Anyasors

— Még egy hónapot várok…

— Mire, apukám?

— A levélre.

— És aztán?

— Aztán volt lányom, nincs lányom! — jelentette ki Sprentzl Gyula, és szép, szőrös kezében remegett a ceruza.

1953. március 13-a volt.

Sprentzl Gyula és Malovecz Aranka tíznapos házassági évfordulójukat ünnepelték. Ünnepelték volna, ha nem nyomasztották volna őket az otthoni dolgok.

Hiába volt a boldogság, hiába a házasság huszonnyolc év együttlét után — csak vegyült üröm az örömbe, ahogy azt Aranka szokta volt mondani.

Nem is kevés.

Pedig amúgy Algírban Sprentzl Gyula és felesége, immár Sprentzl Gyuláné szépen éldegéltek, volt munka még, ha kicsit kevesebb is, mint pár évvel azelőtt, de volt, jutott diétás kosztra, Tomira, tigzirti nyaralásokra, egy-egy színházra, hangversenyre, másra pedig nemigen tartottak már igényt.

— A legfontosabb, hogy most boldogok vagyunk, van mit aprítanunk az aludttejünkbe esténként, ami kell, mindenünk megvan, ha néha akarunk szórakozni, az sem gond, és ami a legfontosabb, mindig tudok küldeni valami csekélységet a család valamelyik tagjának — mondogatta Aranka, ha Borcsával diskurált.

De Pestről rossz hírek jöttek.

Mindenekelőtt Aranka sógorát, imádott Loncijának remek férjét egyszer csak lecsukták.

Két évet kapott szegény. A Baross utcában politikai okokról pusmogtak. Az mégiscsak elegánsabb, mint egy sikkasztás. Kis vendéglőben dolgozott Náci bácsi, a Rottenbiller utca Keleti felé eső végén, ott történt valami malőr…

Ráadásul a másik testvér, a léha Tibi újra vált éppen, pedig ez a második asszony remekül tudott libát lesütni…

Mindehhez Mama egészségi állapota megrendült nagyon, lényegében nem tudta már hajlítani a karját, az ujjait, minden ízülete fájt szegénynek.

Papának viszont nemigen volt munkája.

Mindezt tetézte végül, hogy Erzsike hónapok óta nem írt.

Legalább egy tucat levél maradt válaszolatlanul.

Valamennyi levélben egy kérés szerepelt, de az nyomatékkal: Erzsike küldje el születési anyakönyvi bizonyítványát, hogy törvényes gyerek lehessen végre belőle.

Erzsike azonban — huszonhat éves volt és egyetemi tanársegéd — hallgatott.

Sprentzl Gyuláék tulajdonképpen a házassággal is azért vártak hónapokig, mert várták Erzsike keresztlevelét, csak amikor Erzsike anyósa írt, hogy hagyják Erzsikét, úgy ahogy van, azután adták be a papírokat.

— Mi jóvá akarjuk tenni a hibánkat vele szemben, de ő úgy látszik ezt nem akarja. Mit csináljunk? — mondta Aranka.

De Sprentzl Gyula dühöngött heteken, hónapokon át.

Malovecz Erzsike pedig nem írt.

Pedig várták levelét más okból is:

— Mindenki hív minket haza, csak Erzsike nem, amikor pedig tudja, hogy az ok, amiért itt vagyunk, nincs többé… — kesergett Aranka.

1953. április 5-e volt, szombat.

Délelőtt Sprentzl Gyula dolgozott, de nagyon ideges volt, alig tudott figyelni, szólni hozzá pedig végképp nem volt érdemes.

Gondolta Aranka, legjobb lesz, ha délután átmegy öreg barátnőjéhez, aki ott lakott a házban, Gyula is mondta neki:

— Menj csak fiam, menj csak nyugodtan.

Mikor visszajött, délután három körül, urát földúlva találta. Erzsike írt, míg elvolt, akkor jött megint a levél.

A levélben, amit fél év hallgatás után leányuk, Erzsike küldött, nem a várva várt keresztlevél volt, hanem meglehetősen rideg közlése annak, hogy legyenek szívesek békét hagyni itt mindenféle nevekkel és papírosokkal őt, megszokta mind a törvénytelen státust, mind a Malovecz nevet, a hátralévő kis időre nem kíván átsprentzlesedni…

Sprentzl Gyula üvöltött, ami pedig nem volt szokása:

— Ez is amiatt a rohadt zsidó miatt van!

Aranka hallgatott. Hallgatott egész délután Sprentzl Gyula is némán, dühvel görnyedt a rajzasztal fölött.

Vacsora után aztán Aranka majd elkezdett beszélni:

— Nyugodj meg apukám!

— Hát hogy nyugodjak meg! Volt egy lányom és nincsen!

