A kaméliás hölgy

Ez most igazán nem hiányzott, fiam — mondta Sprentzl Gyula, amikor kitört az algériai felszabaditó háború.

1954. december 20., hétfő volt, reggel. Sprentzl Gyula meghallgatta a híreket a rádióban és indult be az irodába.

— Ahogy mondod, apukám, ez most valóban nem hiányzott — mondta Aranka, miközben lekefélte Gyuszika zakójának a vállát.

— Van bajunk épp elég enélkül is, anyukám — sóhajtott fel Sprentzl Gyula, nyögve leült a cipőszékre és fölkanalazta lábára a tükörfényes cipőt.

— Bizony van, apukám, az aztán van…

— Tudod, hogy én azt az egyet nem bírom, ha csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni — mondta már az ajtóból az építész, homlokon csókolta asszonyát és elment az irodába.

Ezután Aranka akkurátusan kitakarította a szép kétszobás lakásnak a hallból balra nyíló nagyobbik szobáját.

Nem volt Tomi éppen.

Az évek óta szolgáló kedves, lóarcú, arab bejárónő akkor már negyedik napja nem jött — falusi családja eltiltotta a szolgálattól, nem engedte a bűnös városba föl —, gyanúba hozta ugyanis Sprentzl Gyulával.

Hiába — ezek az arabok már csak ilyenek…

Gyanakvó népség.

Szegény Aranka maga takarított tehát negyedik napja. Minden nap egy szobát takarított ki. Elég volt, fárasztotta az is. Előre bocsáthatjuk, olyannyira, hogy pár héttel később föl is kapaszkodik majd az autocarra, elmegy Tomi falujába, és ott esküvel tanúsítja, hogy a csúf föltételezésnek semmi alapja nincsen…

Aranka gyermekin tiszta, kerek, sárga gombszeme megteszi hatását — a derék fellahok hitelt adnak az úriasszonyi szónak, Tomi újra fölveszi majd a szolgálatot, és hűségesen kitart majd Sprentzlék mellett mindvégig, vagyis az 1964-es végleges Pestre költözésig.

De ezekben a napokban, 1954 decemberében nem volt Tomi éppen, mindent Aranka csinált a ház körül, szegény.

Fájt is a dereka egész nap, hiába — betöltötte már az ötvenet.

Szokta is volt mondani esténként urának, amikor megültek a sajt és gyümölcs után:

— Hiába apukám, mondom, nem jó megöregedni…

Aznap, miután kitakarította az egyik szobát, Aranka felöltözött és lement kenyérért a patessierie-hez.

Útközben kivette a levélszekrényből a levelet, látta rögtön, hogy testvére, Lonci írta a Bródy Sándor utca 23-ból.

Jól van, gondolta, és betette a levelet a táskájába olvasatlanul, hisz egy ilyen levelet nem lehet csak úgy, melleslegesen, lépcsőházban, utcán átfutni, annak neki kell ülni, otthon, szépen, nyugodtan, eltette tehát a levelet, és ment a pékhez.

Kenyeret vett, fél kilót és két kiló lisztet, mert gondolta, mégis csinál bejglit, előtte azt gondolta, hogy ebben az évben már nem csinál, akkora munka az, két emberre, minek? De aztán rájött, hogy mégiscsak csinál, hisz milyen a karácsony bejgli nélkül?

Mire hazatért, megérkezett férje is, aki mondta azonnal:

— Fiam, tizenkettőre jön egy vállalkozó, gyorsan add az ebédet.

Aranka tehát gyorsan föltette a rezsóra a tegnapról megmaradt lencsefőzeléket, amelyet hiába szólított lentille-nak, csak ugyanúgy készített, mint otthon tanulta a Baross utca 6.-ban anyjától: a kevés sós vízben, néhány babérlevél és borsszemecske társaságában fövő lencséhez egészen apróra aprított egy szép szem krumplit, azzal sűrítette be a főzeléket, de egy kicsi rántást adott hozzá mégis a végén, nem a sűrűsége, hanem az íze miatt, jó petrezselymes rántást, hogy legyen benne friss íz, tett bele kis cukrot, ecetet és — ez már mediterrán hatás volt — három szem kapribogyót.

A főzelékhez kolbászt sütöttek ki, saussisse-t, amit még pénteken vett a piacon.

Sietve ettek, persze Sprentzl Gyula mindig is gyorsan evett, mondogatta is neki mindig Aranka:

— Ne egyél olyan gyorsan, fiam, ez a te fő hibád, látod, hogy gyorsan eszel, meg hogy vizet iszol a leveshez, hiába mondom neked mindig, hogy ne igyál vizet a leveshez.

