Délelőtt dolgozott Malovecz tehát ekkor is, pénzt azonban nem adott haza soha, az ebédet is fia és menye hozatta számára az Üllői úti, mára elkínaisodott Balaton étteremből.

Két főre, heti öt napra nyolcvan forint volt ez.

Ekkoriban Malovecz Tibi 700, Nelly 690 forintot keresett.

A déli kosztot a szabóasztalra tálalta föl a cseléd, mert az is lakott a Baross utcai lakás előszobájában, övé volt a másik adag. A régi cselédet, Terézt, aki a Mamának volt állandó kísérője a napi csarnoki beszerzésekkor, Bella kirúgta a Mama halála után, hisz ki szereti ezt hallgatni, folyton:

— Az öreg nagysága ezt nem így szokta, az öreg nagysága azt sem úgy szokta…

Fölfogadott hát inkább Bella Zalából egy tizenhat éves kislányt, Rózsikát, akinek ráadásul nem kellett havi százhúsz forint, örült az a nyolcvannak és a kosztnak is nagyon.

Minden ebéd előtt Rózsika a Baross utca 4.-ben lévő kocsmából, amelyből e szomorú század végére topless bár lesz, fölhozott egy korsó frissen csapolt hideg sört a Papának.

Malovecz Béla ebéd után éppúgy aludt egy-másfél órát a szabóasztalon, mint 1926-ban, 1936-ban vagy 1946-ban tette.

Aztán felöltözködött és — éppúgy, mint évtizedek óta mindig — lement, végigsétált a József utcán a nagykörúti Baross kávéházig, ahol találkozott az ő zsidó barátjával.

Kilenc előtt ritkán tért haza.

Be is volt csiccsentve rendszerint egy kicsit.

De legalább kedves volt ilyenkor. Volt, hogy pár szót is szólt.

Megette Bella jó, zalai kosztját, aztán elvonult az alkóvba aludni.

Vasárnaponként összejött mindenki, mint régen, amikor még a Mama élt, Lonci, Náci bácsi, Sprentzlék, néha Erzsikéék is jöttek, volt úgy, hogy hozták barátaikat, zenészeket, építészeket, írókat és más efféle népet, különösen, ha Belláék disznótorost hoztak föl Zalából.

Sokat időzött tehát Aranka a Baross utcában ekkoriban, nem szeretett a Tolbuhin körúton várni az ő Gyuszijára folyton, inkább elsétált gyermekkorának kedves lakába, szinte mindig útba ejtve a Krisztus Király-kápolnát, mert azt is szerette nagyon.

Aztán 1956. május 15-én Rózsika benyitott Papához, aki már egy napja gyöngélkedett és nem jött ki az alkóvból, és aztán a kislány rémülten rohant át a Tolbuhin körútra Arankához, aki futott vele vissza a Baross utcába, de már csak sírhatott, zokoghatott és mosdathatott és öltöztethetett.

Másnap a három gyerek osztozkodni akart Mama ékszerein — de csak szürkés vattadarabkák szállingóztak a dobozból. A családi kincsek a teveszőr kabát sorsára jutottak

A temetés után egy héttel Bella eladott mindent, szekrényt, szabóasztalt, vasalót a műhelyből a 4.-ben lakott egy szabó szerencsére és tíz napra rá Sprentzl Gyuláék áthurcolkodtak a Tolbuhin kőrútról a Baross utcába.

Abban állapodtak meg Belláékkal, hogy külön konyhát visznek majd, de hát ezt nemigen lehetett tartani — a májbajos Sprentzl Gyula betege lett Bella kosztjának, lecsójának és húsos káposztájának mindenekelőtt.

Bella lecsója nem volt fogható semmihez.

Az első lecsó — Sprentzlék számára első — 1956. augusztus 7-én, kedden készült.

A hét végét Zalában töltötték Tibivel és harminc kiló paprikával tértek meg.

Bella kedd este ért haza, és nekifogott azonnal. Aranka segített neki. Tibi benn volt az MLSZ-ben, Sprentzl Gyula pedig sajnos túlórázott megint.

Bella és Aranka rengeteg hagymát szeltek föl laskára és azt aztán megdinsztelték, ahogy kell.

Erre dobott rá háromnegyed kilónyi kettő nyolcvanas kolbászt Bella, mert egyáltalán nem kell a jó lecsóhoz drága kolbász Bella fölfogása szerint.

