Újra itthon

— Hát, hazamegyünk, anyukám — mondta Sprentzl Gyula feleségének 1955. május 13-án, miután meglocsolta az ablakpárkányra helyezett virágokat. Ez az ő tiszte volt, mióta egyszer, jó két évvel azelőtt Aranka azt találta mondani neki:

— Az a te legnagyobb hibád, apukám, hogy itthon nem csinálsz semmit, csak dolgozol. Legalább a virágokat meglocsolhatnád néha.

És attól kezdve Sprentzl Gyula mindennap meglocsolta a virágokat.

Akkor is épp a viráglocsolással végzett, amikor azt mondta:

— Hát, hazamegyünk, anyukám.

— Haza, apukám, haza, hála istennek, haza.

— Nem bánom, anyukám, igazán nem bánom, pedig szép volt itt, nagyon szép, de hát mégiscsak elég volt… Különben sem szeretek egy olyan országban lenni, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni.

Mert Sprentzl Gyula semmitől nem irtózott annyira, mint a lövöldözéstől. Amikor negyvenkettőben az amerikaiak néhány alkalommal megbombázták Algírt — persze ez csak gyerekjáték volt a pesti bombázásokhoz képest, bombázásban is csak a hazai az igazi —, valósággal beteg lett, egész testében remegett, nem tudott enni, dolgozni, nem is mert egyedül maradni otthon, Borcsáékhoz hurcolkodott át Saint Eugenbe. Most nem bombáztak, de bombát egyre gyakrabban robbantgattak az arab fölkelők Algírban, és mind sűrűbben puffantgatták le az utcán, áruházban, kávéház teraszán a gyanútlan európaiakat. Egyik oka tehát) annak, hogy 1955-ben rászánták magukat a hazatelepedésre, ez a furcsa bogara volt Sprentzl Gyulának: hogy ki nem állhatta a lövöldözést.

— Jobb szeretnék én is otthon… — mondta Aranka, és önkéntelenül is a melléhez nyúlt.

— Mit, fiam?

— Jobb szeretnék otthon…

— Mit?

— Lenni…

A férfiököl nagyságú daganatot tehát — Algírban nem szólt róla urának — Aranka melléből már a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikáján hasítja majd ki 1956. október 30-án Hedri professzor. Jóindulatú lesz, de hát arra Aranka nem számított. Ő haza akart jönni…

1955 májusában hát hazajöttek.

Még útba ejtették Párizst, elvégre mégse lehet az, hogy ne nézzék meg Párizst még egyszer.

Pesten a pályaudvaron kivonult fogadásukra az egész család: ott volt az öreg, megözvegyült Malovecz Béla, a gróf egykori szabója, aki bizony megöregedett, megfogyott a ránehezedő hetvenöt esztendő súlya alatt, de azért még tartotta magát persze, alkalmi varrogatásból szerezte be a napi kávéházra valót, sőt még egy barátnőre is szert tett, persze ezt nem tudhatta senki, a Baross utcaiak csak egy titokzatos zsidó barátról tudtak, akit nem lehetett fölhozni a becsületes, keresztény családba, hisz zsidó volt, de azért találkozgatni lehetett vele, hisz az is csak ember…

Kinn állt a peronon Malovecz Tibi csinos kis feleségével, Nellyvel, kinn várta a hazatérőket Lonci és istennek hála, egészségben szabadult ura, Náci bácsi is és kinn volt persze végül, és mindenekelőtt Erzsike is, akit tizenhárom év után láthatott viszont apja.

És megtörtént az első találkozás Gold Boldizsárral, a muzsikus vővel is.

Vele aztán hamar közeli, szoros és mint már az első napokban sejthető volt, túlontúl is szoros kapcsolatba kerültek a hazatérők — ugyanis hozzájuk költöztek a Tolbuhin körútra egy négyszobás saroklakásba.

Most öten lettek itt.

Egy szoba volt Bródy Ágié, Malovecz Erzsébet csinos, fiatal, frissen vált barátnőjéé. Az ő kis lakását és Erzsikéék Vezér utcai házrészét cserélték erre a Tolbuhin körúti pompás és életmódjuknak roppantul megfelelő lakásra, amelyben Jókai Mór is élt egy időben.