Most azonban nem volt leves, volt viszont gyümölcs és sajt, pontosabban roquefort, mert Arankánál — ez is franciás hatás már — minden étkezést szelet sajt vagy két kis karéj roqufortos kenyér zár le a gyümölcs után, a finom, zöldes erezetű krémes, fanyar, csípős sajtot fele-fele arányban dolgozta el vajjal, kicsit sózta, borsozta, néha hagymazöldet vagy petrezselymet is aprított bele, most is ezt ették már, a sajtnál tartottak, amikor Arankának eszébe jutott Lonci levele, gyorsan kivette táskájából, kibontotta, kinyitotta az első oldalnál, a bal kezébe tette át a papírt, jobb kezével a szájához emelte a roquefortos kenyeret, harapott, olvasni kezdett, de egy sort sem olvasott, amikor felsikoltott, a falatot fuldokolva kiköpte és ordított egyet:

— Mama!

És aztán csak üvöltve zokogott hátradőlve a széken, fejét fölvetve a plafon felé:

— Mama! Mama! Mama!

Sprentzl Gyula fölugrott, kikapta felesége kezéből a levelet, belepillantott, ledobta az asztalra, épp a sajtos tálkára. odalépett feleségéhez, erős karjával hasához szorította fejét, simogatta, szorította, közben elnézett a falon függő szentkép felé és azt gondolta: „Az utcára vert ki téged, mint egy veszett ebet…”

Mert hogy a levél első mondata tudatta, hogy a mama, Malovecz Béláné született Korneli Rozália december 13-án a Vörösmarty moziban, A kaméliás hölgy vetítése alatt meghalt.

Sprentzl Gyula, miközben magához szorította felesége rángatózó fejét, ezt mondta:

— Na… na… Anyukám… Ne bőgj, fiam… ezzel nem segítesz… Csak magadat teszed tönkre… Na… na… anyukám…

Ekkor csöngettek. Sprentzl Gyula gyorsan elküldte a vállalkozót, de azt mondta, hogy nagyon fontos lenne megbeszélni a tervmódosításokat, mert iszonyú kötbért kell fizetni, ha az építkezés kicsúszna a határidőből, mire Sprentzl Gyula mondta, hogy jöjjön vissza este, és este hét után vissza is jött a vállalkozó, addigra már Sprentzl Gyula is megérkezett az irodából, és megbeszélték a részletterveket.

Aranka egész délután a hálóban feküdt az ágyon aléltan, és zokogott.

Sprentzl Gyula másnap nem ment be dolgozni.

A harmadik napon Aranka felöltözött, lement és végre vett magának egy fekete pulóvert, mert az nem volt, kabátja volt, ruhája is, kalapja is volt fekete, de pulóvere nem volt, a fekete szoknyához nem volt mit fölvennie, és vett egy harisnyát is.

Kinézett a piacra is, és mire hazaért, megnyugodott kicsinyt.

Zelleres paradicsomlevest csinált és almát bundában.

A roquefort alatt végre megbeszélhették a dolgokat.

— Látod apu, azért milyen jó, hogy Loncinak már december 4-én föladtam három méter fekete szövetet — pityeredett el Aranka.

— Igen, fiam.

— És a mama legalább még életében megkapta a szürke flanell pongyolát.

— Igen, fiam.

— Miért engedtek neki annyi gyógyszert szedni?

— Nem tudom, fiam.

— Teszár nem mondta, mennyit vehet be?

— Biztosan mondta.

— Vagy talán nem kellett volna lásson ilyen szomorú filmet?

— Lehet, fiam.

— Persze én ismerem a Mamát, szerette a szép filmeket és ez a film bizony szép is volt.

— Az volt, fiam.

— Lonci nem is látta a végét — eszmélt rá Aranka.

— Hát nem.

De ő még megnézheti.

— Ő meg.

— De szegény Mama már soha.

— De Lonci még megnézheti, fiam — emelkedett meg váratlanul Sprentzl Gyula meleg, mély hangja.

— Igaz, apukám, igaz… Azért az jó, hogy legalább Lonci megnézheti még…

— Na látod, fiam.

Aranka sóhajtott és megkérdezte:

— Mit csináljak vacsorára?

— Amit gondolsz fiam.

— Van egy kis szardínia. Azt megcsinálom paradicsommal. Jó lesz?

— Jó lesz, fiam.

— Holnap már úgyis jön a karácsony, kezdek főzni, sütni, jó lesz a szardínia, ugye, apukám?

— Igen, fiam.

És — akkor már végre — Sprentzl Gyuláné, ötven éven át Malovecz Aranka, 1954. december 23-án vacsorára megcsinálta a szardíniát paradicsommal.

Jó lett.

Bächer Iván