Pár perc elteltével, mikor a kolbász megpirult, csillogó lett és egy kevés piros zsírt eresztett, Bella rádobta a paradicsomot, amit nem hámozott meg soha. A paradicsomra ügyelt, hogy túl sok ne legyen, mert akkor vizes lesz a lecsó, márpedig a jó lecsó nem lehet vizes.

Általában egy rész paprikához negyed rész paradicsomot számítottak Zalában.

Mikor már egész jól elfőtt a paradicsom, akkor tett rá egy jó marék pirospaprikát, hazait persze abból is, és miután a paprika kicsit megkapott, fölolvadt a zsírban, csak azután jött a zöldpaprika.

De nem ám akármilyen.

Bella lecsójába ugyanis kizárólag zalai bogyiszlói került.

Valamennyi cső, pontosabban paprikagömb öklömnyi nagyságú volt, húsa másfél centinél vastagabb, biztosan alig maradt benne hely a lyuknak.

És ha azt mondjuk, hogy ez a paprika erős volt, akkor mit se mondunk — Belláék zalai bogyiszlóija maga volt a kénköves lángoló pokol.

És ilyen lett persze a lecsó is.

Este kilenc óra volt, és Sprentzl Gyula még mindig nem érkezett haza.

Minden kedden ez történt Sprentzl Gyulával, hónapok óta minden kedden.

Fél tízkor érkezett meg Gyula. Kámpicsorodott arccal újságolta:

— Képzeld, fiam, mi történt! Ellopták az órámat.

Aranka sárga szemét elborították a könnyek. De ki nem csordultak, összeszorította, kicsit lebiggyesztette száját, megvetően úgy mondta:

— Rémes, fiam, rémes.

— Lecsószagot érzek — szimatolt Sprentzl Gyula.

— Megkóstolod? — kérdezte Bella.

És Sprentzl Gyula leült a konyhában, és elkezdte enni Bella lecsóját.

És arcát földöntúli boldogság öntötte el, és szép magas homloka vörös lett, mint alkonyi boltja az égnek és vastagon csorgott róla a veríték.

A harmadik tányérnál Aranka fölállt az asztaltól, bement a szobába, az ablakhoz lépett, kinyitotta, kihajolt, de így is látta lelki szemeivel, ahogy ura bűnös testében odabenn szétmarja a lecsó a gyönge májat.

— Még ez — mondogatta fennhangon a Baross utca galambjainak —, még ez is.

Attól kezdve szezon végéig a Baross utcában hetente háromszor volt lecsó.

Aztán következett a káposzta.

Húsos, oldalassal, dagadóval megrakott savanykás káposzta volt azon az őszi kedden is.

Sprentzl Gyula fél tízkor jött haza, és újságolta:

— Hát nézz oda, anyukám! Nem elveszett a briftasnim megint?!

Aranka csak odament a nyitott ablakhoz, ahol álldogált egész délután és figyelte a furcsa szaladgálást, zűrzavart az utcán. Kihajolt, hogy ne látszódjanak a könnyei. Sprentzl Gyula mellé állt, átkarolta vállát kedvesen szép, szőrös kezével. Aranka épp kezdett volna megnyugodni, hisz ennek a kéznek nem tudott ellenállni soha.

Ekkor a Múzeum felől géppisztolyropogást sodort a Baross utca felé az őszi szél.

Sprentzl Gyula méltatlankodva szólt:

— Na nézz oda, anyukám! Hát nem ezek is kezdik!

A következő két hetet Bella a Sebestyén Klinika folyosóin töltötte, ahol szünet nélkül adogatta a sebészek kezébe a kést, Tibi az utcákat rótta, Sprentzl Gyula pedig csak akkor jött ki a Baross utcai lakás közepén, tehát minden faltól, ablaktól legtávolabb lévő helyiségből, a fürdőszobából, ha más oda bejött, ami azért előadódhatott, hisz itt volt a toalett.

De lett itt hamar két zsák krumpli is, tíz kiló szárazbab, liszt is vagy tíz kiló, és november 4-ére beköltözött a fürdőszobába a rettegő építész mellé három hatalmas gágogó liba.

Sprentzl Gyula és felesége, született Malovecz Aranka 1957. november 27- én kapták kézhez a kivándorló-útlevelet.

Bächer Iván