1956, te vörös csillag!

Magyarország lájkolja Oroszországot. Szinte mindennap bejelöl egy fotót, egy közleményt, legalább egy üres atomfenyegetést, megosztja a saját oldalain, esetleg elismerő szavakat fűz hozzá. Mindenki tudja, mit jelent az ilyen kitartó lájkolgatás. Aki csíkra lép, az szerelmes!

Annak a közönségnek, amely a tévé előtt kézzel és örömmel eszi a rántott tehéntrágyát, már egy évtizede épül a vidám mese. A jóságos és igazságos Oroszország anyácskáról és ugyanilyen elnökéről, aki szőrén üli meg a tigrist, és nem vitázik, hanem odacsap. Oroszország a normalitás bástyája ebben az elbuzult világban, ráadásul a kereszténykonzervatív értékeknek roppant, lebírhatatlan erejével ad nyomatékot. Együtt dübörgünk, ők legyőzhetetlenek, tehát minket se gyűrhet le senki.

Hacsak nem Oroszország. Ahogy szokta.

A művelt, késsel-villával evő, illetve lengyel és nyugati közvélemény előtt ilyet nem mondunk. Nekik azt adjuk elő, hogy mi se komáljuk, amit az oroszok művelnek, de harapófogóban van a tökünk, gáz meg olaj, érted, haver. Ezt természetesen nem hiszik el nekünk, hiszen emiatt nem kéne nyílt színen kényeztetni őket, de azt letagadjuk. Nem mi voltunk, hanem a sajtó. Az meg független!

A kettő között van a tehéntrágyát és dobozos kávét szívesen fogyasztó, de késsel-villával pózoló sáskahad. A sajtójuk, ilyen-olyan beszélő fejek, kliensek és vazallusok, meg a leglelkesebb, konteófogyasztó drukkerek. Az értelmiségi címre igényt tartanak, de nincs bennük annyi kurázsi, hogy megkérdőjelezzék magát az irányt. Nekik az a magyarázat, hogy ez egy Szuverenista Unió, rövidítve SZU. Ugyanis a globalizmus meg a szuverenizmus csap össze a világban, és segítenünk kell egymást. Négydimenziós sakk ez, nem betyárbarátság!

Márpedig Oroszország a szuverenista áramlat vezető ereje. Atomszuverenizmus, öcsém! Nekik aztán nem mondja meg senki, hogy emberi jogok meg jogállamiság, azt csinálnak, amit akarnak. Menő, mi? Megmérgezi az ellenzékét, kidobja az ablakon a haragosait, végigvereti a népét Moszkván, aztán pofázhat a Soros-hálózat meg az NGO-k, de csak a határon kívül, mert ki lettek onnan rúgva. Ah, annyira férfias, igazi big dick energia, elveszi, amit akar!

Például Ukrajnát. A mi barátunk ennyire szuverén: megengedheti magának, hogy semmibe vegye a szomszédja… ööö, szuverenitását. Hát na, itt egy kis zavar van az elméletben, ez a rész még nincs kidolgozva, hogy mi történik, amikor a szuverenitások ütköznek, és hogyan lesz ebből internacionálé. Nem segíti a megoldást, hogy a részegen balhézó férfienergia mellékesen lehugyozta 1956 mártírjainak sírját.

Még szerencse, hogy a szobrot időben eldugtuk.

És a szuverenizmus világsztárja, aki még az amerikai tévében is szerepelt, hallgat nagyokat. Hallgat a labda meg a síp, az erdő, a kirándulás. Hallgat a kakadu is a fészkében, riadtan sunyja le a fejét. Ennél csekélyebb sértésekért nagyköveteket rendel be, jegyzéket vált, határozottan tiltakozik – máskor, másokkal. Dánokkal, norvégokkal, luxemburgiakkal szemben szereti képviselni a nemzeti büszkeséget. Most nagyvonalúan eltekint, szemet huny, megért. Arcbőre makulátlan, elsőrangú anyag, kézifegyverek és repeszek ellen is véd.

Az ő nemzeti szemszögükből végül is érthető – hangzik fel a bátortalan magyarázat, ők így látják a történelmet, mert így kényelmesebb, puhább, szárazabb érzés. Mégis mit kéne tanítaniuk a középiskolásoknak? Hogy a Szovjetunió egész népeket tartott rabságban, és ha menekülni próbáltak, kíméletlenül leigázta őket újra?

De miért is ne? Egyrészt ez az igazság. Másrészt meg ez a mi történelmünk is. Amit az orosz állam csinál, az magánszemélyek között rágalomnak minősül: fasiszta lincseléssorozatnak állítja be a forradalmat, és azt írja, hogy önvédelemből meg humanizmusból verte le.

Nem mintha ne lettek volna szélsőjobbos és egyéb kétes elemek 56-ban az utcán. Voltak, de ezzel magyarázni az egész eseményt ugyanolyan pofátlan hazugság, mint mondjuk hogy minden ellenzéki hazaáruló. Az orosz állam nem árnyalt megközelítést keresett, hanem a számára leghízelgőbb magyarázatot.

Na de épp az a jó a szuverenitásban, hogy nem korlátozzák jogszabályok meg normák, az az érvényes, ami nekünk pillanatnyilag megfelel. A melegek meg a transzneműek meg a kisegyházak, a libsik, a kisebbségek érzékenysége le van szarva. Ja, és a magyaroké is! Bocsi!

Tulajdonképpen vicces az egész, Magyarország lassan egyfajta állami komikus lesz, alacsony férfi felemás cipőben, csetlő-botló félnótás. Két forradalmát verték le az oroszok, de nem tud, nem akar náluk jobb lenni, ezért visszabújik hozzájuk a világ elől. És a Stockholm-szindróma karikatúrájaként bólogat, hogy ez is egy nézőpont, mindig kettőn múlik. Szülni kellett volna neki, akkor nem ver meg annyira. Most már lelkesen drukkol, hogy verjék le Ukrajnát is. Nehogy már nekik sikerüljön, ami nekünk nem.

Hiszen nem sikerült. És most, negyedszer már egy puskalövés nélkül szereztek minket vissza. Igazán csak a közös határ hiányzik az örök barátsághoz. Dolgozunk rajta.