A négyből a második szobát lakta, pontosabban zongorázta Gold Boldizsár, aki harmincéves elmúlt már, de igazából csak ekkor kezdte meg a munkaszolgálat és tüdőbaj által meg-megszakított, sajátos alkattal, életmóddal, terebélyes családdal és a politikával önveszélyeztetett művészi pályáját — versenyre készült, nagy versenyre, a Versenyre — szegény, gyanútlan Sprentzl Gyula álmából már az első reggelen a Haláltánc velőtrázó glissandóira riadt.

A Tolbuhin körúti lakás harmadik szobája a rajzasztalok birodalma volt. Erzsike és Ági építészek voltak ugyanis, de a szobában nappal és éjjel folyamatosan nyolc-tíz fiatal szorgoskodott a három rajzasztal fölött, a kész terveket zongorásították, vagyis átdeponálták a szomszéd szobába a zongorára.

A negyedik szoba volt, pontosabban volt addig Erzsikéék hálója, ezt a szép harminc négyzetméteres sarokszobát adták át az öregeknek, maguk átcihelődve a cselédszobába.

Nagy élet volt itt akkoriban, alig múlt el nap néhány hálóvendég nélkül, a konyhában folyamatosan húsz emberre főztek, éjjel nagy társaságok verődtek össze, a pénz hónap közepére mindig elfogyott, és még ezek voltak a bajok közül a kisebbek.

De már az első szombat délelőtt Sprentzl Gyula, miután megérkezett a várost újrafölfedező sétájából, újságolta a konyhában, ahol a társaság nagyja összeverődött:

— Megnéztem az Egyetemi Templomban. Vasárnap 11-kor van a mise.

— Remek — mondta Gold Boldizsár, aki egy, a tágas konyhában rendszeresített hatalmas, rozzant fotelben, egy pléddel betakarózva olvasta a Szabad Népet éppen. Fáradt volt, akkoriban naponta látogatta Budakeszin súlyosan tüdőbeteg nagybácsikáját, Schőn Sándor írót, akit nagyon szeretett, rengeteget kellett gyakorolnia, amit igazán utált, ráadásul előző éjjel háromig kártyázott a Fészekben.

— Mehetünk majd együtt — örvendezett Sprentzl Gyula.

— Hova? — kérdezte szórakozottan a vő.

— Hát a misére.

Gold Boldizsár egy pillanatra fölemelte fáradt fejét a lapból, rápillantott apósára, kicsit fölhúzta szemöldökét, egy jellegzetes kézmozdulattal megnyomta oldalról gyermekkori focizásból fakadón kicsit ferde orrát, aztán újra elmerült a Hazafias Népfront Országos Tanácsának üléséről szóló beszámolóban.

— Hát… mi oda nemigen járunk már, apu — mondta rövid hallgatás után kedves mosollyal Malovecz Erzsike.

Sprentzl Gyula ekkor fölemelte szép, szőrös mutatóujját, és nyomatékosan, tagolva így szólt:

— Lehet, hogy itt van olyan is, aki nem jön. De az nem te leszel, fiam. Te a lányunk vagy, és te jössz…

— Ez kevéssé valószínű — jegyezte meg Gold Boldizsár, anélkül, hogy tekintetét fölemelte volna az újságlapok közül.

Aranka is bele akart szólni a diskurzusba, csípős megjegyzés volt már a nyelvén, amikor nyílt az ajtó, és belépett Bródy Ági. Egy ing volt rajta és egy bugyi.

Szokatlanul hideg május vége volt, ömlött az eső is odakinn.

— Juj, de hideg van — mondta a barátnő. — Melegíts föl egy kicsit, mucuskám! — És azzal befészkelte magát a fotelbe Gold Boldizsár mellé a takaró alá.

Malovecz Aranka szája tátva maradt, arca lángba borult, lélegzete kihagyott, szép sárga szeme lekerekedett és szinte fehérré fakult.

Bächer Iván