— Nyugodj meg apukám. Ilyen az élet rendje, bele kell nyugodni. Múlik az idő, kirepülnek a gyerekek. Nézd meg, mindenütt van valami baj. Látod, most voltam át Juliette-nél. Tudod, apukám, hogy két leánya van. Az egyik negyvenéves, a másik tán harmincöt. Mindkettőnek szép pozíciója van az egyetem orvosi karán, az egyik négy évet volt Párizsban, onnan hazajött egy kis leánykával, férje elhagyta valami régi szerelme miatt, a másikat még csak el se vette senki. Most tehát a két lány ott él a szülőkkel. A mama persze boldogtalan, mert a lányai boldogtalanok. Na, most mondd meg apukám, melyik jobb? Az, hogy a gyerekem távol tőlem boldog legyen, vagy legyen boldogtalanul, de mellettem.

— Mit érdekel engem ez a butaság, fiam.

— Te velem így ne beszélj, apukám!

Hallgattak kicsit.

Aztán Aranka visszazökkent:

— Sokszor felvetem, apukám, azt a gondolatot, amit egyszer Varsányi Iréntől hallottam. Az Ezüstlakodalmon. Ha jól emlékszem, a Gombaszögi volt a keresztanya, neki nem voltak gyerekei, míg Varsányinak volt egy fia meg egy lánya ebben a — ha jól emlékszem — Paul Geraldy-darabban. Varsányi az ezüstlakodalma napján egyedül maradt, ugyanolyan egyedül, mint Gombaszögi, akinek sose volt gyereke, egymástól kérdezgették, melyikük boldogtalanabb most, végeredményben egyikük se boldog, mert mindketten öregségükre egyedül maradtak. Látod, így volt ez már a harminc évvel ezelőtti ifjúságnál is, nem törődtek az apjukkal, anyjukkal. Mit kívánjunk akkor mi ezektől a mi gyerekeinktől, akik oly sok szörnyűséget láttak, és most megtagadnak mindent, ami volt.

— Akkor megtagadom én is…

— Megint csak azt mondom, hagyjuk őket magukra, legyenek boldogok, most már elég idősek, hogy eltartsák magukat, éljünk mi öregségünkre boldogan, legyen még pár szép évünk, egészségben, gond nélkül, együtt…

— A kutyafáját, anyukám!

— Vagy nézd meg Zipszernét, szegényt. Ennek is magyaráztam éppen a múlt héten a dolgot. Van itten két gyereke. A leánya, Borcsa, ugye szegény mindig arra számított, ha a nevelt lánya férjhez megy, akkor ő maga mellé veszi majd az anyját és együtt laknak majd. Paulette férjhez ment, és éppen én voltam az, aki felvetettem a dolgot annak idején a Borcsa és Fredo előtt, hogy na most odamegy majd lakni a mama? Erre Fredo kijelenti, azt már nem, én nem akarok senkit a háznál, szeretem az anyósomat, de nem minden napra, hogy nálam lakjon, soha az életben. Szegény Borcsa egész odavolt, hogy a férje nem akarja az anyját.

— Ki az, aki örül, hogy megtetszik neki egy nő, gondolja, eltölt pár kellemes délutánt, és aztán, pufi, nyakába szakad egy egész pereputty.

— Ne beszélj így, apukám. Ez az élet rendje. Mindenkinek van családja.

— És mindenkié szörnyű.

— Mindenki együtt jár valami családdal. A családot pedig úgy kell elfogadni, ahogy van. Persze őnáluk meg lehet érteni: a férj francia és ezek mind egoisták, csak a maguk jólétét és kényelmét nézik. Dacára, hogy Fredo a Nemzeti Bankban pénztáros, Borcsa a varrással többet keres, mint ő. A múltkor voltunk az Operában, mivel Borcsa négy órát állt a jegyért, vett az anyjának egy helyet, de délutánra — este mondom, képzelem, anyád milyen boldog volt, hogy itt lehetett délután, habár franciául mondtam, a férj nem hallotta, de Borcsa int a szemével, ne beszéljek erről, mert Fredónak nem szabad tudnia, hogy az anyjának vett színházjegyet, hát ilyen férjek is vannak. Na most, látod Borcsának ott a fia, férje első házasságából, annak dacára, hogy nem ő az anyja eredetileg, egy áldott jó fiú, de van egy felesége, ugyancsak francia, aki egy olyan dög, amilyet még nem látott a világ, ez kereken megmondta, addig nem nyugszik, míg az anyósát nem látja házon kívül, szegény asszony, mindent ő csinál, és a fiatal egész nap a 86 kilójával detektívregényeket olvas. Szegény a múltkor azt mondta, nincs más hátra, mint hazamegy a nővéréhez, persze erről lebeszélem, mert miből akar megélni 63 éves korában, hol keres otthon pénzt. Nővérének van egy fia, aki miután megnősült, anyjával eladatta a lakását és magukhoz hívta, ahonnan három hónap múlva eljött, mert nem bírta ki, hogy egy fiatalasszony mondjon neki valamit. Tehát mindenhol egyforma a helyzet, mikor a szegény mamák magukra maradnak, nem a gyerek, de annak férje vagy felesége nem akar tudni szegény öregekről…

— Kitagadom! — sóhajtott fel Sprentzl Gyula, mert már kezdett fáradni.

— Mit akarsz kitagadni rajta, apukám — mondta erre Aranka csöndesen —, törvénytelen a gyerek. Kitagadva született.

Bächer Iván